Ez az ige az ószövetségi kultusz-törvény rendeleteiből való, mely elsősorban azt határozza meg, hogy hol és hogyan kell végbemenjen az Istennel való kapcsolattartásunk, áhítatunk.
Ha az ószövetségi nép úgy gondolta, hogy oltár-építéshez szükség van kőre, áldozatra, tűzre, addig mi, a már újszövetségben élő krisztuskövetők tudjuk, hogy Istennel való találkozásunkhoz elég a velünk hozott tiszta, alázatos szív.
Az ószövetségi áldozatok esetén egy fontos kérdés volt, hogy mi lesz az áldozati állatok vérével? Az áldozati állatokat ugyanis Istennek ajánlották, vérük pedig a lélek-élet hordozója volt.
Volt egy olyan (talán kimondatlan) feltételezés az ószövetségi korban a zsidók között, hogy ahol állatot vágnak, ott áldoznak az Úrnak. Talán ebből eredeztethető az, hogy előbb a sakter kellett az állatról véleményt mondjon, s csak utána lehetett belőle fogyasztani.
A vérrel kapcsolatban ez a fogyasztását tiltó parancsolat nekem nem is higiéniai, vagy morális akadályokat hoz a felszínre, hanem azt az (véleményem szerint) álszent vallásosságot, amellyel az újhitű szabad-keresztyének elfordulnak teljesen, vagy pedig másképp értelmezik korunk (de nemcsak a jelen) kulináris kultúráját.
Valami újat találok ebben az igében előítéleteimmel és a vallásos hagyományokkal kapcsolatban. Nem szabad megenni a vért, hanem a földre kell önteni, mint a vizet, számomra azt jelenti, hogy van értelme az áldozat-életnek. Nemcsak az elmúlt korokban, de most is. A víz, ha a földre önti, megnedvesíti azt, puhábbá, lágyabbá, megmunkálhatóbb teszi.
Mint az Istennek bemutatott mindenkori áldozat az emberi lelkeket.
Szolgáljunk hát az Úrnak, tegyük élhetővé, megmunkálhatóvá létünk talaját!
Ha az ószövetségi nép úgy gondolta, hogy oltár-építéshez szükség van kőre, áldozatra, tűzre, addig mi, a már újszövetségben élő krisztuskövetők tudjuk, hogy Istennel való találkozásunkhoz elég a velünk hozott tiszta, alázatos szív.
Az ószövetségi áldozatok esetén egy fontos kérdés volt, hogy mi lesz az áldozati állatok vérével? Az áldozati állatokat ugyanis Istennek ajánlották, vérük pedig a lélek-élet hordozója volt.
Volt egy olyan (talán kimondatlan) feltételezés az ószövetségi korban a zsidók között, hogy ahol állatot vágnak, ott áldoznak az Úrnak. Talán ebből eredeztethető az, hogy előbb a sakter kellett az állatról véleményt mondjon, s csak utána lehetett belőle fogyasztani.
A vérrel kapcsolatban ez a fogyasztását tiltó parancsolat nekem nem is higiéniai, vagy morális akadályokat hoz a felszínre, hanem azt az (véleményem szerint) álszent vallásosságot, amellyel az újhitű szabad-keresztyének elfordulnak teljesen, vagy pedig másképp értelmezik korunk (de nemcsak a jelen) kulináris kultúráját.
Valami újat találok ebben az igében előítéleteimmel és a vallásos hagyományokkal kapcsolatban. Nem szabad megenni a vért, hanem a földre kell önteni, mint a vizet, számomra azt jelenti, hogy van értelme az áldozat-életnek. Nemcsak az elmúlt korokban, de most is. A víz, ha a földre önti, megnedvesíti azt, puhábbá, lágyabbá, megmunkálhatóbb teszi.
Mint az Istennek bemutatott mindenkori áldozat az emberi lelkeket.
Szolgáljunk hát az Úrnak, tegyük élhetővé, megmunkálhatóvá létünk talaját!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése