Ez az igevers olyan dolgokról, olyan élethelyzetekről beszél, amelyeket éppen vallásosságunk szemszögéből hajlandóak vagyunk elítélni. A látók és a hallók tudományát éppen sarlatáni mivoltuk miatt kell meg- és elítélni. Sokan vannak manapság is, akik az emberek jóhiszeműségét kihasználva saját érdekükben, meggazdagodásuk céljából, hírnevük növelésére használják. Nem számít nekik az igazság, az események folyását arra használják fel, hogy abból hasznot húzzanak. Az ilyen szemléletmódot megveti az Isten.
Itt azonban ennek ellentétéről van szó: a látók és a hallók odafigyelnek Istenre. Minden történést, eseményt Őneki, gondviselésének tulajdonítanak.
Valljuk be, nekünk is könnyebb elfogadni életünk menetét, sorsunkat, ha elhisszük azt, hogy Isten irányítja, Ő gondvisel bennünket szeretetével.
Ésaiás mélységesen hitt egy igaz korszak eljövetelében, abban a korszakban, amelyben a király és a főemberek a nép javára fogják gyakorolni a hatalmat. Afejezet második verse ezt olyan hasonlatokban mondja el, amelyeket jól értett a Palesztinában élő ember. A puszta felől jövő tikkasztó, viharos szelet éppen úgy ismerték, mint az esős évszakban, a záporok idején hirtelen megáradó patakokat, melyeknek vize elsöprő erővel sodor magával mindent, ami útjába kerül. Ismerős dolog volt az is, hogy mit ér a pusztában egy-egy oázis, vagy a tűző nap heve ellen egy nagy szikla árnyéka. Mindezekkel a képekkel a királynak és a főembereknek a nép javára irányuló tevékenységét rajzolja meg a próféta. De meg fog szűnni az a „megkeményedés” is, amelyről a próféta ismételten beszélt. Senki sem fog többé elhamarkodottan az ismeret ellen beszélni. Nem fognak érvényesülni többé „bolondok”, akik Isten ellen törnek. A „bolond” ember nem ostoba, vagy megbomlott elméjű embert jelent, hanem az Isten törvényeit megvető és embertársaira nézve ártalmas embert.
Nem csupán a messiási értelmezés irányában meríthetünk maradandó tanulságot ebből az igeszakaszból, hanem a keresztyén embernek embertársa iránt érzett felelőssége tekintetében is.
Aki nagy akar lenni közöttetek, az legyen a ti szolgátok (Mk 10:42–45).
Itt azonban ennek ellentétéről van szó: a látók és a hallók odafigyelnek Istenre. Minden történést, eseményt Őneki, gondviselésének tulajdonítanak.
Valljuk be, nekünk is könnyebb elfogadni életünk menetét, sorsunkat, ha elhisszük azt, hogy Isten irányítja, Ő gondvisel bennünket szeretetével.
Ésaiás mélységesen hitt egy igaz korszak eljövetelében, abban a korszakban, amelyben a király és a főemberek a nép javára fogják gyakorolni a hatalmat. Afejezet második verse ezt olyan hasonlatokban mondja el, amelyeket jól értett a Palesztinában élő ember. A puszta felől jövő tikkasztó, viharos szelet éppen úgy ismerték, mint az esős évszakban, a záporok idején hirtelen megáradó patakokat, melyeknek vize elsöprő erővel sodor magával mindent, ami útjába kerül. Ismerős dolog volt az is, hogy mit ér a pusztában egy-egy oázis, vagy a tűző nap heve ellen egy nagy szikla árnyéka. Mindezekkel a képekkel a királynak és a főembereknek a nép javára irányuló tevékenységét rajzolja meg a próféta. De meg fog szűnni az a „megkeményedés” is, amelyről a próféta ismételten beszélt. Senki sem fog többé elhamarkodottan az ismeret ellen beszélni. Nem fognak érvényesülni többé „bolondok”, akik Isten ellen törnek. A „bolond” ember nem ostoba, vagy megbomlott elméjű embert jelent, hanem az Isten törvényeit megvető és embertársaira nézve ártalmas embert.
Nem csupán a messiási értelmezés irányában meríthetünk maradandó tanulságot ebből az igeszakaszból, hanem a keresztyén embernek embertársa iránt érzett felelőssége tekintetében is.
Aki nagy akar lenni közöttetek, az legyen a ti szolgátok (Mk 10:42–45).