2016. február 29., hétfő

"De ő így felelt: Én csak az Izráel házának elveszett juhaihoz küldettem." - Máté evangéliuma 15, 24

Fönícia vidékén történik mai igénk: egy erről a vidékről való asszony áll Jézus elé. Kanaáninak nevezi őt az evangélista,: azzal a jelzővel illeti, amellyel az ószövetségi Izráel jelölte a körötte élő pogány népeket.
Most ez az Izráelben lenézett pogány asszony a választott népet megszégyenítő hittel fordul Jézushoz, és démoni megszállottságban gyötrődő leánya számára kéri gyógyító segítségét. Megszólításából a hit tisztázottsága tűnik ki, kérésének tartalma pedig azért is nagyon beszédes, mert nem önmaga, hanem leánya számára kéri a segítséget.
Jézus először hallatlanná teszi a kérdést. Azután a tanítványok sürgetése ellenére elutasító szavakkal válaszol rá. Amikor az asszony megdöbbentően mély hitét ez a két súlyos próba sem tudja megtörni, akkor Jézus végül egy furcsa példázattal tárja eléje az utolsó próbát, és az asszony hite ezt a próbát is kiállja. Megfejti a példázatot (a fiak és az ebek közötti párhuzamot), nem emberi bölcsessége segítségével, hanem Jézus iránti megingathatatlan bizalma révén.
Az Úr, Dávid Fia, a világ Megváltója minden lehet, csak szívtelen nem! Ha pedig ez így van, akkor az általában megvető „kutya” megjelölést nem elutasításnak szánja, hanem be akarja őt vele fogadni
Izráel családjába: mindegy, hogy milyen helyen; mindegy, hogy a maradékra hívja vendégnek. Íme: Isten igéje titkának megértéséhez nem értelmünk, hanem átadott életünk által vezet az út, és ha így értjük meg Isten igéjének titkát, a jutalom nem maradhat el.


Megjegyzés küldése