„...megbontották a tetőt ott, ahol ő volt...” (Márk evangéliuma 2, 4). Olyan fontos volt számukra, hogy beteg barátjukat Jézus elé vigyék, hogy amikor a sokaság miatt nem fértek hozzá az ajtón keresztül, kerestek más utat, mert meg voltak róla győződve, hogy a szenvedőnek Jézus előtt a helye. Mi kihez kísérjük azt, aki testi-lelki nyomorúságban él mellettünk, s megbocsátásra, gyógyulásra vágyik? Ha akadályokba ütközünk, akkor is küzdünk tovább a másikért vagy feladjuk a harcot?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése