(ApCsel 11, 21)
Péter beszámol arról, hogy nemcsak zsidók, de pogányok közül valók is befogadták az Urat. István vértanú halálának a következményeként sok keresztyénné lett személy a további üldöztetéstől félve elmenekült Jeruzsálemből. Voltak, akik a Római Birodalom akkoriban harmadik legnagyobb városaként számontartott, félmillió lakossal rendelkező észak-szíriai fővárosba, Antiókhiába menekültek. Ahelyett, hogy István vértanúságának az eredményeképpen elnémult volna a keresztyén bizonyságtétel, a keresztyénség új szárnyakra kapott, a Jézus által megvalósult evangélium egyre erőteljesebben és szélesebb körben terjedt tovább.
Ezekben a versekben adja tudtul Péter apostol, hogy a pogányok közötti forgolódása következtében azt tapasztalta, hogy az ottani emberek is igényt támasztanak arra, hogy keresztyén közösségként éljenek, életüket Krisztusnak adják, róla tegyenek bizonyságot minden cselekedeteikkel. Az apostol azt is elmondja, hogy ez nem az ő "térítő munkájának" az eredménye, hanem Isten Lelkének munkája, amelynek gátat szabni emberi hatalom és erő nem tud, az még a világ lelkeket romboló erejének is gátat vet.
Így történhetett, hogy a félelemből menekülő jeruzsálemi keresztyének élete megtelt bizalommal, és amiben hittek, reménykedtek: a Lélek gondviseléséről bizonyságot téve Antiókhiában keresztyén közösséget alapíthattak.
Nagy sokaság tére meg az Úrhoz - olvassuk az Igében. Itt mégsem a számbeli arány, ami a csodálkozásra indít, hanem az gondolkodtat el engem, hogy ezek az emberek megtalálták üldöztetésükben is a reménységet, és befogadóikkal is megosztották ezt az Isten-élményt.
Mi is állandóan menekülünk. Egyik helyről a másikra, egyik lelkiállapotból a másik lelkületbe. Túl azon, hogy az idő is telik felettünk, egyre fásultabbakká és tehetetlenebbekké válunk.
Hacsak a Lélek fel nem ráz minket.
Menekülésünkben - életutunkban ne mondjunk le a reményről és a hitről. Bízzunk abban, hogy Isten minket is befogad, és képessé tesz arra, hogy életünket megjobbítsa és áldássá tegye.
Menekülésünkben megalakíthatjuk a mi Antiókhiánkat, azt a helyet, azt az életérzést, amely Isten gyermekeivé, megváltottakká tesz minket. A sors üldözötteiből Krisztusban üdvözültekké lehetünk!
Ezekben a versekben adja tudtul Péter apostol, hogy a pogányok közötti forgolódása következtében azt tapasztalta, hogy az ottani emberek is igényt támasztanak arra, hogy keresztyén közösségként éljenek, életüket Krisztusnak adják, róla tegyenek bizonyságot minden cselekedeteikkel. Az apostol azt is elmondja, hogy ez nem az ő "térítő munkájának" az eredménye, hanem Isten Lelkének munkája, amelynek gátat szabni emberi hatalom és erő nem tud, az még a világ lelkeket romboló erejének is gátat vet.
Így történhetett, hogy a félelemből menekülő jeruzsálemi keresztyének élete megtelt bizalommal, és amiben hittek, reménykedtek: a Lélek gondviseléséről bizonyságot téve Antiókhiában keresztyén közösséget alapíthattak.
Nagy sokaság tére meg az Úrhoz - olvassuk az Igében. Itt mégsem a számbeli arány, ami a csodálkozásra indít, hanem az gondolkodtat el engem, hogy ezek az emberek megtalálták üldöztetésükben is a reménységet, és befogadóikkal is megosztották ezt az Isten-élményt.
Mi is állandóan menekülünk. Egyik helyről a másikra, egyik lelkiállapotból a másik lelkületbe. Túl azon, hogy az idő is telik felettünk, egyre fásultabbakká és tehetetlenebbekké válunk.
Hacsak a Lélek fel nem ráz minket.
Menekülésünkben - életutunkban ne mondjunk le a reményről és a hitről. Bízzunk abban, hogy Isten minket is befogad, és képessé tesz arra, hogy életünket megjobbítsa és áldássá tegye.
Menekülésünkben megalakíthatjuk a mi Antiókhiánkat, azt a helyet, azt az életérzést, amely Isten gyermekeivé, megváltottakká tesz minket. A sors üldözötteiből Krisztusban üdvözültekké lehetünk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése