"És láttam egy angyalt állni a napban, aki hatalmas hangon kiáltott minden madárnak, amely az ég közepén repdesett: Jöjjetek, gyülekezzetek a nagy Isten vacsorájára" - Jelenések könyve 19, 17

János apostol mennyei látomása egy angyal képét tárja elénk, akinek a lénye a napban van, és hangosan hívja az ég madarait arra a vacsorára, melyet Isten készített elő a számukra. Gondoljunk bele a kép fokozott fényjátékába: az angyal, aki a Szentírás számos történeteiben fehérruhás, emberi hasonlatosságú, ám mégis annál magasabbrendű lény, Isten üzenetének továbbítójaként, az Ő fényességét tárja elénk. Mégis, a látomásban részesülő apostol őt árnyaiban látja, a nap fényénél kirajzolódni. Mintha nem is az angyal személye lenne a fontos, hanem az üzenet, amit hall tőle: jöjjetek, gyűljetek egybe a nagy Istennek vacsorájára!

Valóban fontosabb ez az üzenet az üzenet közvetítőjénél. A meghívó szó értékesebb az angyali látomásnál, mint ahogy a napba öltözött angyal képe is elhalványul a nagy Isten személye hallatán.

Az egyre fokozódó látomásban kicsit lehangoló, hogy a meghívás az ég madaraihoz szól. Ők azok, akik szabadok, akik testileg - mivel az égben repülnek - közelebb is helyezkednek a Teremtőhöz. Ám itt nem egyszerű evésről van szó, hanem arról, hogy a bomló anyagot kell eltakarítsák az égi madarak. Eltüntetni mindazt, ami romlékony, ami pusztulásra ítéltetett.

Nekünk ma nem angyal szól, hanem emberi követ hív a nagy Isten asztalához, a közösséghez, amelyben áldás lehet. Számunkra a vacsora Isten kegyelmi asztala, mely nagy ünnepeken teríttetik meg, de lehet akár a mindennapi kenyér is. Elhanyatló óemberünk és az előálló új énünk.

Hasonló látomásokban mi is naponta részesülünk. Napnál világosabb, mit kellene tennünk! Van-e rá időd, hogy oda járulj?