"Mikor azért Jeruzsálembe jutottunk, örömmel fogadának minket az atyafiak."
ApCsel. 21, 17
Pál apostol terve megvalósul, megérkezik Jeruzsálembe. Az előzetes jövendölésekkel ellentétben, örömmel fogadják őt az apostolok. Jakabék, mikor hallják, hogy Pál szolgálata által milyen dolgokat cselekedett Isten a pogányok között, elkezdik dicsőíteni az Urat. A jó fogadtatás reményében tanácsokat is adnak Pálnak, akinek szolgálatát a helybeli zsidóság közül sokan úgy értelmezték, hogy a törvénytől való elszakadásra tanítja a népeket. A tanács egyszerű: vegyen maga mellé négyet, a fogadalmat tett férfiak közül, és tisztuljon meg velük - így nyilvánvalóvá lehet mindenkiben, hogy a törvény szerint jár, és megtartja azt.
Látszólag a jeruzsálemi út jól alakul, de talán Pál az első, aki Jeruzsálembe való megérkezése után is tudja, hogy élete az Isten kezében van. Ő nem mutatni akarja az embereknek, hogy betartja Isten törvényeit, hanem be akarja tartani. Nem farizeus akar lenni, hanem Isten gyermeke.
A világnak való megfelelés követelménye sokszor a mi életünket is tönkreteszi. Farizeusokká válunk, meszelt falakká leszünk, ahelyett, hogy önmagunk lennénk. Jézus is képmutatással vádolja a farizeusokat, azokat, akik az elvárásoknak akarnak megfelelni: "Jaj néktek képmutató írástudók és farizeusok, mert hasonlatosak vagytok a meszelt sírokhoz, amelyek kívülről szépeknek tetszenek, belől pedig holtaknak csontjaival és minden undoksággal rakvák" (Mt. 23, 27).
Pál - bár az Isten előtti alázat teljességével lép fel jeruzsálemi tartózkodása során -, nem képmutatásból, hanem meggyőződésből cselekszik. Aki tudatában van, hogy neki Isten megbocsátotta bűneit, az mások - akár ellene elkövetett - bűnét is meg tudja bocsátani. Ezzel az őszinte szándékkal jelenik meg Pál apostol a jeruzsálemi templomban a nép előtt.
Vajon mi tudunk-e ennyire őszintén, leplezetlenül előállni? Merjük-e életünket az Úrra bízni, mikor tudomásunk van arról, hogy sokan félreértenek minket?
Félelmeinkben útmutatást maga Isten ad: "Minden gondotokat ő reá vessétek, mert néki gondja van reátok" (1 Pt. 5:7).
Látszólag a jeruzsálemi út jól alakul, de talán Pál az első, aki Jeruzsálembe való megérkezése után is tudja, hogy élete az Isten kezében van. Ő nem mutatni akarja az embereknek, hogy betartja Isten törvényeit, hanem be akarja tartani. Nem farizeus akar lenni, hanem Isten gyermeke.
A világnak való megfelelés követelménye sokszor a mi életünket is tönkreteszi. Farizeusokká válunk, meszelt falakká leszünk, ahelyett, hogy önmagunk lennénk. Jézus is képmutatással vádolja a farizeusokat, azokat, akik az elvárásoknak akarnak megfelelni: "Jaj néktek képmutató írástudók és farizeusok, mert hasonlatosak vagytok a meszelt sírokhoz, amelyek kívülről szépeknek tetszenek, belől pedig holtaknak csontjaival és minden undoksággal rakvák" (Mt. 23, 27).
Pál - bár az Isten előtti alázat teljességével lép fel jeruzsálemi tartózkodása során -, nem képmutatásból, hanem meggyőződésből cselekszik. Aki tudatában van, hogy neki Isten megbocsátotta bűneit, az mások - akár ellene elkövetett - bűnét is meg tudja bocsátani. Ezzel az őszinte szándékkal jelenik meg Pál apostol a jeruzsálemi templomban a nép előtt.
Vajon mi tudunk-e ennyire őszintén, leplezetlenül előállni? Merjük-e életünket az Úrra bízni, mikor tudomásunk van arról, hogy sokan félreértenek minket?
Félelmeinkben útmutatást maga Isten ad: "Minden gondotokat ő reá vessétek, mert néki gondja van reátok" (1 Pt. 5:7).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése