A bárka

Az idei esztendőben bőségesen kiadatott határainkra az „áldás”. Így szoktuk nevezni azt az esőt, amely erőt ad a vetőmagból fakadó csírának, hogy növénnyé, majd terméssé növekedjen. Ha csak a búzakalászt növelte volna, ha csak a port verte volna el! De az áldás túláradása kétségbe ejtette az embereket: nemcsak az aranyló búzamezőt fedte be az áradás, de otthonokat, sőt falvakat pusztított el, nem is beszélve az emberáldozatokról, arról, hogy mennyi keserűség, mennyi könny dagasztotta a pusztító árvíz erejét.
Vajon észrevesszük-e azt a bárkát, amit Isten küld felénk? Azt a bárkát, amelynek, ha csupán a létezéséről tudunk, megtanuljuk értékelni az ilyen próbatételnek minősülő áldásokat is. Mert ez a bárka, a mi hitünk! Lesz-e időnk mindenünket bevinni a bárkába, ami fontos számunkra?
Ismerős mindannyiunk előtt Nóé története: ő bevitte Isten parancsára a maga készítette bárkába a családját is, hogy ne pusztuljanak el az özönvíz alatt. Van egy régi vallásos hasonlat, mely párhuzamot von a bárka, Nóé bárkája és az egyház, a templom között. A bárka is, a templom is az a hely, ahol át lehet értékelni saját életünket, meg lehet menekülni annak veszélyeitől.
Az idei áradásokról szóló beszámolók után egy kép maradt meg bennem: voltak házak, amelyek összedőltek, emberek, akik hátra kellett hagyják lakóhelyeiket a fenyegetettség miatt, a tekintetek, a reményvesztettség pillantásai… és mindenütt víz.
A napokban beszéltem valakivel, aki az árvíz idején nagyon sok veszélyeztetett helyen járt. Azt mondta, hogy a legfurcsább az volt az egészben, hogy miden elárasztott falu közepén egy kis sziget képződött: a dombon a templommal.