A bibliai özönvíz elbeszélése juthat eszünkbe, amikor Isten negyvennapos esőt bocsátott a világra. Oka is volt ennek, amin érdemes elgondolkodnunk: „megromlott a föld, mindenki rossz útra tért, erőszakossággal telt meg a föld” – olvassuk Mózes 1. könyvében. Ám ugyanitt arról is értesülünk, hogy akadt egy ember, Noé, aki azt a feladatot kapta az Úrtól, hogy bárkát építsen.
Nincs új a nap alatt: már a Szentírás legelején olvasunk ökológiai katasztrófáról – de arról is, hogy Isten végső célja nem a büntetés, hanem a megmentés. Ő nem a pusztulást, hanem az új életet akarja.
A mai árvizek felől ama első özönvízre tekintve azt a reményemet fogalmazhatom tehát meg: van valaki, aki ácsolja a bárkát, hogy az megmentsen miket.
Meglehet, a bárka nem volt kényelmes. Helyet kellett ott szorítani mindenféle élőlénynek. Ma is el kell fogadnunk, hogy ez a bárka nemcsak minket akar felvenni, hanem másokat is. Ez a túlélés záloga.
A másik, amire figyelnünk kell: Noé csak a bárka tetejére építhetett ablakot. Alatta és körülötte a végtelen és zavaros tenger volt. Felfelé kellett hát kémlelnie: mikor szakadoznak szét a felhők, mikor támad rés a komor égen, mikor süt ki végre a nap? A mai árvizek is megtaníthatnak arra, hogy felfelé tekintsünk, és onnan várjunk segítséget.
Azt is jó megjegyeznünk, hogy amikor a bárka végre megfeneklett az Ararát tetején, és a kibocsátott galamb olajággal a csőrében tért vissza, akkor Noé hálaáldozatot mutatott be az új szövetséget jelző szivárvány alatt.
Hiszem, a bárka ma is megment minket a pusztulástól. Szép és gazdag tartalmú jelkép a bárka. Három lehetséges értelmezésére szeretnék most röviden utalni.
Az elsőhöz Kányádi Sándort hívom segítségül, akinek Noé bárkája felé című verse a trianoni tragédia árnyékában különösen aktuális.
„Be kell hordanunk, hajtanunk mindent.
A szavakat is. Egyetlen szó,
egy tájszó se maradjon kint.
Semmi sem fölösleges.
Zuhoghat akár negyvenezer nap
és negyvenezer éjjel, ha egy
buboréknyi lelkiismeret-
furdalás sem követi a bárkát.
Mert leapad majd a víz.
És fölszárad majd a sár.
És akkor majd a megőrzött,
a meglévő szóból újra-
teremthetjük magát az első búzaszemet,
ha már igével élnünk
tovább nem lehet.”
Nyelvünket és nemzetünket mentheti meg egy segítségünkre küldött bárka.
Egy másik bárka-asszociáció Jean Vanier nevéhez fűződik, aki a 60-as években hozta létre a ma már világszerte elterjedt bárka közösséget és mozgalmat, amelyben szellemi és testi sérülteket karolnak fel. Szervezetileg más keretben, de nem kevés áldással működik a Magyarországi Evangélikus Ifjúsági Szövetség, a Mevisz Bárka csoportja, ahol immár húsz éve segítik a kerekesszékeseket, a vakokat, a legtöbb közösségből sajnos még mindig kizártakat.
A sokféle értelmezés közepette sem felejthetjük azonban el, hogy a bárka immár kétezer éve az egyház szimbóluma. Ebben a Jézus Krisztus által alapított közösségben szólal meg az evangélium: a megváltásunkról és üdvösségünkről szóló jó hír. A bárkát és a keresztet ugyanolyan fából ácsolták.
Vasárnap reggel, amikor szavam eljut a hallgatóhoz, talán elállt már a csaknem negyven napos esőzés. Az is lehet, hogy a nap is kisütött végre. Ám a veszély még nem múlt el. A megmenekülést kínáló bárkára változatlanul szükség van.
(www.evangelikus.hu)
