"Mert hatalmasan meggyőzi vala a zsidókat nyilvánosan, bebizonyítva az írásokból, hogy Jézus a Krisztus."
(ApCsel 18, 28)
A harmadik missziói út az Apostolok Cselekedeteinek írója, Lukács leírásában, azzal kezdődik, hogy Pál meglátogatja azokat a gyülekezeteket, amelyeket egykor tanításával létrehozott. Az a tény, hogy Pál végiglátogatta Galácia vidékét és Frígiát, azt jelenti, hogy kétezer kilóméternyi utat tett meg. E hosszú út eseményeiről Lukács semmit nem mond. Ez a tömör, rövid megjegyzés azonban sokat mond abból a szempontból, hogy érzékelteti az egyház első ideje munkásainak a már meglévő gyülekezetekért végzett odaadó munkájának jelentőségét. Pál a gyülekezetek megtartásáért éppen olyan szívós munkát végez, mint a létrehozásukért. A gyülekezetek gondozása semmivel sem kisebb jelentőségű feladat, mint a megszervezése, létrehozása.
De mai igeversünk, nem is Pálnak a személyét, hanem egy új munkatársának a megjelenését állítja figyelmünk elé. Akvila és Priscilla, akiket pál második missziói útja végén Efézusban hagyott, felfigyelnek egy Apollós nevű férfira, aki bizonyságát adta annak, hogy a Krisztus útját ismeri, és nyilvánosan érvel a zsidók között, bizonyságot tévén őelőttük is, hogy Jézus a Krisztus.
Apollós Alexandriából származik, mely a tudomány centrumának számít az ókorban. Híres könyvtárának a zsidók és görögök egyaránt sokat köszönhettek.Apollós ismerte Jézus életét, igehirdetését, de nem ismerte az új hitet, a Jézus iránt való bizalom megpecsételéseként kiszolgáltatott keresztséget. Jézus tanításáról tudott, de a jézusi gyülekezet megalapításáról még nem. A zsinagógát már elhagyta, de az új gyülekezetig még nem jutott el. Akvila és Priszcilla tanítása kiegészíti Apollós hitbeli tudásának hiányait. A testvérek segítőkészségükkel veszik körül a hűséges munkást: megerősítik szándékában és előkészítik munkája következő részletét. Személyében új ember jelenik meg Pál missziói munkájának területén.
Nem olyan személyiségről van szó, aki az apostoltól nyert elhívást és egy ideig mellette dolgozott a munkában. Apollós amolyan „szabad misszionárius”, sajátos jelleggel.
Amolyan szabad misszionáriusok lehetnek, és kell legyenek Isten mai követői is, ha komolyan veszik Krisztus követését. Mindent fel kell használnunk arra, hogy gondolkodásunk, beszédünk, tetteink és egész életünk Isten hatalmát, dicsőségét, emberek iránti kegyelmét és gondviselő szeretetét hirdesse.
Egy szerzetesnő arról beszélt, hogy az elmúlt kétezer év szerzetesei (Istenre mutató emberei) már nem angyalok, hanem legtöbbször hús-vér emberek voltak. Jézus Krisztus által Isten már bennünket, embereket is elhívott az Ő mennyei országának a szolgálatára.
Apollós életpéldáját látva magunk előtt, próbáljuk meg mi is felhasználni azokat a javakat, miket Isten nekünk adott ebben az életben, hogy az Ő nevét megismerjük, és annak örök életünkre való gazdagságát mi magunk is megismertessük a körülöttünk lévő emberek között!
Nem Istennek van nagyobb szüksége ránk, nekünk van szükségünk Istenre, és embertársainknak is szükségük van ránk, az Ő útján való járás során.
De mai igeversünk, nem is Pálnak a személyét, hanem egy új munkatársának a megjelenését állítja figyelmünk elé. Akvila és Priscilla, akiket pál második missziói útja végén Efézusban hagyott, felfigyelnek egy Apollós nevű férfira, aki bizonyságát adta annak, hogy a Krisztus útját ismeri, és nyilvánosan érvel a zsidók között, bizonyságot tévén őelőttük is, hogy Jézus a Krisztus.
Apollós Alexandriából származik, mely a tudomány centrumának számít az ókorban. Híres könyvtárának a zsidók és görögök egyaránt sokat köszönhettek.Apollós ismerte Jézus életét, igehirdetését, de nem ismerte az új hitet, a Jézus iránt való bizalom megpecsételéseként kiszolgáltatott keresztséget. Jézus tanításáról tudott, de a jézusi gyülekezet megalapításáról még nem. A zsinagógát már elhagyta, de az új gyülekezetig még nem jutott el. Akvila és Priszcilla tanítása kiegészíti Apollós hitbeli tudásának hiányait. A testvérek segítőkészségükkel veszik körül a hűséges munkást: megerősítik szándékában és előkészítik munkája következő részletét. Személyében új ember jelenik meg Pál missziói munkájának területén.
Nem olyan személyiségről van szó, aki az apostoltól nyert elhívást és egy ideig mellette dolgozott a munkában. Apollós amolyan „szabad misszionárius”, sajátos jelleggel.
Amolyan szabad misszionáriusok lehetnek, és kell legyenek Isten mai követői is, ha komolyan veszik Krisztus követését. Mindent fel kell használnunk arra, hogy gondolkodásunk, beszédünk, tetteink és egész életünk Isten hatalmát, dicsőségét, emberek iránti kegyelmét és gondviselő szeretetét hirdesse.
Egy szerzetesnő arról beszélt, hogy az elmúlt kétezer év szerzetesei (Istenre mutató emberei) már nem angyalok, hanem legtöbbször hús-vér emberek voltak. Jézus Krisztus által Isten már bennünket, embereket is elhívott az Ő mennyei országának a szolgálatára.
Apollós életpéldáját látva magunk előtt, próbáljuk meg mi is felhasználni azokat a javakat, miket Isten nekünk adott ebben az életben, hogy az Ő nevét megismerjük, és annak örök életünkre való gazdagságát mi magunk is megismertessük a körülöttünk lévő emberek között!
Nem Istennek van nagyobb szüksége ránk, nekünk van szükségünk Istenre, és embertársainknak is szükségük van ránk, az Ő útján való járás során.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése