"És amíg Péter a látás felől gondolkodék, monda néki a Lélek: Ímé három férfiú keres téged:."

(ApCsel 10, 19)

Sokszor gondolkodunk azon, ami velünk történik. Álmodunk néha olyan dolgokat, amelyek kihozzák belőlünk azt, amik lenni szeretnénk. De vannak álmaink, amik csak álmok, vágyódások maradnak. Elképzeljük ilyenkor életünket egy teljesen más helyzetben, mint amiben valaha is lehetünk, aztán... nagyot zuhanunk a valóságba.

Péter látásban részesült. Álomképének lényege az, hogy egy négy csücskénél felfüggesztett edény ereszkedett le az égből, tele mindenféle tisztátalan állattal, melyek felől egy mennyei hang megparancsolta, hogy éljen a lehetőséggel, és egyen belőle. 

Mit tegyen most az apostol? Jézus parancsolata a törvény betöltésére is vonatkozik, márpedig a látomás tele van tisztátalan állatokkal. Mit akar vajon ezekkel Isten az apostol tudomására hozni?

Nekünk is nagyon sok gyötrő, Istennel kapcsolatos kérdésünk van. Lehet most is ott feszül a mi lelkünkben a kérdés... Vajon hogyan tovább?

Igénk arról szól, hogy Péter gondolkodik, elmélkedik. Próbál valami hihető magyarázatot, értelmet találni annak a látomásnak, amely vele történt. Mert amúgy nem sok értelme lehetett. De tudja, hogy az ő életében semmi se történik véletlenül, hanem minden Isten atyai gondviseléséből történik meg vele. 

Míg keresi a történések értelmét, a Lélek hangja ismét megszólítja őt: Ímé, három férfiú keres téged! Hát ezért volt a látomás a tisztátalan állatokról. Amit Isten megtisztít, azt senki sem mondhatja tisztátalannak. Vajon ezek a férfiak is Isten tisztító munkájának az eredményeképpen érkeznek hozzá?

Mi is naponta találkozunk emberekkel. Vajon tudjuk-e, hogy őket az Isten küldi elénk? Talán azért, hogy eligazítsuk őket, hogy segítsünk rajtuk, de lehet azért küldi őket hozzánk, hogy ők segítsenek bennünket.

Péter elhirdette a három hozzá érkező férfinak, hogy megértette a látomás jelentését általuk. S mindenben Isten jelenvalóságát fedezte fel.

Lássuk meg mi is, hogy Isten minden napon, a mai napon is velünk van, azért, hogy tapasztaljuk meg naponta az ő áldását!

"Péter pedig monda: Semmiképpen sem, Uram; mert sohasem ettem semmi közönségest, vagy tisztátalant."

(ApCsel 10, 14)

Péter apostol vizitáció-története egy újabb nagy jelentőségű történettel folytatódik. Teljesen más jellegű ez, mint az előző fejezetben leírt szolgálatok (Éneás meggyógyításának, illetve Tábitha halotti állapotból való feltámadásának története). 

Péter déli időben felment a felsőházba imádkozni. Miközben imádkozott mennyei látomásban részesült: egy égből aláereszkedő , négy sarkánál felkötött edény látványa tárult elé. Ebben az edényben mindenféle tisztátalan állat volt. Egy mennyei hang pedig azt mondta neki: Kelj fel Péter, öljed és egyél!

Van úgy, hogy nem igazán értjük azokat a dolgokat, amik velünk történnek. Nem értjük az embereknek hozzánk való viszonyulását, vagy éppen saját magunk világnézetében jelentkeznek ellentmondásos dolgok. Ilyesmi történhetett Péterrel is, azzal az apostollal, akit Isten az előző nap még arra használt fel, hogy gutaütést gyógyítson, valamint halottat támasszon. Egyik nap dicsőség övezi őt körül, másik nap tele van kérdésekkel.

Hallva a mennyei hangot, és látva a tisztátalan állatok sokaságát, melyből neki ennie kéne - nem is tudja igazán, mit kéne neki cselekednie. Hallgasson a megérzéseire, tartsa tiszteletben a régi törvényeket, vagy inkább a mennyei hangra, a furcsa parancsra figyeljen.

Miközben az apostol gondolkodik, próbálja eldönteni, miképpen feleljen meg a kihívásra, Isten már készíti is a megoldást. Ez nemcsak Péter kérdésére a felelet, mégcsak nem is csupán egy pogány ember istenkeresésére adott válasz, hanem Isten kinyilatkoztatása, miszerint amit Ő megtisztított, nem lehet többé tisztátalannak mondani.

Mai Péterekként sokszor mi is megbélyegzünk embereket: jóhiszeműnek, igazságosnak, illetve rosszakaratúnak nyilvánítva egyeseket. Vannak viszont olyanok, akik bennünket skatulyáznak be.

Isten Krisztus áldozata által azonban mindnyájunkat megtisztíthat. S többé már mi sem leszünk tisztátalanok, hanem szentek és Istennek rendeltek.

Kornélius és Péter is választ kapott kérdéseire ebben a történetben, de úgy érzem mi mindannyian feleletet kaptunk benne. Azt, hogy bármennyire nem értjük a dolgokat, amelyek velünk történnek, ha kiesik életünk irányítása a kezünkből, reménykedhetünk is, mert Isten mindent a mi üdvösségünkre használ fel.

Ezzel a bizalommal induljunk a mai napnak, ennek a hétnek elébe, tudván, hogy a mi mennyei Atyánk gondviselő szeretete által mindent a javunkra fordít.

Bibliaolvasás:

"A gyülekezeteknek tehát egész Júdeában, Galileában és Samariában békességök vala; épülvén és járván az Úrnak félelmében és a Szent Léleknek vígasztalásában, sokasodnak vala.

Lőn pedig, hogy Péter, mikor mindnyájukat bejárá, leméne a Liddában lakozó szentekhez is.

Talála pedig ott egy Éneás nevű embert, ki nyolc esztendő óta ágyban fekszik vala, ki gutaütött vala.

És monda néki Péter: Éneás, gyógyítson meg téged a Jézus Krisztus: kelj föl, vesd meg magad az ágyadat! És azonnal felkele.

És láták őt mindnyájan, kik laknak vala Liddában és Sáronban, kik megtérének az Úrhoz.

Joppéban pedig vala egy nőtanítvány, névszerint Tábitha, mely megmagyarázva Dorkásnak, azaz zergének mondatik: ez gazdag vala jó cselekedetekben és alamizsnákban, melyeket osztogatott.

Lőn pedig azokban a napokban, hogy megbetegedvén, meghala: és miután megmosták őt, kiteríték a felházban.

Mivelhogy pedig Lidda Joppéhoz közel vala, a tanítványok meghallván, hogy Péter ott van, küldének két férfiút ő hozzá, kérve, hogy késedelem nélkül menjen át hozzájuk.

Felkelvén azért Péter, elméne azokkal. Mihelyt oda ére, felvezeték őt a felházba: és elébe állának néki az özvegyasszonyok mindnyájan sírva és mutogatva a ruhákat és öltözeteket, melyeket Dorkás csinált, míg velük együtt volt.

Péter pedig mindenkit kiküldvén, térdre esve imádkozék; és a holt testhez fordulván, monda: Tábitha, kelj fel! Az pedig felnyitá szemeit; és meglátván Pétert, felüle.

És az kezét nyújtva néki, felemelé őt; és beszólítván a szenteket és az özvegyasszonyokat, eleikbe állatá őt elevenen.

És tudtára lőn az egész Joppénak; és sokan hivének az Úrban.

És lőn, hogy ő több napig marada Joppéban egy Simon nevű tímárnál."

Apostolok cselekedetei 9, 31-43

Check this out on Chirbit

Alapige:

"A gyülekezeteknek tehát egész Júdeában, Galileában és Samariában békességök vala; épülvén és járván az Úrnak félelmében és a Szent Léleknek vígasztalásában, sokasodnak vala."

Apostolok cselekedetei 9, 31

Check this out on Chirbit

"A gyülekezeteknek tehát egész Júdeában, Galileában és Samariában békességök vala; épülvén és járván az Úrnak félelmében és a Szent Léleknek vígasztalásában, sokasodnak vala."

(ApCsel 9, 31)

Úgy olvassuk ezeket a szavakat a Szentírásból, mintha a mai idők békességéről olvasnánk. Mi tudjuk - akár ezekben a napokban is - hogy milyen békességet tud biztosítani számunkra a világ. S erről a világ által felajánlott biztonságról beszélhetünk sajnos még az egyházi viszonylatban is. Nemcsak néhány elszigetelt helyen, nemcsak alsó -, vagy csak felső szinten, hanem mindenütt. Hirdetjük a békességet, miközben nemhogy Istennel, de a világgal, sőt önmagunkkal sem tudunk megbékélni. Ember és ember, vallás és vallás, szándék és szándék között nem lehet különbséget tenni: mindannyiunkat egyformán érint a világ elvárása, a magunknak való megfelelés, illetve az isteni elvárásokhoz való viszonyulás.

Békességben élünk - látszatbékesség ez. Amikor nemcsak ember embernek farkasa, de sokszor még akik közös célért küzdenek, azok is harcolnak egymás ellen. Amikor egy-egy választás meghozásában arra vagyunk kényszerítve, hogy ne csupán a tényleges dolog felől döntsünk, hanem tudjuk, hogy saját munkahelyünkről, megélhetésünkről mondunk le, vagy boldogulásunkat munkáljuk.

Békessége, ebben az értelemben, a ma emberének nincsen. Talán azért, mert sokmindenre oda kell figyeljen a mai ember. Jövőjével, sorsának alakulásával kapcsolatban. De miért is? Hiszen nem üldöznek halálra minket, nem vetnek az oroszlánok elé, nem kényszerítenek erőszakkal arra, hogy azt valljuk, aszerint éljünk, amit és amiben nem hiszünk. 

Az első gyülekezeteik tagjai úgy leltek békességet, hogy a veszélyekkel, megpróbáltatásokkal naponta szembe kellett nézzenek. Békességüket nem a külső körülmények, hanem a belső képességeik teremtették meg: épülni tudtak az Úr félelmében, az Ő útjait járták és a Szentlélek vigasztalása és ereje emelte ki őket a mindennapok fájdalmai és tragikus megpróbáltatásai közepette.

Ez a belső adottság, az istenhit komolyan vétele, a Szentlélek erejének és oltalmának elfogadása hiányzik igazán a ma emberéből. Belőlünk is. Ha békességet, elégedettséget akarunk elérni életünkben, akkor ismerjük fel: egyedül Isten útja a megoldás. Térjünk a békesség útjára!

"Elfuta azonközben a leányzó, és elbeszélé az ő anyja házában, amint ezek történtek."

(1Mózes 24, 28)

Ószövetségi vizekre evezünk ismét. Ábrahám elküldi szolgáját, hogy fiának feleséget, magának pedig menyt keressen. Lehetetlen vállalkozás - gondolnánk mai józan ésszel. Mindennek és mindenkinek eleget tenni lehetetlen. 

Ábrahámnak olyan menyre van szüksége, aki azonosulni tud a saját Isten-szemléletével. Azaz tudja, hogy van ígéret földje, van lelki és hitbéli gyarapodás. 

Azon a vidéken nincs ilyen leányzó. De van azon a helyen, ahonnan elindult Ábrahám. Ott élnek a rokonok, ott tudják még a nevét.

Ábrahám szigorú feltételekre esketi meg legbizalmasabb szolgáját: népe közül és az Úr angyalának útmutatása szerint válasszon feleséget fiának, Izsáknak. Olyat, aki hajlandó az ígéret földje felé menni.

Rebeka az a leány, akit az Isten a szolga elé rendel. Ő szép, ő eleve erre van kiválasztva, hogy Izsáknak felesége legyen. Az ígéretnek a várományosa, aki Isten csodálatos terveibe tökéletesen beleilleszkedik.

Tudja, hogy ő kicsoda, ismeri családját, és tudja, hogy amint Isten nem hagyta sose magára az embert, úgy mindig mindenkinek van rálátása arra, hogy Isten még a legbűnösebb emberen is könyörülvén megszabadít minket az örök kárhozattól.

Ahhoz, hogy Ábrahám elküldje a leghűségesebb szolgáját, s ahhoz hogy ez a leghűségesebb szolga felismerje az Izsáknak való lányt, de főleg hogy ebben a lányban meglegyen a szándék arra, hogy idegen földre, az ígéret földjére költözzön - nagyfokú hitre és engedelmességre volt ismételten szükség. Isten iránti tiszteletre.

Vajon bennünk megvan-e a feltétel nélkül való hit?

Tudjuk-e bizton állítani, hogy nekünk minden a javunkra van, mert minket Krisztus megerősít?

Adja a mindenható Isten, hogy a mai napon ez legyen a mi hitvallásunk: nekünk minden javunkra van! 

"És azonnal prédikálá a zsinagógákban a Krisztust, hogy ő az Isten Fia."

(ApCsel 9, 20)

Pál apostol megtérésének története nagyon sok hívő ember előtt példaképpen áll. A hirtelen való megtérés, az erőteljes pálfordulás eszményi képe a keresztyénségnek. Jó lenne megérteni egyből Isten mindenüvé elható hatalmát és erejét, mellyel a semmiből létrehozta életünket, gondviselő szeretetét, amivel felénk hajol és oltalmunkra van, illetve kegyelmét, amit Fiában, Jézus Krisztusban mutatott ki, Aki által Atyánkká lett.

Saul még ezt az ismeretet nem birtokolta, sőt, amikor Damaszkuszba indult, teljesen más véleménnyel volt Jézusról: üldözte azokat, akik ebben a névben élnek. Ma már láthatjuk mennyire emberi és téves felfogása volt Saulnak, aki a Jézus nevében való gyógyításról úgy vélekedett, mint istenkáromlásról, ördögi műveletről, mellyel emberek tömegét csapják be. Az igazi meglepetés őt akkor éri, amikor maga kerül lelki vakságba. Talán ez nem is hirtelen jött betegség volt Saul életében, hanem az történhetett, hogy ekkor vette észre, hogy ő nem lát a saját szemeivel, hanem a mások által hályogként szemeire rakott látásmóddal szemléli a világot, és nem a maga akarata szerint cselekszik, hanem a mások véleményét, akaratát és parancsolatát teljesíti.

Mikor a földön fekvő Sault Jézus megszólítja, ezt mondja neki: "nehéz néked az ösztön ellen rúgódoznod." (ApCsel 9, 5). Mintha valamennyi bűnös embernek mondaná, hogy nem erre, nem az istentagadásra teremtette meg az embert az Úr, hanem azért alkotta, hogy a "mi képünkre és hasonlatosságunkra" éljen (1Mózes 1, 26).

A földön fekve ébred rá erre Saul, és attól kezdve indul el a megkeresztelkedés, Pállá-válás útján. Pál már Isten gyermeke, Krisztus választott apostola lett.

Hirtelennek tűnő megtérése hosszú vívódás után történik meg, mikoris Pál felismeri, hogy annyira mélyen a bűnökbe merült, hogy onnan már csak Krisztus tudja őt kiemelni.

Megtérése azért nem pillanatnyi, mert a damaszkuszi úton csak elkezdődött egy folyamat, ami a Krisztusról való bizonyságtételben teljesedik be.

"Az Úrnak angyala pedig szóla Filepnek, mondván: Kelj fel és menj el dél felé, arra az útra, mely Jeruzsálemből Gázába megy alá. Járatlan ez."

(ApCsel 8, 26)

Az egyház földi életének első éveiben rengeteg olyan esemény történt, amit nem lehet, de nem is kell megmagyarázni. Az Istenben hinni akaró ember, csupán elfogadja, hogy ez így történt, és engedi, hogy saját élete is a Szentlélek irányítása alatt folyjon. A pünkösdi események után szinte megmagyarázhatatlan volt, hogy Péter apostol kiáll az emberek elé, és bátorsággal szólja Istennek csodálatos dolgait. A Szentlélek gondoskodott azonban arról is, hogy ne csak hirdetett szó legyen az emberek támasza a döntésben, hanem a prédikációkkal párhuzamosan csodadolgok is történjenek. A csodálatos gyógyulások, a zárkából való szabadulás, a Krisztus-követők számának gyarapodása mind azt jelezte, hogy végre az emberek megtalálják az Istenhez vezető egyetlen utat: a hit útját. Legalábbis Jeruzsálem környékén.

A hét diakónus megválasztásával és kiküldésével azonban új lehetőség nyílik az egyház életében, elkezdődik a világ felé nyitás folyamata. Talán nem is tudták a gyülekezet tagjai, hogy a sok vádolásnak, üldöztetésnek, amit el kellett szenvedniük, a hit próbáján túl még lehet más áldása is. Azzal, hogy a bizonyságtévők szétkergettetnek, maga az evangélium szélesebb körű terjesztése válik lehetővé. Az apostolok ugyanis Jeruzsálemben maradnak, és végzik a Krisztus nevében elkezdett szolgálatot - őket nem lehet ettől eltántorítani -, de a menekülésre kényszerített Krisztuskövetők is viszik magukkal a jó hírt Jeruzsálemen túl, még Samária felé is.

Filep is egy ilyen szolgálattevő volt, akit az Úr Lelke arra indított, hogy Gáza felé vegye az irányt. Talán ő az első igazi misszionárius, aki az evangéliumot egy más nemzetből származó, más bőrszínnel rendelkező embernek magyarázza. A szerecsenországi komornyik megtérésének történetét ismerjük a Bibliából. Ő volt az a személy, aki elment a szentföldre azért, hogy Istent igazán megismerje, de úgy történt, hogy nem az elé táruló város látványa, hanem az önmagába tekintés az, ami megtérésre indítja. Arra a kérdésre, hogy vajon Ézsaiás próféta magáról szól, vagy másról beszél, Fileptől kapja meg a választ, és felismeri, hogy Jézus Krisztus által Isten szeretetét és gondviselését kegyelemből kapja meg. Élete jobbra fordulásának egyedüli lehetősége, hogy ezt a Jézus Krisztust elfogadja.

Egy járatlan úton, puszta, kies helyen történik mindez, ahol még a leglágyabb szellő is megváltoztatja az ember kedélyét. Életünk során mi is sokszor járunk ilyen járatlan helyeken. Olyan dolgok esnek meg rajtunk, amikor két választási lehetőségük van: vagy felvesszük a harcot az ismeretlennel szemben és úgy haladunk tovább a magunk erejéből, vagy pedig átadjuk magunkat valaki másnak, hogy ő vezessen minket. A szerecsenországi komornyik ezt a második lehetőséget választotta: Hiszem, hogy a Jézus Krisztus az Isten Fia! (ApCsel. 8, 37) - vallja, és életét átadta Néki.

Nem tudhatjuk mennyire lehetett ő szorult helyzetben a járatlan úton, de saját magunk útját - legalábbis a már megtett részét annak - jól ismerjük. Előttünk is ez a két választási lehetőség van: vagy tovább megyünk a magunk erejére és kitartásunkra támaszkodva, vagy pedig a támaszt és oltalmat Megváltónkban keressük. Ő az út, az igazság és az élet (Jn. 14, 6).

"Istvánt pedig eltakaríták kegyes férfiak, és nagy sírást tőnek ő rajta."

(ApCsel 8, 2

Eltemetik Istvánt, a vértanút, aki Krisztus nevével az ajkán halt meg. Egyik utolsó mondata a legszebb - és abban a korban legfontosabb - bizonyságtétel volt: "Ímé látom az egeket megnyilni, és az embernek Fiát az Isten jobbja felől állani" (ApCsel 7, 56). Ez a bizonyságtétel jelentette az őt vádlók számára a pohár tartalmának kicsordulását. Az embernek Fiát, Jézust az Isten arra magasztalta - István vértanú látomásában - hogy a jobbja felé állította. Ez azt jelenti, hogy Néki adatott minden hatalom mennyen és földön (Mt. 28, 18). A földi ítélőbírák előtt álló István ezért telt be reménységgel és boldogsággal, mikor a megkövezés előtt állt. Tudta, hogy akik életére törnek nem rendelkeznek semmilyen hatalommal. Bennük már nem is ellenfelet látott. Sőt, már nem is őket látta, hanem a megnyílt eget, s azon túl az embernek Fiát, ülvén Istennek jobbján. Mintha ebben a pillanatában az ő életének valósággá válna hitvallásunk bizonyságtétele, mikor a Heidelbergi Káté 52. felelete kimondja, hogy minden háborúságomban és üldöztetésemben, fölemelt fővel várom Őt az égből ítélő bírámul, aki előbb érettem Isten ítélőszéke elé állott, és rólam minden kárhoztatást elvett, hogy ő mind a maga ellenségeit, mind az enyémeket örök kárhozatra veti, engem pedig minden választottaival együtt a mennyei örömbe és dicsőségbe önmagához átvisz. 

Ezzel a békességgel és lelki megnyugvással adja át életét István vértanú az Istennek, tudván, hogy Krisztus érdeméért a mennyei öröm és dicsőség lesz az ő osztályrésze.

Halála után - bármennyire is viszontagságos körülmények vannak -, kegyes férfiak takarítják el, és ápolják emlékét a vértanúnak.

Legyen nekünk is példaképünk ő, aki bizonyságot tett Krisztusról. Akit a világi hatalmasságok nem tudtak befolyásolni az élet-döntésben. A halálfélelem sem tudta őt eltántorítani a Jézusról való bizonyságtételtől. Ez volt élete legfőbb célja. Ő tudta, hogy a testet el lehet pusztítani, de Isten e földi élet után új mennyei testet ad, melyben istenképűségünk végre beteljesedhet.

"És negyven esztendő elteltével megjelenék néki a Sínai hegy pusztájában az Úrnak angyala csipkebokornak tüzes lángjában."

(ApCsel 7, 30)

István vértanú beszéde bizonyságtétel arról, hogy bármi is történik az emberrel, bízhat és reménykedhet mindenki az Isten segítségében.

Nagyszerű beszéd ez, bizonyságtétel Krisztusról. Csodálkozom, hogy mégis ítélethirdetés lett az eredménye, és nem a kegyelem áradása. Csodálkozom - mint ahogy naiv emberként a mai világunk menetén is sokmindenre rácsodálkozom. Aztán magamba tekintve, rájövök arra, hogy nemcsak én vagyok esendő, gyarló és botladozó ember, hanem mások is, sokszor azok is, akikbe magam is bizalmam vetem. Ezért ilyen a világunk! Változhatatlanul rá vagyunk utalva arra, hogy valaki kézen tartsa és úgy igazgassa... (Heidelbergi Káté 27. kérdés).

A próbatétel ideje az a negyven esztendő, ami a pusztában vándorló embereknek az egy néppé formálódásának ideje volt, illetve amire szüksége volt Mózesnek is, hogy eszébe jusson a fáraó neveltetése alatt, hogy meglátogassa atyjafiait (ApCsel 7, 23). 

Egy emberöltőnyi idő - fogalmaz erről anyanyelvünk, mikor egy generációra utal. Ennyi időre van szüksége Mózesnek is arra, hogy népéhez visszataláljon, s újabb negyven év kell az isteni kijelentés, az égő csipkebokor látványának megértéséhez.

István, a vértanú, mintha azt sugallná ezzel, hogy a tudomány jelenlegi állása nem tudja észérvekkel felfogni azt, ami történik. Mai generációnkról mi is sokmindent elmondhatnánk. Bár tudjuk, hogy az információrobbanás, illetve a tudomány fejlődése mennyi jót hozott magával, azt is látjuk, hogy ez mind nem elég: az ember többre, nemesebbre hivatott. Ahogy a negyvenedik esztendőhöz érkezünk, egyre inkább azt látjuk, hogy minden korban, és minden civilizációs szinten az embernek megvolt a lehetősége arra, hogy lássa az égő csipkebokrot, benne Isten számára vonatkozó személyes kinyilatkoztatását. Mózesnél ez a nép Egyiptomból való kivezetése, Istvánnál pedig az Istenről való bizonyságtétel drámai végkifejlete volt.

Minden bizonnyal értünk is lángol valahol egy csipkebokor. Bennünket is megtalál az Úr, velünk is terve van.

Keressük a Vele való találkozás áldott alkalmait!

"Ő pedig monda: Férfiak, atyámfiai és atyák, halljátok meg! A dicsőségnek Istene megjelenék a mi atyánknak, Ábrahámnak, mikor Mezopotámiában vala, minekelőtte Háránban lakott..."

(ApCel 7, 2)

Az utolsó szó joga mindenkit megillet. Mikor Istvánt bevádolták, még nem lehetett tudni, hogy kövezés, halálbüntetés lesz az ítélet. Talán nem is az utolsó szó jogán szól itt, hanem bizonyságot tesz - ugyanúgy, mint Péter apostol a pünkösdi beszédében - a megismert igazságról.
Mégis, a történet egészéből tudjuk, hogy István védőbeszéde, egy utolsó szó jogán elmondott szép bizonyságtétel, egy figyelemfelkeltő beszéd, sőt (talán az egész Apostolok Cselekedeteiről írott könyv) legmélyebb tanítása. A védőbeszédekben az ügynek a védői saját igazságukat mentik - itt azonban Isten igazságáról van szó. Az utolsó szó jogán az elítélt általában az övéiről szokott rendelkezni - ebben a történetben azonban István az Istenhez térés lehetőségét, Isten kegyelmének a megszerzését ajánlja nemcsak az övéi, hanem mindenki számára.
Míg az őt vádlók Mózesre, és a törvények betartására hivatkoznak, addig István visszábbmegy az időben: Ábrahámtól, és Isten kegyelmi ígéretétől értelmezi a világ dolgait. Úgy szólítja meg az embereket, hogy mindenki mondanivalójára figyeljen: a férfiak, azok, akik véletlenül kerültek oda, akik nem is tudják, miért vannak ott a tömegben; az atyafiak, akik Isten ügyét pártolják, és így lettek az Atyának fiai, azaz testvérek az Úrban; az atyák, akiket - bár a vád oldalán jelennek meg - mégis a hatalmukhoz járuló tisztességgel szólít meg.
Vajon mi, akik a XXI. században élünk, hogyan látjuk a körülöttünk lévő embereket? Milyennek ismertük meg azokat, akikkel nap mint nap találkozunk, vagy azokat, akiket csak a média által, mások szemszögéből ismertünk meg? Az ő esetükben vágyunk e arra, hogy személyes élményünk legyen?
Három csoportja van az embereknek, ha szubjektív módon vizsgáljuk őket:
1. a közömbösek, akik számunkra nem jelentenek semmit, jelenlétük, életük semmiben nem befolyásolja a mi létezésünket.
2. ellenségesek, akiknek a megjelenése, életünkbe való beavatkozása mindig negatív érzéseket váltanak ki bennünk.
3. barátságosak, akik segítenek abban, hogy személyiségünk jó oldalai érvényre jussanak.
Miután elgondolkozunk azon, hogy melyik jellemből valók vesznek körül többen minket, figyeljük meg azt, hogy István, a vértanú mindhárom csoporthoz szól, és mindháromhoz ugyanaz a mondanivalója! Vajon mi tudunk-e ennyire egy üzenetet hirdetni életünkkel a felé a világ felé, amely néha van hogy teljesen közömbös irányunkban, máskor egekig magasztal, de néha a pusztulásba kerget?

Menekülj a hegyre! - igehirdetés

Bibliaolvasás:

"Mikor a két angyal estére Sodomába jutott, Lót Sodoma kapujában ül vala, és amint meglátá őket Lót, felkele eléjök, és arccal a földre borúla.

És monda: Ímé én Uraim kérlek, térjetek be a ti szolgátok házához, és háljatok ott, és mossátok meg lábaitokat; reggel korán felkelhettek és indulhattok útatokra. Azok pedig mondának: Nem, hanem az utcán hálunk meg.

De nagyon unszolá őket, és betérének hozzá, és bemenének az ő házába; ő pedig szerze nékik vendégséget, és pogácsát is süte, és evének.

Lefekvésök előtt a város férfiai, Sodoma férfiai körülvevék a házat, ifja, örege, mind az egész község egytől egyig.

És szólíták Lótot, mondván néki: Hol vannak a férfiak, akik te hozzád jövének az éjjel? Hozd ki azokat mi hozzánk, hadd ismerjük őket.

És kiméne Lót ő hozzájok az ajtó eleibe, és bezárá maga után az ajtót.

És monda: Kérlek atyámfiai, ne cselekedjetek gonoszságot.

Ímé van énnékem két leányom, akik még nem ismertek férfiat, kihozom azokat ti hozzátok, és cselekedjetek velök amint néktek tetszik, csakhogy ezekkel az emberekkel ne csináljatok semmit, mivelhogy az én hajlékom árnyéka alá jöttenek.

Azok pedig mondának: Eredj el innen. Ismét mondának: Ez egy maga nálunk a jövevény s ő szabja a törvényt? Majd gonoszbul cselekszünk veled, hogy nem azokkal. És reá rohanának a férfiúra, Lótra, felette igen, és azon valának, hogy betörik az ajtót.

De kinyújták azok a férfiak kezeiket, és bevonák Lótot magokhoz a házba és bezárák az ajtót.

Az embereket pedig, kik a ház ajtaja előtt valának, vaksággal verék meg kicsinytől nagyig, annyira, hogy elfáradának az ajtó keresésében.

És mondának a férfiak Lótnak: Ki van még itt hozzád tartozó? vődet, fiaidat és leányaidat, és mindenedet, ami a tied a városban, vidd ki e helyből.

Mert mi elvesztjük e helyet, mivelhogy ezek kiáltása nagyra nőtt az Úr előtt; és az Úr küldött minket, hogy elveszítsük ezt.

Kiméne azért Lót, és szóla az ő vőinek, kik az ő leányait elvették vala, és monda: Keljetek fel, menjetek ki e helyből, mert elveszti az Úr e várost; de az ő vőinek úgy tetszék, mintha tréfálna.

És mikor a hajnal feljött, sürgetik vala az Angyalok Lótot, mondván: Kelj fel, vedd a te feleségedet és jelenlevő két leányodat, hogy el ne vessz a városnak bűne miatt.

Mikor pedig késedelmeskedék, megragadák a férfiak az ő kezét és az ő feleségének kezét és két leánya kezét, az Úrnak iránta való irgalmából, és kivivék őt: és ott hagyák a városon kívül."

Mózes első könyve 19, 1-16

Check this out on Chirbit

Alapige:
"És lőn mikor kivivék őket, monda az egyik: Mentsd meg a te életedet, hátra ne tekints, és meg ne állj a környéken; a hegyre menekülj, hogy el ne vessz."

Mózes első könyve 19, 17

"Mentsd meg a te életedet, hátra ne tekints, és meg ne állj a környéken; a hegyre menekülj, hogy el ne vessz."

(1Mózes 19, 17)

A mai igemagyarázat megírása során két igehellyel is találkoztam. Az egyik ez a Lótnak adott figyelmeztetés, amely Sodoma és Gomora elpusztításának idején hangzott el, a másik pedig az Apostolok Cselekedeteiből való történet István vértanúságáról (ApCsel 6, 8-15).
Az első ige a pusztulásban való életmentésről és megszabadulásról szól, a második pedig arról, hogy aki életveszélyben is az Úrba veti az ő hitét és reménységét, azt megkülönböztetett szeretettel védelmezi az Isten.
Lót és lányai megmenekülnek, de István vértanúvá lesz. Sodoma és Gomora elpusztul, Jeruzsálemben pedig megmaradnak azok, akik István vértanú bizonyságtétele után a fogukat csikorgatják.
Gyakran az az érzésünk támad, hogy a Bibliában sem egyformán mérik az igazságot. A mai politikai világban azt a kifejezést használják erre a vezetők, hogy a felettük álló hatalmak "kettős mércével mérnek", azaz különbözőképpen töltetnek be egy-egy rendelést. Vajon Isten is így viszonyulna hozzánk?
Bármennyire is furcsának tűnik a válasz, de ki kell mondani: az istenhívők mintha negatív diszkrimináció áldozatai lennének. Isten bűn ellen való haragjának nagyságát csak azok értik meg, akik kíváncsiak is arra, hogy mit is szeretne Isten. De oly sok közöttünk a bátortalan lépéseket tevő ember. Legtöbben közülünk addig a felismerésig jutunk el, hogy az Isten azt bünteti, kit szeret. Talán ezért is oly sok közöttünk a komoly tekintetű, rezzenéstelen arcú ember. Templomainkban sem tudjuk igazán a sokszor üres hangzású szavakon túl értelmünkkel és lelkünk mosolyra vagy akár szomorúságra rezdülő arckifejezésével kimutatni valódi érzéseinket.Pedig a hívők nem szomorúságra, nem búskomorságra, hanem örömre és mennyei boldogságra hívattak el. Csak mi is megállunk a menekülés útján, mint Lót felesége, és visszatekintünk. A látvány, ami elénk tárul, földbe gyökerezteti lábunkat, sóbálvánnyá alakít minket. Mert azt látjuk, hogy minden, amit hátrahagyunk a veszendőség, a pusztulás martaléka lesz.
Ha a hit útján továbblépünk, akkor olyan ismeret lehet a mi osztályrészünk, amellyel István vértanú is rendelkezett megkövezése alkalmával. A Krisztusról való bizonyságtétele után, mikor ellenségei fogcsikorgatva a megkövezés helyszínére taszítják ki, ahol a vértanú nem a világ pusztulását, hanem saját földi életének végét láthatná, István szemei előtt megnyílik az ég, és látja Krisztus ülni a mindenható Isten jobbján. Boldogan és örömmel megy Hozzá. Menti életét, a hegyre - Krisztushoz - menekül.

"És az Isten ígéje növekedék; és sokasodék nagyon a tanítványok száma Jeruzsálemben; és a papok közül is nagy sokan követék a hitet."

(ApCsel. 6, 7)

Isten Igéje növekedik! Furcsa kifejezése annak, hogy a világon élő emberek egyre nagyobb közösségének lett meghatározó életcéljává Krisztus követése. A csudadolgok, melyekről az apostolok és az első tanítványok nemcsak beszéltek, de sokszor meg- és át is élték (kortársaikkal együtt) elérték céljukat: az emberek figyelmét és érdeklődését felkeltette Isten hatalma. Lényeges volt ebben az is, hogy az érdeklődő emberek felismerték, hogy az Isten a hatalmát nem az ember ellen használja fel (még akkor sem, ha az embereket megmételyező bűn ellen sokszor drasztikus módon lép fel), hanem az embernek az újjászületést, a tiszta, boldog életet és az örök üdvösséget kínálja fel.
Isten Igéje növekedik - azaz egyre többen ismerik fel Pünkösd után, hogy életük értelmét nem a földi, mulandó értékek kell jelentsék, hanem az örök érték, ami múlhatatlan, eltulajdoníthatatlan, megrongálhatatlan kincs: istenképűségünk, melyet keresztyén értékeink megélése által, de csakis kegyelemből kapunk meg.
Nemcsak Isten Igéje utáni szomjúság növekedik, hanem ennek velejárójaként a gyülekezet számaránya is megnő. Azt hiszem, tudjuk mi jól, ott ahol sokan vannak, nagyobb az öröm, de a feladatok is megsokasodnak. Az őskeresztyén gyülekezet egyik erénye az volt, hogy tagjai figyeltek egymásra, gondoskodtak egyik a másikról. A diakónia és a szeretetszoltálat szép feladatának kiteljesedését, illetve a munka leosztását, a feladatvállalást találjuk az igénk előtti versekben. Azért is fontos ez az ige, mert benne az egyházzá növő gyülekezet szervezeti felépítésének első fokozatát látjuk kialakulni. Mindezt a Szentlélek irányítása alatt.
Ami igénk utolsó részmondatában elhangzik, az személyesen és mélyen foglalkoztat, hivatásból érint, egyúttal magyarázza is saját vívódásaimat.
Az igevers végén, mintegy szokatlan dologként van megemlítve, hogy a papok közül is nagyon sokan követték a hitet. A "hivatalosak", a papi személyek is megmozdulnak, vállalják a hit útját. Magam is furcsának találom igehirdetés közben az olyan történeteket feleleveníteni, melyekben a papok hibás döntéseket hoznak, elítélnek valakit, vagy - ami az Újszövetséget átszövi - ellentétbe kerülnek Jézus követőivel, sőt magával a Megváltóval is. Az akkori klerikális osztály, papi társadalom részétől jelentős esemény volt, ha valaki Krisztus-követő lett. A megtérés azért olyan nehéz a papoknak minden korban, mert a lélek nélküli kegyesség, az üressé lett forma, a hivatallá lett hivatás erősen fogva tart. Ebben az esetben a hit azt jelenti, hogy biztos anyagi alapjukat és társadalmi létüket bizonytalannal cserélik fel (Jub. Kom.).
Adja az Isten, hogy az Ő Igéje a mi szívünkben is növekedést vegyen és próbáljuk meg a mai napon is keresztyénségünket oly módon megélni, hogy anyagi biztonságunkat Isten szeretetének, kegyelmének és áldásainak megtapasztalása és szétosztása által felcseréljük az Ő kegyelmének biztos ismeretére!

"Azok pedig ezeket hallván, fogukat csikorgaták, és arról tanácskozának, hogy megölik őket."

(ApCsel. 5, 33)

A fogcsikorgatásról nekem az utolsó ítélet jut eszembe, azon túl is az a helyszín, ahol a kárhozatra kerülő emberek vannak. A Szentírás azt írja, hogy ott lészen sírás és fogaknak csikorgatása (Mt 8, 12). Ebben az igeversben azonban a fogcsikorgatás nem helyszínt jelöl, hanem állapotot. Fogunkat ritkán csikorgatjuk, általában olyankor, amikor számunkra teljesen idegen és zavaró helyzetbe kerülünk. Maga a cselekvés is olyan, ami akaratunkon kívül áll. Valami, vagy valaki arra késztet, hogy összekoccantsuk fogainkat.
A Tanács tagjaiban is egy idegen helyzet váltja ki a fogcsikorgatást, majd azt a szörnyű tervet, hogy elpusztítják az apostolokat. Az idegen helyzet inkább egy új helyzet. Isten jelenvalósága, Krisztus megdicsőülése, a Szentlélek gyógyító és csodatévő erejének az egyre erőteljesebben történő megmutatkozása a Nagytanács, a főpap és a mögöttük álló emberi csoportosulások hatalmát csökkentik.
Nem csoda, hogy Krisztusnak egyre több követője lett. Emberek gyógyulnak meg betegségeikből, ha az apostolok a Szentlélek által, Jézus nevével gyógyítanak. Minden térd meghajol e név hatalma előtt (Anániás és Szafira esete). Hiába a félemlítés, a börtön, a Nagytanács tiltása: az apostolok - akiket Isten Szentlelke által megszabadított a bűn és a tehetetlenség rabságából - még a fenyegetettség ellenére is, sőt talán annál erősebben hirdetik a Krisztust.
Nem csoda hát, hogy egyre többen lettek követői Jézusnak. Ő az élet lehetőségét kínálja az embereknek. Nemcsak szolgálatot biztosít, hanem szabadságot és erőt is a feladat elvégzéséhez.
Ha szabadok akarunk lenni, Krisztus által felszabadítottak, akkor ebben az életben sokszor találkozunk fogukat csikorgató, irányunkban megvetésüket mutató emberekkel. Krisztus az ilyenekért szabadít fel minket a Lélek által. Azért, hogy szabad lelkiismerettel viaskodhassunk a bűn és a Sátán minden hatalma ellen (Heidelbergi Káté 32).
A harc folyik: a mai nap is lehetőségünk van arra, hogy szabadok legyünk. Krisztus az Ő Lelke által old fel és szabadít, küld el szolgálatra minket és tölt el tűzzel (MRÉ 250). Szálljunk szembe a gonosszal! Krisztus legyőzte azt!

"Az apostolok kezei által pedig sok jel és csoda lőn a nép között; és egyakarattal mindnyájan a Salamon tornácában valának."

(ApCsel. 5, 12)

A korai keresztyén egyház korszakának első szakasza beteljesedik. Krisztus ígéretei valóra válnak. Az evangélium terjesztésének hatalma a 12 apostol birtokában van, akik Szentlélekkel teltek be. Az apostolok kezei által sok jel és csoda beteljesedése valósult meg. Míg a születésétől fogva sánta ember elnyerte a járóképesség ajándékát Jézus Krisztus nevének segítségül hívása következtében, Anániás és Szafira hirtelen halála arra volt alkalmas, hogy Isten nevét féljék az emberek.
Az elesett bízhat Isten szabadításában, a gonoszoknak azonban rettegniük kell az ítélettől.
Isten hatalmának az apostolai rendre a jeruzsálemi templom Salamonról elnevezett tornácában gyűlnek össze. Kellett ez a hely, mert megszentelt hely volt, ahol lehetőség adódott minden Krisztust követő ember találkozására. Ez volt az a hely, ahol ők már a templomi kultuszból kimenve széles e világra hirdethették az evangéliumot. A Salamon tornáca volt az a hely, ahol a közösség tagjai megértették, hogy Isten hatalmas és könyörülő Úr, Aki a képmutatást elítéli, de az elesett, különböző nyomorúságokban szenvedő embereknek feltétel nélkül, csodálatos módon adja szabadító erejét. Salamon tornácában a nép a kultikus folyamatot külsőként szemlélő nézőközönségéből gyülekezetté válik. Ezt jelöli az egyakarattal mindnyájan kifejezés ismétlése is. Az apostolok által bemutatott jelek és megtörtént csodák már nem csupán egy személyre vannak hatással, hanem a teljes közösségre.
A mai ember egészen másképp gondolkozik a csodákról, a jelekről. Azt gondoljuk sokszor magunkban, hogy vagyunk annyira bölcsek, bírunk olyan tudással, hogy megismerjük ezeket a jeleket és csodákat, melyek velünk történnek. A vélt megismerésből magyarázat is lesz, a téves magyarázatból pedig önámítás. Erre épül fel a mi életünk.
A Szentírás tanítása ezzel ellentétben az, hogy minden bölcsesség kezdete az Úrnak félelme. "...jelentené meg néked a bölcsességnek titkait, hogy kétszerte többet ér az az okoskodásnál, és tudnád meg, hogy az Isten még el is engedett néked a te bűneidből." (Jób 11, 6)

"Monda pedig Péter: Anániás, miért foglalta el a Sátán a te szívedet, hogy megcsald a Szent Lelket, és a mezőnek árából félre tégy?"

(ApCsel. 5, 3)

Feddést találunk az olvasott Igében. Az intés tartalma elég egyértelmű. A közösség egy tagjának a szívet elfoglalta a Sátán. Talán ember nem jöhetett volna rá a dologra, de a Szentlélek Péternek megmutatta az egészen másnak, láthatatlannak tűnő dolgot.
Két látható szereplője van az igeversnek: Péter, az apostol és Anániás. A "mindenük köz vala" kifejezés a korai keresztyén egyházban is egy vonzó szlogen volt. Nem volt kötelező érvényű a javak közösbe tétele, de szép példája volt annak, hogy a közösség tagjai a krisztusi tanácsnak engedelmeskedve szívvel-lélekkel gondoskodtak egymásról. A közös teherviselés nem feltétele a hitnek, hanem megnyilvánulása.
Anániás ragyogni akart a közösség tagjai előtt, értékesített javainak egy részével kitűnni a többiek közül. Ő valóban sokat adott a közösbe. Emberileg nézve lehet, hogy sokkal többet, mint mások, akik mindenüket odaadták. Mikor azonban egy részét a birtok árából félreteszi, szívében kétely lakozik. Lehet mégsem jó mindent egy lapra feltenni. Isten ugyan mindenható, de azért legyen meg a saját életbiztosítása is az embernek. Ez a kétely a Sátán munkája. A parányi bizalmatlanság azért lesz a veszte ennek az embernek, mert míg - Jézus szavaival élve - kürtöltet maga előtt, addig olyanná lesz mint a meszelt falak. Igazi képmutató.
Sokszor mi magunk is különféle életbiztosításokat kötünk. Igaz barátokat, kapcsolatokat és anyagiakat teszünk félre. Hátha valami baj történik velünk? Akkor kihez fordulunk segítségért. Magunk zárjuk ki Isten szabadításának lehetőségét életünkből.
A keresztyén egyház történetének első sikkasztási kísérlete van itt elénk tárva. Azóta is sokszor kísérletezünk. Embereket, sőt még önmagunkat is becsaphatjuk, félrevezethetjük, de Istent, a szívek vizsgálóját nem. 

"A hívők sokaságának pedig szíve-lelke egy vala; és senki semmi marháját nem mondá magáénak, hanem nékik mindenök köz vala."

(ApCsel. 4, 32)

Református hitvallásunk az első kérdés-feleletben azt fejtegeti, hogy mi az embernek egyedüli vigasztalása. A válasz így kezdődik: "Az, hogy mind testestől, mind lelkestől,akár élek, akár halok,nem önmagamé,hanem az én hűséges Uramnak és Megváltómnak,Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok..." Ezzel a hitvallással egyetemben szoktuk énekelni a "Nem vagyunk mi magunkéi, de Jézus vére bére" kezdetű énekünket is.
Ez a vigasztalás, ez a felismerés vezérelhette az őskeresztyén gyülekezet tagjait is életükben. Erről vall így Lukács, az Apostolok cselekedeteiről írott könyv szerzője, hogy a közösség szíve-lelke egy volt, és mindenük közössé lett. Mai emberek, hajlamosak vagyunk arra gondolni, hogy ezek az emberek vagyonukat, javaikat adták össze, és ősközösségben éltek, azaz egyformán használták és élték fel ezeket a javakat a közösség tagjai. Azonban ennél sokkal többről van itt szó. Javaink összeadása és egymás között való egyenlő elosztása valóban nemes dolog. Karitatív tevékenységeink, szeretetszolgálatunk, alamizsna-osztogatásaink mind erre néznek, de a Lélek nem csupán erre kell indítson bennünket.
A "mindenük köz vala" kifejezés nemcsak arra irányítja a figyelmünket, hogy anyagiakban segítsük egymást, hanem hogy lelkiekre nézve is osztozzunk és figyeljünk oda egymásra: egymás terheit közösen viseljük, örömeinkben együtt örüljünk. Maga Jézus is figyelmeztet és bátorít bennünket erre.
Az első keresztyén közösség életét ez az egymásra való odafigyelés jellemezte, illetve az, hogy együtt tudtak a mennyeiekre is figyelni.
Ne legyünk hát a mai világ önző, magunknakvaló emberei. Lehetőségeink így elfogynak, mai értékeink elporladnak. Csak az marad meg, amit érzünk, ami a közösségben - Istenben való közösségben tart minket!
Legfőbb vigasztalásunk is az, hogy nem az elmúlásnak vagyunk ítélve, hanem a Jézus Krisztusnak tulajdonai vagyunk, Aki az Élet Fejedelme!

"Mikor pedig elbocsáttattak, menének az övéikhez, és elbeszélék, amiket a főpapok és a vének mondottak nékik."

(ApCsel. 4, 23)

A két apostol, János és Péter elbocsáttatott a fogságból. Megintették őket, figyelmeztették, hogy ne merjenek többé Jézus nevében gyógyítani, de még tanítani, sőt szólni sem. 

Ahogy a szövegben szereplő "elbocsáttattak" ige is műveltető ige, ugyanúgy az egész történeten érződik, hogy - nyelvtani kifejezéssel élve - az alany, a dolgok igazi irányítója, a cselekvő személy is rejtve marad.

Intéssel, fegyelmezéssel bocsáttattak el az apostolok a Nagytanács elől, ugyanakkor - bár elmondják, hogy nem tehetik, hogy ne szóljanak Jézusról - mégis szabadon mehetnek.

Vajon mit mondhattak el az övéiknek a történésekből? Bizonyára mindent, ami velük történt. Azt, hogy a csodálatos gyógyulás - mely esemény mögött Jézus által ígért Szentlélek munkáját látják - behurcolták őket a vezetők. Azt, hogy meghurcolták őket. És hiába a megfélemlítés, ők akkor sem vállalták, hogy Jézusról nem beszélnek. S bár a fogvatartók részéről minden a további meghurcolás, az újabb fenyítés mellett szólt, azok mégis elengedték a két apostolt.

Isten Szentlelke nemcsak csodálatos gyógyító erőt, hatalmat adott az apostoloknak, de gondot visel is róluk! Isten pedig ez által a Szentlélek által, számunkra láthatatlan módon, rejtve, titkon, de a mi javunkra és üdvösségünkre alakítja életünk történéseit.

Sokszor mi magunk is elbocsáttatunk, küldetünk. Hogy érezzük, bennünket ki irányít? Minden bizonnyal az, akiről beszélni is tudunk a többiek előtt?

A világról, a vezetőkről, a bennünket elveszejteni akaró emberekről, haragosainkról, vagy inkább az általunk csodált, irigyelt emberekről  beszélünk? Akiket látunk?

Ugye érezzük mindannyian, hogy mégis Róla kéne szóljanak életünk hangjai...

Nem tehetjük, hogy ne szóljunk - igehirdetés Szentháromság-vasárnapján

Bibliaolvasás:

"Péter és János pedig együtt mennek vala fel a templomba az imádkozásnak órájára, kilencre.

És hoznak vala egy embert, ki az ő anyjának méhétől fogva sánta vala, kit minden nap le szoktak tenni a templom kapujánál, melyet Ékesnek neveznek, hogy kérjen alamizsnát azoktól, akik bemennek a templomba.

Ez mikor látta, hogy Péter és János a templomba akarnak bemenni, kére ő tőlük alamizsnát.

Péter pedig mikor szemeit reá vetette Jánossal egyben, monda: Nézz mi reánk!

Az annakokáért figyelmez vala reájok, remélvén, hogy valamit kap tőlük.

Péter pedig monda: Ezüstöm és aranyam nincsen nékem; hanem amim van, azt adom néked: a názáreti Jézus Krisztus nevében, kelj fel és járj!

És őt jobbkezénél fogva felemelé, és azonnal megerősödének az ő lábai és bokái.

És felszökvén, megálla és jár vala és beméne ő velök a templomba, járkálva és szökdelve és dícsérve az Istent.

És látá őt az egész nép, hogy jár és dícséri az Istent:

És megismerék őt, hogy ő volt az, aki alamizsnáért ült a templomnak Ékeskapujában; és megtelének csodálkozással és azon való álmélkodással, ami történt vala ő vele."

Apostolok Cselekedetei 3, 1-10

Check this out on Chirbit

Alapige:

"Péter és János pedig felelvén, mondának nékik: Vajjon igaz dolog-é Isten előtt, rátok hallgatnunk inkább, hogynem Istenre, ítéljétek meg!

Mert nem tehetjük, hogy amiket láttunk és hallottunk, azokat ne szóljuk."

Apostolok Cselekedetei 4, 19-20

"Mert nem tehetjük, hogy amiket láttunk és hallottunk, azokat ne szóljuk."

(ApCsel. 4, 20)

Emlékezünk még arra a nagypénteki eseményre, amikor a tanítvány Péter a hajnali kakasszóra azzal szembesül, hogy beteljesedett az, amit Mestere róla mondott: harmadszorra is megtagadta a Krisztust?
Péterben összeomlott akkor a világ, a saját magáról alkotott képe. Talán ekkor jött arra is rá, hogy ez a Jézus sokkal jobban ismeri őt, mint önmaga. A Szentírás ebben a történetben a Péter önmaga által alkotott világképének összeomlását egy rövid tőmondatban tárja elénk: keservesen sírt.
Néhány református templom tornyán a csillag mellett, vagy teljesen önállóan megjelenő kakas erre a tagadásra figyelmeztet, arra a pillanatra, amikor az embernek fel kell ismernie, hogy az a világkép, amelyben él, teljesen világi, emberi, hibás, és bármikor összeomolhat.
Mai igeversünk pont az előző történetnek az ellentéte. Péter itt már nem tanítvány, hanem apostol, azaz Isten küldötte. Egy új világszemlélete van, amely nem emberi, hanem Isten-központú. Ezt a szemléletet mutatja meg a világnak, amikor Jézus nevét vallja. Mi keresztyénekként szintén Jézus nevét valljuk, Őt követjük, vagy legalábbis azt kéne tegyük.
Péter, amikor ráeszmélt arra, hogy őneki az Úr nem gazdagságot, tekintélyt adott, csupán csak az örömhír terjesztésének a lehetőségét, akkor elkezdte ezt a tálentumot használni. És beszélte Isten csodálatos dolgait Jeruzsálem terein, a templomban, a börtön falai között is. És akkor sem tudott hallgatni, mikor megfélemlítették a Nagytanács tagjai. Mikor ugyanis megtiltják Péternek és Jánosnak a Jézus nevében való tanítást és gyógyítást, akkor már Péter nem tagad, mint a kakasszó előtt, hanem bátorsággal, Isten Szentlelkével betelve felel: Isten előtt igaz dolog nem az emberi beszédre való figyelés, hanem az Őrá való hallgatás. Nem a Nagytanács által elfogadott és hitelesített istenismeret a valódi és minden emberre érvényes a hit dolgaiban, hanem egyedül az Isten Igéje, amely hallható, látható és ható.
Az apostol, az Isten küldötte átveszi a Nagytanács tekintélyelvű hatalmát, s azt újra Isten mindenhatóságába helyezi át.
Adjunk mi is lehetőséget magunknak saját világnézetünk Isten Igéje által való megújítására, hogy ne az emberi tekintély, a világi hatalom, az anyagiak vagy a társadalmi kötődések foglyai legyünk, hanem Isten Lelke szabadítson fel és tegyen bennünket bátor bizonyságtevőivé ennek az örömhírnek!

"Ez ama kő, melyet ti építők megvetettetek, mely lett a szegeletnek 

fejévé."

(ApCsel. 4, 11)

Mit jelent neked Jézus Krisztus hatalma, ereje? - Erről szól a mai igénk. Az apostolokat kérdőre vonják, hogy milyen hatalommal gyógyították meg a beteg embert. Kérdésükben nem csupán a természetes kíváncsiság, hanem a gúny, az elítélés lehetősége is benne van.

Péter apostol erre a faggató kérdésre válaszolva mondja el második, pünkösdi igehirdetésre hasonlító beszédét. Szegeletkőről már az Ószövetség is beszél. Ennek nagy szerepe van az épület egyben tartásában. Az a tégla ez, melyet ha kihúzunk, az egész épület összedől.

Gyermekkoromban gyakran építettünk kártyavárat. Két kártyát egymáshoz döntöttünk, majd újabb kettőt, és rá helyeztünk egy lapot. Ezekből az "épületelemekből" állt össze a kártyavár. Addig építettük, amíg össze nem dőlt. De így is eléggé szép eredményeket értünk el. Az egymásnak döntött kártyalapok megtartásában  rendkívül nagy szerepe volt a ráhelyezett kártyalapnak. Olyan volt mint egy igazi szegletkő, mely összetartotta az összes darabot.

A műemlék templomok legtöbbje rendelkezik ezzel a szegletkővel, melyet az építész utolsó épületelemként helyezett el, hogy a csúcsívben összetartsa az épület tetőzetét. Ha ez megbomlik, az épület teteje összedől.

Gondoltál-e arra, hogy az emberi élet is olyan, mint egy kártyavár? Bármelyik pillanatban összedőlhet az élet, ha valaki kihúzza annak éltetőjét, szegeletkövét. Ha valakinek a jó életet a pénz jelenti, az az anyagi csőd beálltával megszűnik létezni. Ha valakinek a mindene az egészség, egy lesújtó betegség következtében összeroppanhat könnyen. Ha az utazásban leli valaki életörömét, a mozgásképtelenség elveheti minden életkedvét.

Neked ki a szegeletköved?

Jézus Krisztusban egy olyan szegeletkövet, egy olyan biztos alapot kaptunk, Akit nem lehet befolyásolni, nem lehet kihúzni az épület-testünkből, Aki összetartja, egyben tartja életünket, és az örökkévalóságnútján indít el minket.

Ő a szegeletnek feje, a mi életünk Megváltója!

"Mikor pedig ragaszkodék Péterhez és Jánoshoz az a sánta, aki meggyógyult, az egész nép álmélkodva összefuta ő hozzájok a tornácba, mely Salamonénak neveztetik."

(ApCsel. 3, 11)

A templomból kifele jövet sem múlik el a hála a meggyógyított ember szívében. Háláját úgy juttatja kifejezésre, hogy ragaszkodik Jézus gyógyító erejének két közvetítőjéhez. A templom külső udvarára kilépve Nikánor-kapun, a Salamon-tornácánál arra a helyre érkeznek, ahova a keresztyének is imádkozni jártak. Azon a napon azonban csodálkozó emberek sokasága töltötte meg ezt a helyet.

Mi eltudunk-e csodálkozni az élet dolgai felett amikor imádkozunk? Vagy nálunk is a rövid "hálaadást" követően a kérések és elvárások áhítatos szépséggel felsorakoztatott halmazából áll az Istennel való beszélgetésünk, kapcsolatunk és imádságunk?

A templomnál lévő nép álmélkodva fut össze. Nem az imádság miatt, nem a templom szentsége miatt. Az imádság, a templom csupán a szokásos, hagyományos állapotokat jelölik ebben a történésben. A cselekményt egy név irányítja: a názáreti Jézus Krisztus neve (6.vers).

A meggyógyult ember életében Ő lett az új és egyetlen lehetőség. Jézus egyet jelent a gyógyulással, az imádkozással (azaz az Istennel való kapcsolattartásunkkal) és a hálaadással. Péter és János, a két apostol csupán tanít, közvetít és ismertet. Ők, akik vették a Lélek ajándékát, az egyedüliek, akik tudják a szerepüket ebben a történetben. Tudják, hogy az emberé a hálaadás lehetősége, és egyedül az Istené a dicsőség. Emlékeznek arra, hogy egykor ők is erre a névre hagyták ott a halászatot, és indultak el Isten szolgálatának az útjára. Látják, hogy általuk az Isten ezt a meggyógyult embert betegségéből hívta el, csonkaságából tette egésszé, és állította a maga szolgálatába.

Emberi méltóságunknak a színhelyei és lehetőségeink lépcsőfokai a következők: 

- megalázottságban élni, elégedetlennek lenni mindennel, küzdeni a magunk ereje szerint - mint az alamizsnáért könyörgő, születésétől fogva beteg ember

- észrevenni és élni a bűnök betegségéből való szabadulás lehetőségével

- megváltott új életünkkel hálát adni, és - akár szökdelve - áldani az Istent

Vajon melyik lépcsőfokon vagyunk, és mely irányba tartunk?

"És felszökvén, megálla és jár vala és beméne ő velök a templomba, járkálva és szökdelve és dícsérve az Istent."

(ApCsel. 3, 8)

A keresztyén hitnek, Krisztus követésének talán első diadalmas történése: Péter és János a templom Ékes-kapujában Krisztus nevében meggyógyít egy születése óta járásképtelen embert. Valósággá lett, amit Jézus a tanítványainak hagyományozott: "Betegeket gyógyítsatok, poklosokat tisztítsatok, halottakat támasszatok, ördögöket űzzetek. Ingyen vettétek, ingyen adjátok." (Mt. 10, 8). Ha hiszünk Jézus Krisztusban a csodadolgok nem fognak elmaradni életünkből.

A két tanítványból lett apostol a templom előtt a világ ridegségével szembesül: Krisztus-követőkként azt kell megtapasztalják, hogy milyen igazságtalan a világ. Az elesettek, betegek, nyomorgók alamizsnáért könyörögnek, akik pedig megvan a szándék, hogy segítségükre siessenek, azoknak lehetőségeik nincsenek. Sok embertársunk sorsa sajdul bele Péter apostolnak a 6. versben elhangzó szomorú tényfeltárásába: "Ezüstöm és aranyam nincsen nékem".

Gyakran panaszkodunk mi is, hogy az nem áll éppen rendelkezésünkre, amire pedig a legnagyobb szükségünk lenne. El szoktunk feledkezni hitvallásunk igazságáról: az Isten, mint gondviselő és mindenható Atya, nemcsak hogy jobban ismeri szükségeinket, mint mi magunk, de meg is akarja, és meg is tudja adni nekünk azt amire szükségünk van.

Péter és János szűkében van az anyagiaknak, de lelkiekben bővelkednek mindketten. A Lélek túláradása pedig az élet helyreállítását hozza maga után. Vajon mikor jönnek rá az apostolok, hogy ők nagyobb értéket birtokolnak az aranynál és ezüstnél? És a születésétől fogva beteg ember mikor ébredt rá, hogy Krisztus nevében nem megkötözött, mozgássérült és fogyatékos életének meghosszabbítását kapta, hanem egy új és szabad életet?

Gyógyulásának első perceiben már rájön, hogy az alamizsna, a kegyelet-pénz nem érték egy ember életében, hanem csupán a végleges romlás idejének a nyújtása. Az igazi érték a kegyelem, mely Krisztus által érkezett a világba. E név által tartatunk meg.

A felismerés a templomba vezérli őt, ahol járkálva és szökdelve dicséri az Istent. A hála a meggyógyult életében nem maradt el. Ő megtapasztalta Isten kegyelmének gazdagságát, mely több minden ezüstnél vagy aranynál.

Mi mitől kezdünk el szökdelni?

"És foglalatosok valának az apostolok tudományában és a közösségben, a kenyérnek megtörésében és a könyörgésekben."

(ApCsel. 2, 42)

Mindig álmodozom egy olyan vallásos közösségről, egy olyan gyülekezetről, amely tökéletesen meg tud felelni Isten elvárásainak. Annyira szeretnék egy olyan közösség tagja lenni. Egyik gyermekkori vágyam szerint, van egy hely, ahova bármikor betérhetek, ahol mindig jó meleg van, ahol lehet pihenni, ahol mindig megértenek és ahol én is mindenkit megértek. Jó lenne végre már ezt a helyet megtalálni. Tudom, hogy ez a hely Isten országa, amit nékünk készített. Az a hely, amelyről imádságainkban áhítozunk, dicséreteinkben pedig szép emberi hangokkal próbálunk kiénekelni.

Jézus azt hirdette: Elközelített a mennyeknek országa! és Istennek országa nem itt, vagy ott, hanem mibennünk van. Itt a földön Isten országát Isten hívő népének szereteten és megbecsülésen alapuló lelki és fizikai közössége ábrázolja ki. Vallásos összejöveteleinknek, istentiszteleteinknek, de egész életünknek is a komolysága jellemzi, hogy mennyire vágyódunk Isten országát elérni.
Az apostoli kor őskeresztyén gyülekezetének közösségét jól jellemezte az a hozzáállás, amellyel készültek Isten országának boldog öröklésére, és igyekeztek életvitelükkel megnyerni másokat is ennek a mennyei örömnek és békességnek elfogadására.
Négy, jól megfogalmazott ismertetőjele van az őskeresztyén közösség lelkületének:
1. foglalatosság az apostolok tudományában, azaz amire Krisztus rendelte a tanítványokat (ti. "Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében, tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek." (Mt. 28, 19-20), a Krisztus evangéliumának a hirdetése és továbbadása
2. közösség, életközösséget és sorsközösséget vállaltak egymással. Azzal, hogy mindenük közös volt, bár sokan "leszegényítették" magukat, de ez volt a feltétele annak, hogy egymás hite által gazdagodhassanak
3. a kenyér megtörése, az úrvacsoravétel azt az istentiszteleti liturgiai elemet jelentette a közösség életében, mellyel alkalomról alkalomra, a krisztusi parancsnak engedelmeskedve megemlékeztek Jézus haláléról, értünk bemutatott élet-áldozatáról
4. könyörgés, vagy az imádság a hívő ember legfőbb ismertetőjegye. Bár Isten nagyon sokféleképpen meg tud szólítani minket, mi legtöbbször először csak imádságban tudunk felelni erre a megszólításra. Aztán az imádságból gondolatok lehetnek, a gondolataink cselekedetekké válhatnak, jó cselekedeteink pedig megmutathatják a hitből fakadó jó termés gyümölcseit.
Ilyen ismertetőjegyekkel rendelkezett az őskeresztyén gyülekezet. A mi közösségeinknek, egymás irányában fenntartott kapcsolatainknak, Istenhez való viszonyulásunknak melyek az ismérvei?
Vajon elképzeltük azt, hogy milyennek szeretnénk az Isten országát, az örök életet? Készülünk rá?

"Ezeket pedig mikor hallották, szívökben megkeseredének, és mondának Péternek és a többi apostoloknak: Mit cselekedjünk, atyámfiai, férfiak?"

(ApCsel. 2, 37)

Olyan dolgot hallottam, ami egészen lehorgasztott. Megfeneklettem, mint egy hajó, földbegyökerezett a lábam a hír hallatán. Mi volt ez a hír? Nem az, hogy észrevették egy hibámat, vagy nyilvánosságra került egy tévedésem. Az a hír, hogy egy embert, aki ráadásul teljesen ártatlan volt, brutális gyilkossággal kivégeztem. Ráadásul a Keresztrefeszített Úrrá és Krisztussá lett Isten kegyelméből. Akit én letapostam, Őt Isten felmagasztalta. Most mihez kezdjek?
A jeruzsálemi hallgatóság nagyjából ugyanezzel a hírrel szembesült Péter apostol pünkösdi prédikációját meghallgatva.
Az első reakciójuk, nem a tagadás, nem a kérdés és nem a kimagyarázkodás hosszú folyamatának elindítása, amely talán véget nem ér soha. Mi lehet, hogy ezt a kibúvót keresnénk. De ők nem.
Szívükben megkeseredének - tárja elénk az Ige. A bűn leleplezése után jön a bűnbánat. Amikor az elkövetett hibáinkat nem tudjuk megnemtörténtté tenni, akkor tehetetlenségünk következtében megkeseredik a mi lelkünk is. Ebből az állapotunkból, melyet előszeretettel nevezünk manapság letargikus állapotnak két menekülési útvonal van: vagy a pusztulásba, a bűnök még lesújtóbb állapotába menekülünk, vagy pedig elfogadjuk az Isten segítségét!
Az Ige által, Péteren keresztül, maga az Isten szólít meg bennünket hibáink és vétkeink közepette, akkor, mikor egyáltalán nem érdemeljük már meg Isten gondviselő szeretetét.
Ő tőlünk várja a választ! Mit cselekedjünk? - kérdezzük a jeruzsálemiekkel együtt és adjunk választ e mai napon is életünkkel Isten iránti ragaszkodásunkról!

Az első igehirdetés Krisztusról szól! - igehirdetés Pünkösdhétfőn

Bibliaolvasás:

"Péter azonban előállván a tizenegygyel, felemelé szavát, és szóla nékik: Zsidó férfiak és mindnyájan, kik lakoztok Jeruzsálemben, legyen ez néktek tudtotokra, és vegyétek füleitekbe az én beszédimet!

Mert nem részegek ezek, amint ti állítjátok; hiszen a napnak harmadik órája van;

Hanem ez az, ami megmondatott Jóel prófétától:

És lészen az utolsó napokban, ezt mondja az Isten, kitöltök az én Lelkemből minden testre: és prófétálnak a ti fiaitok és leányaitok, és a ti ifjaitok látásokat látnak, és a ti véneitek álmokat álmodnak.

És épen az én szolgáimra és az én szolgálóleányaimra is kitöltök azokban a napokban az én Lelkemből, és prófétálnak.

És tészek csudákat az égben odafenn, és jeleket a földön idelenn, vért, tüzet és füstnek gőzölgését.

A nap sötétséggé változik, és a hold vérré, minekelőtte eljő az Úrnak ama nagy és fényes napja.

És lészen, hogy mindaz, aki az Úrnak nevét segítségül hívja, megtartatik.

Izráelita férfiak, halljátok meg e beszédeket: A názáreti Jézust, azt a férfiút, aki Istentől bizonyságot nyert előttetek erők, csudatételek és jelek által, melyeket ő általa cselekedett Isten ti köztetek, amint magatok is tudjátok.

Azt, aki Istennek elvégezett tanácsából és rendeléséből adatott halálra, megragadván, gonosz kezeitekkel keresztfára feszítve megölétek:

Kit az Isten feltámasztott, a halál fájdalmait megoldván; mivelhogy lehetetlen volt néki attól fogvatartatnia.

Mert Dávid ezt mondja ő róla: Magam előtt láttam az Urat mindenkor, mert ő nékem jobb kezem felől van, hogy meg ne tántorodjam.

Annakokáért örvendezett az én szívem, és vígadott az én nyelvem; annakfelette az én testem is reménységben nyugszik.

Mert nem hagyod az én lelkemet a sírban, és nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson.

Megjelentetted nékem az életnek útait; betöltesz engem örömmel a te orcád előtt.

Atyámfiai férfiak, szabad nyilván szólanom ti előttetek Dávid pátriárkáról, hogy ő megholt és eltemettetett, és az ő sírja mind e mai napig minálunk van.

Próféta lévén azért, és tudván, hogy az Isten néki esküvéssel megesküdött, hogy majd az ő ágyékának gyümölcséből támasztja a Krisztust test szerint, hogy helyheztesse az ő királyi székibe,

Előre látván ezt, szólott a Krisztus feltámadásáról, hogy az ő lelke nem hagyatott a sírban, sem az ő teste rothadást nem látott.

Ezt a Jézust feltámasztotta az Isten, minek mi mindnyájan tanúbizonyságai vagyunk.

Annakokáért az Istennek jobbja által felmagasztaltatván, és a megígért Szent Lelket megnyervén az Atyától, kitöltötte ezt, amit ti most láttok és hallotok.

Mert nem Dávid ment fel a mennyországba; hiszen ő maga mondja: Monda az Úr az én Uramnak: Ülj az én jobbkezem felől,

Míglen vetem a te ellenségeidet lábaid alá zsámolyul.

Bizonynyal tudja meg azért Izráelnek egész háza, hogy Úrrá és Krisztussá tette őt az Isten, azt a Jézust, akit ti megfeszítettetek."

Apostolok Cselekedete 2, 14-36

Check this out on Chirbit

Alapige:

"Bizonynyal tudja meg azért Izráelnek egész háza, hogy Úrrá és Krisztussá tette őt az Isten, azt a Jézust, akit ti megfeszítettetek."

Apostolok Cselekedete 2, 14-36

"Mert nem hagyod az én lelkemet a sírban, és nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson."

(ApCsel. 2, 27)

Pünkösdi örömünknek a tárgya saját életünkre néz. Örömünnep ez számunkra, melyet nemcsak a kettős tüzes lángnyelvek festenek pirosra, hanem az emberi szemeket gyönyörködtető pünkösdi rózsa. Ünnep ez számunkra, hisz ilyenkor templomba megyünk, vagy ha nem is jutunk el oda, de van okunk munkahelyeinken is elmagyarázni, hogy miért nem dolgozunk olyan odaadással. Ünnep ez számunkra, mert egy éve is "ünnepeltünk", sőt annakelőtte is, amióta csak az eszünket tudjuk.
Annyi sok magyarázatot találunk arra, hogy miért ünnep nekünk Pünkösd második napja! De Igénk is ad erre magyarázatot: azért örvend és ünnepel az én szívem, "mert nem hagyod az én lelkemet a sírban, és nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson."
A mi életünk az elmúlásra van ítélve. Bűneink miatt nem tudunk szabadulni a porladás béklyóitól. Krisztus feltámadásában ígéretét vettük annak, hogy Isten hatalma a természeti törvények felett áll. De meghalljuk-e ezt az ígéretet? Van aki elmondja? Van aki megértesse velünk?
A Szentlélek kitöltetésének ünnepén mi ezt ünnepeljük: "Jézus az ígéretet, ím bételjesítetted!" (MRÉ 247).
Adjunk hálát a mai napon is az ígéretet beteljesítő és azt velünk közlő Szentháromság egy örök Istennek. Akár ünneplésünkben, akár munkánkban szolgáljunk néki örömmel!

Péter apostol pünkösdi prédikációja - bibliaolvasás

Alapige:

"Izráelita férfiak, halljátok meg e beszédeket: A názáreti Jézust, azt a férfiút, aki Istentől bizonyságot nyert előttetek erők, csudatételek és jelek által, melyeket ő általa cselekedett Isten ti köztetek, amint magatok is tudjátok.

Azt, aki Istennek elvégezett tanácsából és rendeléséből adatott halálra, megragadván, gonosz kezeitekkel keresztfára feszítve megölétek:

Kit az Isten feltámasztott, a halál fájdalmait megoldván; mivelhogy lehetetlen volt néki attól fogvatartatnia.

Mert Dávid ezt mondja ő róla: Magam előtt láttam az Urat mindenkor, mert ő nékem jobb kezem felől van, hogy meg ne tántorodjam.

Annakokáért örvendezett az én szívem, és vígadott az én nyelvem; annakfelette az én testem is reménységben nyugszik.

Mert nem hagyod az én lelkemet a sírban, és nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson.

Megjelentetted nékem az életnek útait; betöltesz engem örömmel a te orcád előtt.

Atyámfiai férfiak, szabad nyilván szólanom ti előttetek Dávid pátriárkáról, hogy ő megholt és eltemettetett, és az ő sírja mind e mai napig minálunk van.

Próféta lévén azért, és tudván, hogy az Isten néki esküvéssel megesküdött, hogy majd az ő ágyékának gyümölcséből támasztja a Krisztust test szerint, hogy helyheztesse az ő királyi székibe,

Előre látván ezt, szólott a Krisztus feltámadásáról, hogy az ő lelke nem hagyatott a sírban, sem az ő teste rothadást nem látott.

Ezt a Jézust feltámasztotta az Isten, minek mi mindnyájan tanúbizonyságai vagyunk.

Annakokáért az Istennek jobbja által felmagasztaltatván, és a megígért Szent Lelket megnyervén az Atyától, kitöltötte ezt, amit ti most láttok és hallotok.

Mert nem Dávid ment fel a mennyországba; hiszen ő maga mondja: Monda az Úr az én Uramnak: Ülj az én jobbkezem felől,

Míglen vetem a te ellenségeidet lábaid alá zsámolyul.

Bizonynyal tudja meg azért Izráelnek egész háza, hogy Úrrá és Krisztussá tette őt az Isten, azt a Jézust, akit ti megfeszítettetek."

Apostolok Cselekedetei 2, 22-36

Check this out on Chirbit