A megdicsőülési jelenet közvetlenül Péter hitvallásához kapcsolódik. Az esemény jelentőségét már az is jelzi, hogy ismét csak a három bizalmas tanítvány van együtt Jézussal. Az esemény színhelyét Lukács tipikusan jelöli meg: a hegyre megy fel Jézus. A hegy már az ószövetségi gondolkozás szerint is Isten kijelentésének helye
Jézus megdicsőülésének jelentkezési formája az, hogy „arcának külseje mássá lett”. A tudatosan szerény és alázatos kifejezésből az is tisztán kivehető, hogy Lukács nem akarja olvasóiban azt a benyomást kelteni, mintha Isten dicsőségének Jézus arcán való jelentkezése, ez a mennyei titok, emberi eszközökkel pontosan ábrázolható volna. Azt is elbeszéli, hogy a megdicsőült Jézus a megjelent dicsőséges mennyei személyekkel, Mózessel és Illéssel Jézus földi életének végéről beszél, abban az értelemben, ahogyan Jézus szólt néhány napja erről tanítványainak. A tanítványok először szinte önkívületbe kerülnek Isten közelségének hatására, de amint magukhoz térnek, akkor sem értik a történteket, ahogyan Péter szavaiból kitűnik. Viszont hallaniuk kell az isteni szózatot, amely Jézus szavait megerősíti. Amint a látomásnak vége, és Jézus egyedül marad ismét, szorongó csendben indulnak vissza, lefelé a hegyről, de a titokzatos eseményről, amelynek tanúivá lettek, egyelőre senkinek nem mernek szólni.
„Mester, jó nekünk itt lennünk, készítsünk három sátrat” (33. vers). A három tanítvány egy pillanatra belekóstolt a mennyei dicsőségbe, de úgy, hogy „átaludták” a dicsőségbe vezető szenvedésről szóló krisztusi beszélgetést.
A mennyei fény és a három kiválasztott alak elbűvölte őket. De nem maradhattak ott, mert az igazi, felhőtlen dicsőséghez a kereszten keresztül vezet az út, és nem is ebben a világban valósul az meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése