"Ünnepenként pedig egy foglyot szokott vala elbocsátani nékik, akit épen óhajtának."
Márk evangéliuma 15, 6
Az amnesztia bűncselekmények vagy bűntettesek egész kategóriáira kiterjedő kegyelem. Isten ezt Jézus Krisztus áldozatáért alkalmazza a bűneit megbánó, Hozzá megtérő embereken.
Vannak, akik hatalmuknál fogva szintén gyakorolják a kegyelemosztásnak eme módozatát. Olyan hatalommal felruházott emberek ezek, akiknek komoly befolyásuk van egy-egy közösségen belül: hadvezérek, királyok, vezetők. Általában ünnepélyes alkalmakkor szokták ezt az amnesztiát kihirdetni, s túl azon, hogy elengedik a bűnös megbüntetését, saját magukról is egy kedvező képet, a kegyelmes vezető látszatát próbálják kelteni.
Jézus elfogatásakor Pilátus, a római helytartó is élt a kegyelem kihirdetésének lehetőségével. Több dolog is erre késztette őt:
1. kihallgatása alkalmával a helytartó semmi olyan bűnt nem talált Jézusban, amely okán büntetésre lett volna méltó. Sőt, amikor a tömeg elé állíttatik, azt mondja róla: Ímhol az ember! (Jn. 19, 5)
2. az ítélet meghozatala alatt, a helytartó felesége éjjeli álmára hivatkozva azt üzeni Pilátusnak, hogy ne avatkozzon ez igaz ember dolgába. (Mt.27, 19)
3. a zsidóknak páska-ünnepük volt, kikérhettek egy foglyot, maguk határozhatták meg, hogy kit, ezt a helytartó köteles volt szabadon engedni.
A helytartó minden ráruházott hatalma kevés volt azonban, hogy Isten Fia, a Főpap az áldozatot ne mutassa be. Bár azt látjuk, hogy Pilátus nem tudta megmenteni Őt (a nép mesterségesen felszított gyűlölete hatalmasabb volt az uralkodói amnesztia erejénél), érezhetjük, hogy nem a nép, sem annak vezetői, hanem Isten irányítja a dolgokat: Jézus nem saját, hanem a nép bűneiért, Istennek elvégezett tanácsából és rendeléséből adatott halálra." (ApCsel 2, 23)
Pilátus amnesztiája, helytartói hatalmánál fogva meghirdetett kegyelme nem bizonyult elégségesnek. Mint ahogy egy embernek a kegyelmi, azaz megbocsátási hajlama sem válhat tetté, hacsak nem Isten akarata által viszi azt végbe.
Nehéz, de nem lehetetlen dolog a megbocsátás, a kegyelem megélése. De csak akkor válhat valósággá, ha nem saját magunk elégtételére, jóságunk hirdetésére, hatalmunk fitogtatására használjuk, hanem valóban, szívünk szerint éljük meg a kegyelem reánk és rólunk másokra áradását.
Vannak, akik hatalmuknál fogva szintén gyakorolják a kegyelemosztásnak eme módozatát. Olyan hatalommal felruházott emberek ezek, akiknek komoly befolyásuk van egy-egy közösségen belül: hadvezérek, királyok, vezetők. Általában ünnepélyes alkalmakkor szokták ezt az amnesztiát kihirdetni, s túl azon, hogy elengedik a bűnös megbüntetését, saját magukról is egy kedvező képet, a kegyelmes vezető látszatát próbálják kelteni.
Jézus elfogatásakor Pilátus, a római helytartó is élt a kegyelem kihirdetésének lehetőségével. Több dolog is erre késztette őt:
1. kihallgatása alkalmával a helytartó semmi olyan bűnt nem talált Jézusban, amely okán büntetésre lett volna méltó. Sőt, amikor a tömeg elé állíttatik, azt mondja róla: Ímhol az ember! (Jn. 19, 5)
2. az ítélet meghozatala alatt, a helytartó felesége éjjeli álmára hivatkozva azt üzeni Pilátusnak, hogy ne avatkozzon ez igaz ember dolgába. (Mt.27, 19)
3. a zsidóknak páska-ünnepük volt, kikérhettek egy foglyot, maguk határozhatták meg, hogy kit, ezt a helytartó köteles volt szabadon engedni.
A helytartó minden ráruházott hatalma kevés volt azonban, hogy Isten Fia, a Főpap az áldozatot ne mutassa be. Bár azt látjuk, hogy Pilátus nem tudta megmenteni Őt (a nép mesterségesen felszított gyűlölete hatalmasabb volt az uralkodói amnesztia erejénél), érezhetjük, hogy nem a nép, sem annak vezetői, hanem Isten irányítja a dolgokat: Jézus nem saját, hanem a nép bűneiért, Istennek elvégezett tanácsából és rendeléséből adatott halálra." (ApCsel 2, 23)
Pilátus amnesztiája, helytartói hatalmánál fogva meghirdetett kegyelme nem bizonyult elégségesnek. Mint ahogy egy embernek a kegyelmi, azaz megbocsátási hajlama sem válhat tetté, hacsak nem Isten akarata által viszi azt végbe.
Nehéz, de nem lehetetlen dolog a megbocsátás, a kegyelem megélése. De csak akkor válhat valósággá, ha nem saját magunk elégtételére, jóságunk hirdetésére, hatalmunk fitogtatására használjuk, hanem valóban, szívünk szerint éljük meg a kegyelem reánk és rólunk másokra áradását.