"És küldének hozzá némelyeket a farizeusok és a Heródes pártiak közül, hogy megfogják őt a beszédben."
Márk evangéliuma 12, 13
Jézust újra és újra próba elé állítják - nem azért, hogy afelől bizonyosodjanak meg, hogy ő lenne a Messiás, hanem mert a maguk állítását szeretnék az ilyen emberek igazolni.
Igeversünk elbeszélésében a farizeusok mellett most megjelenik egy másik csoportosulás, a Heródes-pártiak közössége. A farizeusokról tudjuk, hogy azok a törvény betűi szerint éltek, életüket azáltal kívánták Istennek szentelni, hogy az előírásokat szigorúan megtartották. Ezzel szemben a Heródes-pártiakra a Római Birodalom és annak kihelyezett tisztviselői iránti rokonszenv volt jellemző.
Ezt az újabb vitát a Nagytanács visszavonult tagjai kezdeményezik. A választott népnek súlyos hitbeli kérdése az, hogy fizethet-e adót a pogány uralkodónak. A farizeusok csak ítéletként, negatív formában tudják elfogadni az adott helyzetet, a velük ellentétben álló Heródes-pártiak pedig puszta érdekből, Róma iránti alantas megalkuvásból.
A kétféle világnézettel élő küldöttség bevezető szavaiból mindjárt kitűnik, hogy egyáltalában nem az igazság keresése a céljuk, hanem Jézust akarják tőrbe csalni. Jézus a kérdést már csak a kétféle téves vélekedés helyreigazítása miatt is komolyan veszi.
Az adópénz, a Tiberius-dénár, a megistenített császár hatalmának kiáltó jelképe, melyet mindkét tábor képviselői gátlás nélkül használnak, amíg hasznuk van belőle.
Aggályaik csak az adófizetésnél kezdődnek: vajon jó helyre kerül-e a vagyonuk, az értékük, életük munkája?
Jézus válaszában elmondja, hogy az ember egész életével Istennek adós, Isten iránti engedelmessége pedig arra a hálára kötelezi őt, hogy míg az Istennek kijáró tiszteletet Neki megadjuk, addig a földi hatalmasságoknak is lerójuk tartozásunkat, amely által a földi életünk fenntartásához szükséges viszonylagos, de nélkülözhetetlen javakról gondoskodik.
Az "Adjátok meg ami a Császáré, a Császárnak, és ami az Istené, az Istennek" (Mk 12, 17) szólássá vált formulája hitünket a mindenkori világi elöljáróink iránti tiszteletre (mint Isten irányunkba kimutatott gondviselő munkájának e világi letéteményeseire), irányítja, tudatosítván bennünk, hogy egész életünk Istenhez tartozik.