Így kell írnom, többes számban, noha az embernek csak egy fejfája szokott lenni, s rendes ember azt az egyet se nagyon szívesen vállalja. Az édesapámnak több is volt, de eggyel se volt szerencséje szegénynek.
Az elsőt akkor csináltattuk neki, mikor eltemettük. Követ nem akartunk a sírjára ültetni, mert azt megbántásnak vette volna. Sokszor hallottuk tőle, mikor valamelyik ismerősünknek pompás sírkövet állítottak:
- No, ettől is féltek, hogy visszajön. Azért tettek rá ilyen nagy nyomtatékot.
Az édesanyánk is azt mondta, hogy ő se egyezkedne bele az apánk sírkövébe.
- Tudjátok, gyerekeim, mindig azt hallottam szegény szülémtől, Isten nyugtassa, hogy az utolsó ítéletre mindenki a maga fejfájával jelenik meg a Jozsafát völgyében. Márpedig az nem szegény apátoknak való volna, hogy valami nehéz márványkőfejfát emelgessen.
Hát én is úgy ismertem apámat, hogy inkább nem menne el a föltámadásra, mint hogy akkora koloncot cipeljen. Ha miértünk kellene, akkor igen, de magáért meg nem tenné.
Így aztán csak a szegényemberes fejfánál maradtunk. Annak a fölállítását a bátyánk követelte jussul magának, mint hármunk közt a legöregebb.
El is készült a fejfa idejére. Fekete Hajnal Pál csinálta, aki nagyon jeles fejfafaragó mester. (De csak azóta, mióta a valutánk annyira az ördöge lett, hogy a szegény embernek való pénzt hamisítani se érdemes. Azelőtt leginkább bankócsinálással foglalkozott Pál, amiért többször is meglakta Illavát. Nem is nagyon zúgolódott, mikor oda vitték, mert ott mindig tanult valamit, amivel tökéletesíthette magát a mesterségben.)
Elég az hozzá, hogy Pál remekelt a fejfával. Mindennek eleget tett, amit vállalt, sőt még többet is tett, mint ami kötelessége lett volna. A bátyám csak azt kötötte ki, hogy rozmaring-koszorú vegye körül az apánk nevét. Ha a katona sírkövére kardot faragnak, a papéra meg imádságos könyvet, a szűcsmestert is megilleti a foglalkozása címere. Annak pedig legalkalmasabb a rozmaring, ami nagyon szép virág akkor, ha subaszélen terem selyem-cérnából.
Hát a rozmaring benne volt a szerződésben, s úgy rácselekedte Pál a fejfára, mint a parancsolat. De már a Szentlelket a maga jószántából faragta galambnak a rozmaringkoszorú fölé. Ő legalább azt hitte, hogy galamb, de más ember szemében határozottan kétfejű sasnak látszott. Nem tehetett róla Pál, hogy itt némiképpen összeütközött a hitcikkelyekkel. Nem ő volt benne hibás, hanem a régi fajta bankó, amit annyiszor lerajzolt. Annyira vérévé vált a kétfejű sas, hogy akkor is ráment a keze, ha galambot akart szerkeszteni. A műépítészek megmondhatják, hogy szokott ez megesni más művészeknél is.
Mink bele is nyugodtunk volna a dologba, hanem, úgy látszik, szegény apánk nem nyugodott bele.
Úgy kell lenni, hogy még haló porában se tudta szívelni a kétfejű sast, s addig járt panaszra a jó Istenhez, míg eljárást nem indított a kétfejű szárnyas ellen. (Azt hiszem, nem is kellett valami nagyon kapacitálni.) Leszalajtott egy villámot, és széthasíttatta vele az apám fejfáját. Körülbelül abban az időben történt ez, mikor az igazi kétfejű sast is megütötte a ménkű. Nem is tudom, hogy ilyenformán nem Fekete Hajnal Pál volt-e oka az egész összeomlásnak. (Csak azt tudom, hogy ő is tiltakozni fog ellene, ha megírja a memoárjait.)
Az új fejfa állítása most már az én jussom lett volna, csakhogy nem élhettem a jussommal. A forradalmak alatt a félegyházi temető messzebb volt Szegedhez, mint a sarkcsillag. Egy fekete meg egy vörös gyűrű választott el az apám sírjától. Aztán meg olyan is volt az idő, hogy nem tudhatta az ember, nem faragják-e már valahol a saját fejfáját.
Így aztán a második fejfát a húgom állíttatta. Diófából készült, hatalmas fejfa volt, síremléknek is beillett. Ezen már nem volt kétfejű sas, hanem igenis volt rajta magyar címer. Mégpedig a teljes magyar címer. Nem muszáj azt a halottnak tudni, hogy az országcímer kétharmadát elkártyáztuk a háború ferblijében.
- Szép munka - ismertem el, mikor először simogattam meg az új fejfát. - Ki csinálta?
- Kis Eszík szomszéd - felelte a húgom.
Megijedtem én ettől mindjárt. Kis Eszík szomszédnak egy dűlőben volt a szőlője a mienkkel. Derék, becsületes ember volt, az egyetlen istenteremtése, akivel az apám haragot tartott. Tudniillik az apám negyvennyolcas volt, Kis Eszík szomszéd meg kormánypárti. Mindegy volt neki, hogy ki a kormány, akárki volt, ő mindig annak korteskedett követválasztáskor. Megesik az nagyobb urakon is, de azoknak legalább hasznuk van belőle. Kis Eszíknek azonban még az se volt. Ő csak azért volt kormánypárti, mert az úri párt, és a szomszédot az urakhoz húzta a szíve. (Ezt azzal is kifejezésre juttatta, hogy a kukoricát is nadrágban kapálta.)
Szóval édesapám elvi ellensége volt Eszík szomszédnak. Nem is Kis Eszíknek hívta, hanem Csiribiri Eszíknek, és halálos-holtáig nem fogadta a köszöntését.
- Mondta is a szomszéd, hogy engesztelésnek szánta ezt a munkáját - magyarázta a húgom. - Bizonyosan jólesik szegény drágánknak, hogy a halóporában így megköveti az egyetlen haragosa.
Nem szóltam semmit, de nem voltam egész bizonyos az apám békülésében. Hiszen eddig se Kis Eszík volt az, aki haragudott, hanem ő.
A múlt őszön aztán hírül adták hazulról, hogy kidőlt az édesapám fejfája. Nem lehet tudni, hogy mitől, alighanem attól, hogy megereszkedett a föld, és meglazult benne a fejfa.
Persze visszatettük a fejfát, és jól megdömöcköltük körülötte a földet. Nem ért az semmit. Egy hónap múlva megint kidőlve találtuk. De nem is kidőlve, hanem a harmadik sírra hajítva. Mintha odáig cipelte volna valaki, s ott elhajította, mert nem bírta tovább.
Legalább a húgom így magyarázta a dolgot, de én biztos voltam benne, hogy másról van itt szó. Arról, hogy a negyvennyolc még a sírban se bocsát meg a hatvanhétnek.
Engem aztán így meg se lepett, mikor a tavaszon azt írták hazulról, hogy a télen valami akasztófáravaló ellopta az apám fejfáját tűzrevalónak. Nem akarok senkit a hitéből kiverni, de én nem hiszek belőle egy szót se. Bizonyos vagyok benne, hogy az apám maga hajította bele a Csiribiri Eszík munkáját a malom-tóba, amelyik a temető tövében termi a békát. De hát elég erről ennyi, ezt is csak magamban gondolom. Mit lehet tudni, hogy a mennyországban hogy vannak mostanában a negyvennyolccal? Nem akarom valami igazoltatási eljárásba keverni az apámat.
Ahelyett most már én csinálok neki olyan fejfát, amiben neki is kedve telik. Magam csinálom, mégpedig abból a kaszaszékből, amelyiken szegény öregem húsz esztendőn keresztül húsolta a bőrt.
Mikor fölhagyott a szűcsmesterséggel, a kaszaszék kikerült az istálló végibe, a pernyésgödör mellé. Kisdeák koromban azon szavaltam a Talpra magyar-t. Nagydeák koromban abba faragtam bele az első szerelmem nevét. De a lírai motívumoktól eltekintve, muzeális értéke is volt a kaszaszéknek, mint egy pusztuló mesterség ősi szerszámának. Ezért kérdeztem meg az apámtól a halála előtt egypár esztendővel:
- Édesapám, elvihetném-e én ezt a kaszaszéket haza Szegedre?
Elnevette magát:
- Hát aztán mit csinálnál ott vele, fiam?
- Betenném a múzeumunkba. Hadd tanuljanak belőle a népek még száz esztendő múlva is.
- Hát csak vigyed, fiam. Nem kell már az itt semminek. Úgyis szétrohasztaná az eső, meg a hólé.
- Aztán számítsa föl, apám, a múzeumnak.
Olyan jóízűt nevetett, hogy egész belelilásodott szép piros arca.
- Hát csak nem gondolod, hogy ilyesmit pénzért adok a fiamnak?
- Nem nekem adja, apám, hanem a múzeumnak. Mintha kivinné eladni az ócskapiacra. Vasa is van, fája is van, hát csak ér valamit.
- Nem, fiam, ami nekem már semmit se ér, azért nem fogadhatok el pénzt senkitől.
- Én pedig ingyen nem viszem el.
- Én pedig pénzért nem adom.
Az édesanyám közben békített, mert attól tartott, hogy összekoccanunk.
- No apja, ne tüzeskedjen már. Te se legyél olyan akaratos, kisfiam.
- Én nem is - vettem elő az erszényemet. - Ehol van érte négy forint, ni. Ennyit megadnának érte a zsibpiacon is.
- Micsoda? - kapta föl apám haragos megütődéssel a fejét. - Négy pengő? Nem lehet úgy lecsökkenteni a szűcsmesterséget, fiam. Öt pengő ennek az ára. Vagy ingyen odaadom, vagy öt pengőt fizetsz érte, de árán alul el nem vesztegetem.
Így került hozzám a kaszaszék öt pengőért. Ebből faragom én most meg az apám fejfáját úgy, hogy szobornak is beillik. A magyar ember szobrának.
Most veszem észre, hogy tán már meg is faragtam.
A mai naptól az ősz beálltáig templomunk harangjai reggelente hét órakor szólalnak meg. Szent György napjának az eljövetele a nyári időszaknak a kezdetét jelzi közösségünkben.
