(ApCsel 14, 8)
Sokszor előfordul Pállal és Barnabással, hogy menekülniük kell egy adott helyről vagy helyzetből. Listrába is így érkeznek meg. Ikóniumból, ahol az előző igeversek tanúsága szerint tevékenykedtek, a zsidók és az általuk hitetett pogányok haragja miatt kellett menekülniük, útjuk a misszió egy újabb lehetséges helyszínére vezet.
Listrában, éppen Zeusz templomának bejáratánál találnak egy születése óta fogyatékos (sánta) embert, aki koldulással tartotta fenn életét. Ennek az embernek a hangját hallva Pál meglátja, hogy az embernek hite van, és meggyógyulhat, ezért a Lélek erejével szólítja meg: Állj fel lábaidra egyenesen! Furcsa, hogy Isten embere hallja a szükségben lévő ember hangját, és ez látásra, annak hite meglátására indítja őt. Gyógyítása a lisztraiakat annyira megdöbbenti, hogy nemcsak az erőt tartják Istentől valónak, hanem egyenesen isteneknek tekintik a gyógyítókat. Likaóniai nyelven, vagyis ősi, népi nyelvükön fejezik ki ezt. Barnabás méltóságteljes külsejű, Pál igénytelen megjelenésű apostol. Barnabás jóval idősebb, mint Pál, mégis szószóló kettejük között. Valószínűleg ezek a szempontok érvényesülhettek minősítésükben is. Barnabást Jupiternek, Pált pedig Merkúriusnak vélik a listraiak, A nép hite hajlandó arra gondolni, hogy istenek emberi formában jelennek meg közöttük. A pogány lakosság nemcsak tiszteletével, hanem áldozatával is hódolni akar Páléknak. A koszorúkat az áldozás pillanatában teszik az állatok fejére. Az apostolok jelzik, hogy elutasítják a tiszteletnek ezt a formáját. Ruhájuk megszaggatása szomorúság, a fájdalom és a tiltakozás jele (1Móz 37:29). Pál a félreértés tisztázása végett szomorú és fájdalommal telített hangon, de hitbéli bizonysággal tesz vallást az igazi Istenről a csodálkozásában megtévesztett népnek: "Férfiak, miért mívelitek ezeket? Mi is hozzátok hasonló természetű emberek vagyunk, és azt az örvendetes izenetet hirdetjük néktek, hogy e hiábavalóktól az élő Istenhez térjetek!" (ApCsel 14, 15)
Nagyon sok ilyen listrai ember él közöttünk, akik a csodákat és a tragédiákat különféle hatalmasságok, istenségek kénye-kedvének, vagy véletlen egybeesések kiszámíthatatlan sorozatának tulajdonítják. Ennek a pogány jellemnek köszönhető az, hogy a mai emberek úgy jellemtelenek, hogy egyszer porig alázzák magukat más emberek előtt, máskor pedig istenségeknek tüntetik fel magukat emberek szemében - mikor milyen a helyzet.
Keresztyén emberekként nekünk tudnunk kell, hogy Ki előtt kell megalázzuk magunkat. Tudnunk kell, hogy Ki ítélhet meg bennünket igazságánál fogva (akár kárhozatra, akár üdvösségre). Emberi sorsunk nem a kiszolgáltatott állapotban való létfenntartás biztosítása (oly módon, hogy néha rajtunk uralkodnak, máskor pedig mi zsarnokoskodunk a körülöttünk lévőkön), hanem az, hogy Gondviselőnket igazán megismerjük. Ha megismerjük Istent, akkor életünk nem véletlen egybeesések színtere lesz, hanem meg fog látszani rajta Isten gondviselő szeretete.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése