"A hívők sokaságának pedig szíve-lelke egy vala; és senki semmi marháját nem mondá magáénak, hanem nékik mindenök köz vala."
(ApCsel. 4, 32)
Református hitvallásunk az első kérdés-feleletben azt fejtegeti, hogy mi az embernek egyedüli vigasztalása. A válasz így kezdődik: "Az, hogy mind testestől, mind lelkestől,akár élek, akár halok,nem önmagamé,hanem az én hűséges Uramnak és Megváltómnak,Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok..." Ezzel a hitvallással egyetemben szoktuk énekelni a "Nem vagyunk mi magunkéi, de Jézus vére bére" kezdetű énekünket is.
Ez a vigasztalás, ez a felismerés vezérelhette az őskeresztyén gyülekezet tagjait is életükben. Erről vall így Lukács, az Apostolok cselekedeteiről írott könyv szerzője, hogy a közösség szíve-lelke egy volt, és mindenük közössé lett. Mai emberek, hajlamosak vagyunk arra gondolni, hogy ezek az emberek vagyonukat, javaikat adták össze, és ősközösségben éltek, azaz egyformán használták és élték fel ezeket a javakat a közösség tagjai. Azonban ennél sokkal többről van itt szó. Javaink összeadása és egymás között való egyenlő elosztása valóban nemes dolog. Karitatív tevékenységeink, szeretetszolgálatunk, alamizsna-osztogatásaink mind erre néznek, de a Lélek nem csupán erre kell indítson bennünket.
A "mindenük köz vala" kifejezés nemcsak arra irányítja a figyelmünket, hogy anyagiakban segítsük egymást, hanem hogy lelkiekre nézve is osztozzunk és figyeljünk oda egymásra: egymás terheit közösen viseljük, örömeinkben együtt örüljünk. Maga Jézus is figyelmeztet és bátorít bennünket erre.
Az első keresztyén közösség életét ez az egymásra való odafigyelés jellemezte, illetve az, hogy együtt tudtak a mennyeiekre is figyelni.
Ne legyünk hát a mai világ önző, magunknakvaló emberei. Lehetőségeink így elfogynak, mai értékeink elporladnak. Csak az marad meg, amit érzünk, ami a közösségben - Istenben való közösségben tart minket!
Legfőbb vigasztalásunk is az, hogy nem az elmúlásnak vagyunk ítélve, hanem a Jézus Krisztusnak tulajdonai vagyunk, Aki az Élet Fejedelme!
Ez a vigasztalás, ez a felismerés vezérelhette az őskeresztyén gyülekezet tagjait is életükben. Erről vall így Lukács, az Apostolok cselekedeteiről írott könyv szerzője, hogy a közösség szíve-lelke egy volt, és mindenük közössé lett. Mai emberek, hajlamosak vagyunk arra gondolni, hogy ezek az emberek vagyonukat, javaikat adták össze, és ősközösségben éltek, azaz egyformán használták és élték fel ezeket a javakat a közösség tagjai. Azonban ennél sokkal többről van itt szó. Javaink összeadása és egymás között való egyenlő elosztása valóban nemes dolog. Karitatív tevékenységeink, szeretetszolgálatunk, alamizsna-osztogatásaink mind erre néznek, de a Lélek nem csupán erre kell indítson bennünket.
A "mindenük köz vala" kifejezés nemcsak arra irányítja a figyelmünket, hogy anyagiakban segítsük egymást, hanem hogy lelkiekre nézve is osztozzunk és figyeljünk oda egymásra: egymás terheit közösen viseljük, örömeinkben együtt örüljünk. Maga Jézus is figyelmeztet és bátorít bennünket erre.
Az első keresztyén közösség életét ez az egymásra való odafigyelés jellemezte, illetve az, hogy együtt tudtak a mennyeiekre is figyelni.
Ne legyünk hát a mai világ önző, magunknakvaló emberei. Lehetőségeink így elfogynak, mai értékeink elporladnak. Csak az marad meg, amit érzünk, ami a közösségben - Istenben való közösségben tart minket!
Legfőbb vigasztalásunk is az, hogy nem az elmúlásnak vagyunk ítélve, hanem a Jézus Krisztusnak tulajdonai vagyunk, Aki az Élet Fejedelme!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése