2016. április 13., szerda

"Csak a vérét ne egyétek meg. A földre öntsd azt, mint a vizet." - 5Mózes 12, 16

Ez az ige az ószövetségi kultusz-törvény rendeleteiből való, mely elsősorban azt határozza meg, hogy hol és hogyan kell végbemenjen az Istennel való kapcsolattartásunk, áhítatunk.
Ha az ószövetségi nép úgy gondolta, hogy oltár-építéshez szükség van kőre, áldozatra, tűzre, addig mi, a már újszövetségben élő krisztuskövetők tudjuk, hogy Istennel való találkozásunkhoz elég a velünk hozott tiszta, alázatos szív.
Az ószövetségi áldozatok esetén egy fontos kérdés volt, hogy mi lesz az áldozati állatok vérével? Az áldozati állatokat ugyanis Istennek ajánlották, vérük pedig a lélek-élet hordozója volt.
Volt egy olyan (talán kimondatlan) feltételezés az ószövetségi korban a zsidók között, hogy ahol állatot vágnak, ott áldoznak az Úrnak. Talán ebből eredeztethető az, hogy előbb a sakter kellett az állatról véleményt mondjon, s csak utána lehetett belőle fogyasztani.
A vérrel kapcsolatban ez a fogyasztását tiltó parancsolat nekem nem is higiéniai, vagy morális akadályokat hoz a felszínre, hanem azt az (véleményem szerint) álszent vallásosságot, amellyel az újhitű szabad-keresztyének elfordulnak teljesen, vagy pedig másképp értelmezik korunk (de nemcsak a jelen) kulináris kultúráját.
Valami újat találok ebben az igében előítéleteimmel és a vallásos hagyományokkal kapcsolatban. Nem szabad megenni a vért, hanem a földre kell önteni, mint a vizet, számomra azt jelenti, hogy van értelme az áldozat-életnek. Nemcsak az elmúlt korokban, de most is. A víz, ha a földre önti, megnedvesíti azt, puhábbá, lágyabbá, megmunkálhatóbb teszi.
Mint az Istennek bemutatott mindenkori áldozat az emberi lelkeket.
Szolgáljunk hát az Úrnak, tegyük élhetővé, megmunkálhatóvá létünk talaját!

Nincsenek megjegyzések: