2 Királyok 8, 7
Isten embere, Elizeus próféta Damaszkuszba megy, a szír birodalom központjába. Azzal szembesül ott, hogy a birodalom feje, a király beteg. Odahivatják hozzá, hogy kérdezzék meg, felépül-e a király, s talán vele együtt a birodalom is ebből a betegségből.
Bárhova nézünk ma, hasonlót látunk: az emberek reménytelensége milliókat mozgat és késztet menekülésre. Nemcsak a migránsok menekülnek, de mi magunk - röghöz kötött emberek - is naponta menekülünk. S közben semmi remény nincs arra nézve, hogy megoldást találnánk összeomló világunk meggyógyulására. Azt, amit Ady Endre a XIX. század utolsó karácsonyán írt, egyre nyilvánvalóbban látunk megvalósulni: "nincs itt hála, nincs itt béke: Beteg a világ, nagy beteg" (Karácsony - Ma tán a béke...)
Olvassuk tovább ezt a történetet! Így folytatódik a következő versekben:
"És monda a király Hazáelnek: Végy ajándékot kezedbe, és menj eleibe az Isten emberének, és kérj tanácsot az Úrtól ő általa, mondván: Meggyógyulok-é ebből a betegségből?
És eleibe ment Hazáel, és ajándékokat vitt kezében mindenféle drága damaskusi jószágból negyven teve terhét; és elment, és megállott előtte, és így szólt: A te fiad, Benhadád, Siria királya, az küldött engem hozzád, mondván: Vajjon meggyógyulok-é ebből a betegségből?
Felele néki Elizeus: Menj el, mondd meg néki: Nem maradsz életben, mert megjelentette nékem az Úr, hogy halált hal.
És mereven ránézett Hazáelre, mígnem zavarba jött; végre sírni kezdett az Isten embere."
A prófétának megmutatja Isten Izráel fiainak borzalmas pusztulását. Erre „…sírni kezdett az Isten embere” (11 vers). Miért kell ezt látnia? Miért sír? Isten így tudatja Hazáéllel, hogy az ő akaratából történik népe ítélete, amiben ő csupán Isten eszköze lesz. Isten ismeri a fájdalmat, amit itt a próféta megízlel. Az ő fájdalmában való részesedés az, amikor fájdalom járja át a szívünket, látva az Istentől elfordult döntések következményeit emberi életekben, társadalmi folyamatokban.
Néha nem jó látni a múltat, de a jövő is elrettenthet bennünket. Isten emberének nehéz a feladata, mégis megáll benne - bár a leselkedő tragédiákat látva, megkönnyezi azt. Tudja, hogy ő Isten embere. Mi is az Ő gyermekei vagyunk. Az Ő tulajdona, az Ő kegyeltjei. Buzdítson ez a felismerés hálára és imádságra!