"És úgy maradt a Sion leánya, mint kunyhó a szőlőben, mint kaliba az ugorkaföldön, mint megostromlott város."
Ézsaiás próféta könyve 1, 8
Ez a helyzetkép, amit igeversünk leír, Ézsaiás prófétaságának a végéről való, mintegy összegzése annak, hogy milyen eredményt láthatott a próféta tevékenysége vége felé munkájának eredményéről.
Kunyhó a szőlőben, kaliba az uborkaföldön, megostromlott város - nem éppen szívmelengető látvány. Ha ma ilyen fotókkal találkoznánk, a régmúlt idők romantikája jutna először eszünkbe. Az, hogy milyen volt gyermekkorunk világa, mikor még a bizonytalan is biztonságosnak tűnt, mikor a természet közepén, magában a teremtett világban jól megvoltunk, sőt életet találtunk még az ostromolt helyzetekben is.
Elvágyik az ember a primitívnek látszó nyugalomba most is. Olyan helyre, ahol nincs szükség állandóan frissülő rémhírekre, ahol nincs telefon, áram... a civilizációt a mi természetben való puszta jelenlétünk adja.
Csak jó hír érne bennünket. Örülni tudnánk a napkeltének, az esőnek, a hidegnek, a szélnek. Annak hogy tüzet gyújtunk, melynek lángjánál megmelegedhetünk.
A próféta ezt az iddillinek tűnő képet azonban úgy tárja elénk, hogy nekünk tényleg csak ennyi maradt. Sionnak leánya úgy maradt meg ilyen idillikusnak, vagy primitívnek - ha tetszik -, hogy ezek az értékek eleve benne voltak, ezekhez semmit hozzáadni nem tudott, ezeket elvenni sem tudta tőle senki.
Ha magunk egyéniségére nézünk, akkor mi is látni fogjuk, hogy minden ember rendelkezik ilyen alapértékekkel, melyektől nem lehet megfosztani őt. Izráel a bűn szorításában, sokszor elhajlott az Istentől - ahogy a próféták leírják - pusztává lett. Itt Ézsaiás próféta is erről szól.
Igeversünkben a kunyhó, a kaliba és a megostromlott város ugyan a veszteségnek a képe, de mégis olyan hely, ahol még újra lehet építkezni. Csak Istenhez való fordulás kell, bizalom és hitbeli munka.
Adja az Isten, hogy a magunk életének kopárságában mi is meghalljuk az Isten üzenetét!