"Mentsd meg a te életedet, hátra ne tekints, és meg ne állj a környéken; a hegyre menekülj, hogy el ne vessz."
(1Mózes 19, 17)
A mai igemagyarázat megírása során két igehellyel is találkoztam. Az egyik ez a Lótnak adott figyelmeztetés, amely Sodoma és Gomora elpusztításának idején hangzott el, a másik pedig az Apostolok Cselekedeteiből való történet István vértanúságáról (ApCsel 6, 8-15).
Az első ige a pusztulásban való életmentésről és megszabadulásról szól, a második pedig arról, hogy aki életveszélyben is az Úrba veti az ő hitét és reménységét, azt megkülönböztetett szeretettel védelmezi az Isten.
Lót és lányai megmenekülnek, de István vértanúvá lesz. Sodoma és Gomora elpusztul, Jeruzsálemben pedig megmaradnak azok, akik István vértanú bizonyságtétele után a fogukat csikorgatják.
Gyakran az az érzésünk támad, hogy a Bibliában sem egyformán mérik az igazságot. A mai politikai világban azt a kifejezést használják erre a vezetők, hogy a felettük álló hatalmak "kettős mércével mérnek", azaz különbözőképpen töltetnek be egy-egy rendelést. Vajon Isten is így viszonyulna hozzánk?
Bármennyire is furcsának tűnik a válasz, de ki kell mondani: az istenhívők mintha negatív diszkrimináció áldozatai lennének. Isten bűn ellen való haragjának nagyságát csak azok értik meg, akik kíváncsiak is arra, hogy mit is szeretne Isten. De oly sok közöttünk a bátortalan lépéseket tevő ember. Legtöbben közülünk addig a felismerésig jutunk el, hogy az Isten azt bünteti, kit szeret. Talán ezért is oly sok közöttünk a komoly tekintetű, rezzenéstelen arcú ember. Templomainkban sem tudjuk igazán a sokszor üres hangzású szavakon túl értelmünkkel és lelkünk mosolyra vagy akár szomorúságra rezdülő arckifejezésével kimutatni valódi érzéseinket.Pedig a hívők nem szomorúságra, nem búskomorságra, hanem örömre és mennyei boldogságra hívattak el. Csak mi is megállunk a menekülés útján, mint Lót felesége, és visszatekintünk. A látvány, ami elénk tárul, földbe gyökerezteti lábunkat, sóbálvánnyá alakít minket. Mert azt látjuk, hogy minden, amit hátrahagyunk a veszendőség, a pusztulás martaléka lesz.
Ha a hit útján továbblépünk, akkor olyan ismeret lehet a mi osztályrészünk, amellyel István vértanú is rendelkezett megkövezése alkalmával. A Krisztusról való bizonyságtétele után, mikor ellenségei fogcsikorgatva a megkövezés helyszínére taszítják ki, ahol a vértanú nem a világ pusztulását, hanem saját földi életének végét láthatná, István szemei előtt megnyílik az ég, és látja Krisztus ülni a mindenható Isten jobbján. Boldogan és örömmel megy Hozzá. Menti életét, a hegyre - Krisztushoz - menekül.
Az első ige a pusztulásban való életmentésről és megszabadulásról szól, a második pedig arról, hogy aki életveszélyben is az Úrba veti az ő hitét és reménységét, azt megkülönböztetett szeretettel védelmezi az Isten.
Lót és lányai megmenekülnek, de István vértanúvá lesz. Sodoma és Gomora elpusztul, Jeruzsálemben pedig megmaradnak azok, akik István vértanú bizonyságtétele után a fogukat csikorgatják.
Gyakran az az érzésünk támad, hogy a Bibliában sem egyformán mérik az igazságot. A mai politikai világban azt a kifejezést használják erre a vezetők, hogy a felettük álló hatalmak "kettős mércével mérnek", azaz különbözőképpen töltetnek be egy-egy rendelést. Vajon Isten is így viszonyulna hozzánk?
Bármennyire is furcsának tűnik a válasz, de ki kell mondani: az istenhívők mintha negatív diszkrimináció áldozatai lennének. Isten bűn ellen való haragjának nagyságát csak azok értik meg, akik kíváncsiak is arra, hogy mit is szeretne Isten. De oly sok közöttünk a bátortalan lépéseket tevő ember. Legtöbben közülünk addig a felismerésig jutunk el, hogy az Isten azt bünteti, kit szeret. Talán ezért is oly sok közöttünk a komoly tekintetű, rezzenéstelen arcú ember. Templomainkban sem tudjuk igazán a sokszor üres hangzású szavakon túl értelmünkkel és lelkünk mosolyra vagy akár szomorúságra rezdülő arckifejezésével kimutatni valódi érzéseinket.Pedig a hívők nem szomorúságra, nem búskomorságra, hanem örömre és mennyei boldogságra hívattak el. Csak mi is megállunk a menekülés útján, mint Lót felesége, és visszatekintünk. A látvány, ami elénk tárul, földbe gyökerezteti lábunkat, sóbálvánnyá alakít minket. Mert azt látjuk, hogy minden, amit hátrahagyunk a veszendőség, a pusztulás martaléka lesz.
Ha a hit útján továbblépünk, akkor olyan ismeret lehet a mi osztályrészünk, amellyel István vértanú is rendelkezett megkövezése alkalmával. A Krisztusról való bizonyságtétele után, mikor ellenségei fogcsikorgatva a megkövezés helyszínére taszítják ki, ahol a vértanú nem a világ pusztulását, hanem saját földi életének végét láthatná, István szemei előtt megnyílik az ég, és látja Krisztus ülni a mindenható Isten jobbján. Boldogan és örömmel megy Hozzá. Menti életét, a hegyre - Krisztushoz - menekül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése