A régi, egyszerű ember életében jelentős szerepet játszott a megismert tapasztalatok alkalmazása. Bizonyára mindenki hallott már eleink időjárás-megfigyeléséről, amelynek alapján évtizedekkel ezelőttig a kalendáriumok időjóslásait is összeállították. Ha nem is mindig váltak be ezek a „népi bölcsességek”, de egyvalamire ráirányították az emberek figyelmét: arra, hogy minden ami, és ahogy ebben az életben történik, értünk történik, azért, hogy általuk Isten igazi megismeréséhez közelebb kerüljünk.
Március hónapra is van néhány ilyen versbe szedett népi bölcsesség. Az első március 12.-re szól: „Gergely-napi szél / Szent György napig él”. Március 19.-re, József napjára így jövendölnek: „József kezessége / Jó év kedvessége”. Nagycsütörtök napjáról (idén március 28.-a) olvashatjuk: „Fehér Nagycsütörtök / Indán sül meg a tök”.
Ezek a népi bölcsességek életünk tapasztalatai során vagy megerősödnek bennünk, vagy pedig mosolyra késztető, derűs perceket hoznak életünkbe. De mindenképpen ottvannak lelkünkben, és arra késztetnek bennünket, hogy mi is megfigyeljük életünk dolgait. Nyitott szemmel járjunk!
Ha odafigyelünk életünkre, arra, hogy mit és miért csinálunk, akkor jobban megértjük világunkat, magunkat, és ezt a földi életet is, sőt közelebb kerülhetünk az Isten igaz megismeréséhez.
Hallottam a tavaszi munkálatok első napjaiban valakitől az utcán, hogy a parasztember, ahogy az idő engedi, rögtön dolgot talál magának. Így is van. Nemcsak a napsugár melege, a zöldellő határ, a rügyeket bontogató faágak hívják ki a föld művelőjét a kertekbe, a mezőkre.
Egyre inkább azt is kezdjük megérteni, hogy nem is a nyereség iránti vágy a mozgatója a barázdáknak. Mert nem lehet az. Az ember ösztönszerűen siet a reménység beteljesedése felé. Valami, vagy Valaki egészen más, aki mozgatja az embert, és előhívja őt a semmittevésből a munkára. Isten, aki célt és feladatot adott az embernek teremtése pillanatában: „töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon … Ímé néktek adok minden maghozó füvet az egész föld színén, és minden fát, amelyen maghozó gyümölcs van; az legyen néktek eledelül”.
Míg a fák, a maghozó gyümölcsök testi táplálékot jelentik életünkben, amelyért sokszor orcánk verítékével kell megdolgoznunk, addig a munkában és a célként előttünk lebegő mindennapi kenyérben a kitartást, a jó reménységet és a hitnek áldott gyümölcseit nyerjük meg.
Miért dolgozna az ember, ha munkájáért a megfelelő bért nem kapja meg? Miért helyezné a földbe az utolsó magokat is? Ha nem lenne reménysége afelől, hogy amit elvet, az majd kikel, és sokszoros termést hoz. A remény hal meg utoljára – szoktuk mondani. És ez a remény az, ami minket ebben a munkában erővel és kitartással ruház fel. Isten ugyanígy áldja meg a mi hitünket is, azt a láthatatlan reménységet, amelyet Belé helyezünk. Így áldja meg életünket, munkánkat, szolgálatunkat és ezek által, rajtunk keresztül azt a kisebb vagy nagyobb közösséget amelyben és amelyért dolgozunk.
Ezen a dolgon elmélkedve, talán eszünkbe juthat gyülekezeti énekünk egyik sora, amely így vall Isten teremtő munkájának tökéletességéről: „… mindent mily szépen, s bölcsen alkotál”. Isten valójában úgy alkotta meg ezt a világot, hogy bár az Alkotót magát szemtől-szembe nem láthatjuk, de mindenben felfedezzük az Ő munkáját.
A 19. Zsoltár második verse így vall a természet Istenről szóló bizonyságtételéről: „Az egek beszélik Isten dicsőségét, és kezeinek munkáját hirdeti az égboltozat.” Adja a mindenható Isten, hogy mi is munkánk vagy pihenésünk által, hétköznapokban és ünnepeink alkalmával hasonlóképpen hirdessük, ne csak szavakkal, hanem életünkkel is a mi Istenünknek hatalmas szeretetét!