"És jövének hozzá Sadduceusok, akik azt mondják, hogy nincsen feltámadás."
Márk evangéliuma 12, 18a
Az újabb kérdés a szadduceusoktól jön, akik a farizeusokkal ellentétben tagadják a feltámadást, mert az Ószövetség általuk elismert irataiban betűszerinti említése nem mutatható ki.
Jézus és a szadduceusok párbeszédében a feltámadás reménységének formája és jogosultsága a téma. A szadduceusok egy mózesi eredetű, tehát isteni tekintélyű parancsra hivatkoznak, amikor a hét férfitestvér és a hátrahagyott özvegy feltámadást követő egymáshoz való viszonyáról kérdezik Jézust.
Kérdésükkel, amelynek alapja egy mesterkélt történet, azt akarják bizonyítani, hogy ha a feltámadás reménysége jogos, akkor Mózes rendelkezése, tehát az Írás parancsa képtelenség. Jézus arra mutat rá, hogy ellenfelei nem értik az írás igazi tartalmát, ezért nem veszik komolyan Isten hatalmát. Azt az erősen anyagias gondolkodást a feltámadás felől, melyet ezek az emberek képviselnek, Jézus helytelennek ítéli, és rámutat arra a földi ésszel fel nem érhetően magasztos életformára, amelyet Isten a földi történelem lezárása után szán az új ég alatt az új földön megújított emberiségnek.
A mózesi korból származó gyötrő kérdésre, a feltámadás bizonyítékát ugyancsak egy mózesi történettel ilusztrálja: a csipkebokornál elhangzott isteni szózatban, amely arról ad kinyilatkoztatást, hogy aki a földi történelem során egyszer élő közösségbe került Istennel, azt ő nem hagyja a halálban. "Isten nem holtaknak, hanem élőknek Istene" - hangzik a 27. versben Jézus ajkáról. Ha tehát ő Mózesnek úgy mutatkozott be, mint atyáinak, Ábrahámnak. Izsáknak és Jákobnak, az élő atyáknak Istene, akkor ők - az atyák - valahogyan már az élők között vannak.
Mai szadduceusokat sem lehet meggyőzni könnyebben a feltámadás reménysége felől, mint ahogy azt a Krisztusban nyert kijelentés teszi. Nekünk egyetlen reménységünk van: a Krisztus. Ha Őt követjük, örök életünk lehet a megváltott világban a feltámadás (óemberünk bűneinek levetkezése és a Krisztusban megtisztított új ember megelevenítése) által.
Jézus és a szadduceusok párbeszédében a feltámadás reménységének formája és jogosultsága a téma. A szadduceusok egy mózesi eredetű, tehát isteni tekintélyű parancsra hivatkoznak, amikor a hét férfitestvér és a hátrahagyott özvegy feltámadást követő egymáshoz való viszonyáról kérdezik Jézust.
Kérdésükkel, amelynek alapja egy mesterkélt történet, azt akarják bizonyítani, hogy ha a feltámadás reménysége jogos, akkor Mózes rendelkezése, tehát az Írás parancsa képtelenség. Jézus arra mutat rá, hogy ellenfelei nem értik az írás igazi tartalmát, ezért nem veszik komolyan Isten hatalmát. Azt az erősen anyagias gondolkodást a feltámadás felől, melyet ezek az emberek képviselnek, Jézus helytelennek ítéli, és rámutat arra a földi ésszel fel nem érhetően magasztos életformára, amelyet Isten a földi történelem lezárása után szán az új ég alatt az új földön megújított emberiségnek.
A mózesi korból származó gyötrő kérdésre, a feltámadás bizonyítékát ugyancsak egy mózesi történettel ilusztrálja: a csipkebokornál elhangzott isteni szózatban, amely arról ad kinyilatkoztatást, hogy aki a földi történelem során egyszer élő közösségbe került Istennel, azt ő nem hagyja a halálban. "Isten nem holtaknak, hanem élőknek Istene" - hangzik a 27. versben Jézus ajkáról. Ha tehát ő Mózesnek úgy mutatkozott be, mint atyáinak, Ábrahámnak. Izsáknak és Jákobnak, az élő atyáknak Istene, akkor ők - az atyák - valahogyan már az élők között vannak.
Mai szadduceusokat sem lehet meggyőzni könnyebben a feltámadás reménysége felől, mint ahogy azt a Krisztusban nyert kijelentés teszi. Nekünk egyetlen reménységünk van: a Krisztus. Ha Őt követjük, örök életünk lehet a megváltott világban a feltámadás (óemberünk bűneinek levetkezése és a Krisztusban megtisztított új ember megelevenítése) által.