Moáb népén beteljesedik az Úr pusztítása. Fenyegető jövendölés ez az egész fejezet, amely figyelmeztető és nem pusztító isteni beszéd. Isten minden és mindenki fölött Úr, ítéletet és kegyelmet gyakorolhat. Ahogyan abban a korban mindenki, úgy Isten népe is a nagyhatalmak szorításában és árnyékában, fenyegetései között él; és ahogyan a világmindenség Ura, Izráel Istene ítéletet és menekvést készített a saját népének, úgy ez a lehetőség fennáll mások számára is.
A pusztulástól fenyegetett nép „segítségért kiált”(ÚF) (4. vers). „Szívem kiált Móábért” (5. vers). Eljut Istenhez a szívből jövő, segítségért kiáltó szó, érkezzen az saját népétől vagy bárki mástól.
Mi is szoktunk szívünkből kiáltozni, panaszkodni, könyörögni - hiszen van miért! Ahogyan egykor Moáb népe láthatta a pusztulást saját vidékein, ugyanúgy nekünk se túl reményteljes a jövőképünk. Ellep bennünket a közöny és a tehetetlenség, értelmét veszíti minden nemes szándék.
Szükségeinkben, nehézségeinkben ma is ekként, őszintén kiáltsunk segítségért Urunkhoz, hiszen ő szívből jövő fohászunkat, segélykérésünket bizonyosan meg fogja hallani, és csodálatosan menekülést készít.