"Nyisd meg kapuidat, oh Libánon, hogy tűz emésszen cédrusaid közt!"
Zakariás próféta könyve 11, 1
Mintha egy természetet megszemélyesítő gyönyörű festmény képe tárulna fel előttünk ebben az igében. A Libanon a maga természeti szépségével, mintegy hatalmas hegység, kétfelé nyílik.
Az esztendő bármelyik évszakában, ha a természetet nézzük, gyönyörű dolgokat láthatunk: tavasszal a lombjaiba boruló fákat, nyáron az aranyló búzamezőket, ősszel a megérett, pirosodó, sárguló, barnuló határt, télen pedig a ködfátyol rejtekéből előtáruló, mindent tisztaságával beborító hótakarót.
Olyan a környezetünk, mint a mi emberi életünk is: amint az évszakok váltakoznak, úgy telnek el az évek is felettünk. Egyik lelkiállapotból a másikba jutunk. Örülünk, ha ez a mi lelkiállapot-változásunk a nyugalom, kiegyensúlyozottság, magabiztosság és kiteljesedés felé halad. Azonban sokszor éppen az ellenkezője történik.
Igeversünk a Libanon hegységét mutatja be, mely a maga kiteljesedésében megnyitja kapuit. Egy hegyszorost, hasadékot képzeljünk el, mely beengedi a vándort is akár, hogy megcsodálja a szépségest.
Libanonon azonban tűz vonul át, mely a cédrusok között emészt. Mindent elpusztíthat, amit szépnek és jónak gondoltunk.
Személyes életünkben mi is értékelünk: vannak dolgok, melyeket nemesnek, és vannak, amiket elvetendőnek tartunk. Sok olyan hamis érték van életükben azonban, melyek nem engedik meg a lelki békességet, hanem túlhajszolnak bennünket. Ezeknek pusztulniuk kellene, hogy tisztán megmaradjon a nemes dolog életünkben.
Libanonon emésztő tűz vonult át, mely lehet leégett cédruscsonkokat, kormot és hamut hagyott maga után, de annak a reményégét is, hogy minden természeti szépség újra növekedjen.
Ezen az adventen mi is ki kell nyissuk életünk kapuját, hogy a Szentlélek lángja töltse el szívünket. Biztos lesz, amit égetni fog, de lelkünk megtisztulhat abban a reményben, hogy Isten kegyelmében van a jövőnk.
Az esztendő bármelyik évszakában, ha a természetet nézzük, gyönyörű dolgokat láthatunk: tavasszal a lombjaiba boruló fákat, nyáron az aranyló búzamezőket, ősszel a megérett, pirosodó, sárguló, barnuló határt, télen pedig a ködfátyol rejtekéből előtáruló, mindent tisztaságával beborító hótakarót.
Olyan a környezetünk, mint a mi emberi életünk is: amint az évszakok váltakoznak, úgy telnek el az évek is felettünk. Egyik lelkiállapotból a másikba jutunk. Örülünk, ha ez a mi lelkiállapot-változásunk a nyugalom, kiegyensúlyozottság, magabiztosság és kiteljesedés felé halad. Azonban sokszor éppen az ellenkezője történik.
Igeversünk a Libanon hegységét mutatja be, mely a maga kiteljesedésében megnyitja kapuit. Egy hegyszorost, hasadékot képzeljünk el, mely beengedi a vándort is akár, hogy megcsodálja a szépségest.
Libanonon azonban tűz vonul át, mely a cédrusok között emészt. Mindent elpusztíthat, amit szépnek és jónak gondoltunk.
Személyes életünkben mi is értékelünk: vannak dolgok, melyeket nemesnek, és vannak, amiket elvetendőnek tartunk. Sok olyan hamis érték van életükben azonban, melyek nem engedik meg a lelki békességet, hanem túlhajszolnak bennünket. Ezeknek pusztulniuk kellene, hogy tisztán megmaradjon a nemes dolog életünkben.
Libanonon emésztő tűz vonult át, mely lehet leégett cédruscsonkokat, kormot és hamut hagyott maga után, de annak a reményégét is, hogy minden természeti szépség újra növekedjen.
Ezen az adventen mi is ki kell nyissuk életünk kapuját, hogy a Szentlélek lángja töltse el szívünket. Biztos lesz, amit égetni fog, de lelkünk megtisztulhat abban a reményben, hogy Isten kegyelmében van a jövőnk.