"Hol mikor atyafiakat találtunk, kérének minket, hogy nálok maradjunk hét napig; és úgy menénk Rómába."

ApCsel. 28, 14

A téli kényszerpihenő után kora tavasszal indulnak útnak Pálék. Ez római útjuk utolsó szakasza, amely minden baj nélkül megy végbe. Három hónapot: a novembert, decembert és januárt töltötték Málta szigetén. Februárban folytatják útjukat. Egy pár napos szirakúzai és egyhetes puteoli útmegszakítás után érkeznek meg Rómába, tele élményekkel, a tervek valóraválásának boldogságával.
Ahogy közeledik a birodalom fővárosához, Pál egyre inkább érezheti, hogy az Úr kegyelme és szeretete erősödik életén. Utolsó állomáshelyein emberek sokasága veszi körül, akik nemcsak figyelnek tanítására, de igénylik azt, és mikor az apostolnak tovább kell indulnia, kísérik útján.
Gondolom vagyunk páran a világon, akik hasonló módon szeretnénk révbeérni látni életünket. Szeretnénk azt, hogy munkánk ne csak gyümölcsöt teremjen, de elismerést váltson ki az emberekben, és tiszteletet Isten iránt. Az ember, mikor igazán megvalósítja önmagát, rájön arra, hogy nem magáért, hanem Isten dicsőségére kellett cselekednie, mert egyedül Isten az, aki e földi élet-küzdelemnek a tapasztalatait örökségként az utánunk jövő korszak embereinek, a mi örököseinknek, szeretteinknek át tudja adni. Ez a mi kincsünk, az érzelmek, melyek bennünk vannak, az indulatok, melyek cselekvésre késztetnek, a mosolyok, a könnyek, a bosszúságok - mind-mind lerakódnak szívünkben. Ahogy az Ószövetségben írva van, az ember legnagyobb kincse a szíve, arra kell a legjobban vigyáznia. "Minden féltett dolognál jobban őrizd meg szívedet, mert abból indul ki minden élet." (Példabeszédek 4, 23). 
Talán nem véletlen az, hogy konfirmáláskor, a hitükről bizonyságot tevő fiatalok, mintegy eskütétel megerősítéseként éneklik dicséretünk kezdősoraiban: "Itt van szívem, neked adom Uram, Neked, ki alkotád." 
Pál, miután átadta szívét Krisztusnak, egyre biztosabb lett dolgaiban, egyre nagyobb akadályokat tudott leküzdeni, s ezek által egyre jobban megtapasztalta Isten gondviselő szeretetét.
Mi ugyan nem Rómába készülünk, de Istennek velünk is tervei vannak, melyeket végrehajt rajtunk. Adjuk át szívünket neki, ő cserébe tartalommal, élményekkel, beteljesülésekkel tölti azt meg!

"És miután szerencsésen megmenekültek, akkor megtudák, hogy Melitának neveztetik az a sziget."

ApCsel 28, 1

Hajótörést szenvednek Pálék. A hajó, amelyen kettőszázhetvenhat ember van kettétörik. Vannak a hajón lévő emberek között szabadok, de vannak rabok is. Vannak, akik reménykednek a megmenekülésben, s vannak, akik úgy ugranak be a tengerbe, hogy már nem is reménykednek. A hajótörést megelőző órákban az apostol kéri a hajón tartózkodó embereket, hogy egyenek valamit...és megszegi nekik a kenyeret - ugyanúgy, mint ahogy a Krisztus áldozatára emlékezve tette ezt missziói útjai során. Ezzel az erővel és ezzel a reménységgel vetik életüket a hajón levők a habok közé - bízva abban, ha már ők nem, akkor valaki más megsegíti őket, és partra juttatja. Ez a Valaki, az az Isten, akit Pál szolgál, a part pedig Melita, azaz Málta szigete, mely a szeretetszolgálat fogalmával nőtt össze azóta. Az addig barbárként ismert máltai nép, a benszülöttek ugyanis emberségről és önzetlen szeretetről adtak példát, mikor a nincstelenül partravetett emberek vacogva, kifáradva a partra jutottak.
Isten betartja ígéretét Pálnak - neki meg kell érkeznie Rómába, de a hajón lévő valamennyi embert is megmenti a háborgó vihartól.
Bennünket is meg akar menteni életünk viharában. Ha nehéz, szorult helyzetünkben, Benne bízva vetjük alá magunkat az Ő akaratának és engedelmeskedünk Neki, akkor bennünket is megment, révbe juttat. Gondoskodik a biztos partot-érésről, arról, hogy Néki szolgálva mindenünk meglegyen!

"Mikor pedig a tizennegyedik éjszaka eljött, amint ide s tova hányatánk az Ádrián, éjféltájban észrevevék a hajósok hogy valami szárazföld közelget hozzájok."

ApCsel. 27, 27

Isten terve Pál apostollal megvalósulni látszik. Minekutána az apostol a római császár ítéletére apellál, a helytartó egy Juliusz nevű százados által hajón viteti őt Rómába. Ezen a hajón Pál sok fogolytárssal utazik. Van, aki büntetése végrehajtására utazik a birodalom fővárosába, Pál peres ügye elbírálásáért. Pált fogolytársa, munkatársa kíséri el. Lukács valóban úgy írja le a Cselekedetek eme eseményeit, mint aki az apostollal együtt élte át azokat.
Ez az út is viszontagságokkal és próbákkal van teli. A nehéz helyzeteket nemcsak az okozza, hogy hajót kell váltani, hanem a viszontagságos időjárás, a tenger hullámainak és a szél, a vihar erejének kiszámíthatatlansága, a természet szeszélye mind hozzájárul, hogy a hajón szállított foglyok, de maga a százados is bizonytalanságban érezze magát. Csak az lehet ebben a viszontagságos helyzetben, aki nem a jó szélben, vagy a tengerész szerencsében bízik, hanem hite és reménysége egészen Istenben van. Pál régóta hangoztatja, hogy szolgálata, hivatása Rómába szól - ő tudja, hogy neki meg kell érkeznie oda, mert Istennek terve van vele.
A tizennégy nap céltalan hánykódás a tengeren, az éhezés, a hajó merülése sem tudják az apostol hitét csökkenteni, ő a nehéz helyzetben prófétává, Isten szavának átadójává válik. Előbb a tengerészek tudománya ellenében emel szót, mikor a kései utazástól való elállást javasolja. Ebben a helyzetben talán érthetőnek tűnik, hogy az utazásért felelős százados, nem az apostol szavára, hanem a hajósok szakavatottságára bízza magát. A soknapi hánykolódás után azonban a százados is meglepődik azon, amit Pál elé tár: a hajó elpusztul, de Isten megmenti a hajón lévő embereket.
A viharban hajózó emberek reménysége a szárazföld közelségében jelenik meg. Ha elsüllyed is alattuk a hajó, de közel a part.
Isten megmutatja mindenki számára ezt a biztos partot, a menekülés lehetőségét. Hogy vágyjunk a partra, ahhoz kell az is, hogy életünk hajóján érezzük a bizonytalanságot. Menekülni sokszor egy darab deszkán kell, úgy hogy közben lehet semmit sem tudunk magunkkal vinni.

"...átadák mind Pált, mind némely egyéb foglyokat egy Július nevű századosnak a császári seregből."

ApCsel. 27b

Megszületett a helytartó döntése: Pált Rómába küldi. Július centúrió veszi át a foglyokat, aki a Cézáreában lévő öt cohors egyikéhez tartozik. A cohors Augusta tagjai különleges császári megbízatásokat teljesítettek. A császári provinciákba üzeneteket vittek, felülvizsgálták az egyes tisztviselőket és foglyokat szállítottak. A foglyok többnyire halálra ítélt bűnözők voltak, akiket azért küldtek Rómába, hogy a vadállatok elé vetve szórakoztassák a cirkusz közönségét.
Ilyen embereknek és ilyen körülmények közt adják át Pált, a viszonylag már megszokott, biztonságos fogházból, a bizonytalan jövőbe.
Semmi biztató jel nincs, látszólag minden emberi rendeletre történik. Tudjuk mi jól, mennyire bízhatunk meg azokban a dolgokban, melyek emberi rendeléseken alapulnak. Ezért lenne Pálnak is minden oka rettegni. Mégsem teszi, mert neki hite van. Érezhetjük mi is sokszor életünkben azt, amit az apostol is érezhetett ezekben a napokban: a sors hátára kapta, bizonytalanná, kiszámíthatatlanná lett minden az ember jövőjét illetően.
Ugye érezzük ezt a kiszámíthatatlanságot életünkben? Muszáj ennek így lennie? Nem! Mert a bizonytalanság megemészt. A rosszat azonban nem kell elfogadnunk. Isten saját képességünk által, a hit ajándéka által akar bennünket erősekké, reménységben élőkké tenni.
Így tette Pál apostollal is, mikor elindította Róma felé vezető útján. Minden út Rómába vezet - tartja a szólás. Mindenkinek van egy jól meghatározott életcélja, ahova élete útjai vezetnek. Hiszed, hogy Isten veled van ezen az úton? Fogja kezed, hogy megérkezz...Hozzá.

"Micsoda? Hihetetlen dolognak tetszik néktek, hogy Isten halottakat támaszt fel?"

ApCsel. 26, 8

Az Apostolok Cselekedeteiben lejegyzett utolsó védőbeszédében Pál kiváló retorikai fogással mondanivalójának lényegére tereli a figyelmet egy kérdéssel.
Ma tőled kérdi Valaki: lehetetlen dolognak tűnik előtted, hogy Isten halottakat támasszon fel?
Mielőtt határozott igennel vagy nemmel felelnél, gondolkozz el azon, hogy mit is kérdeztek tőled!
A hihetetlen dolog egy érthetetlen történés, megmagyarázhatatlan dolog vagy esemény, amit hiába élsz át, nem tudsz sem megmagyarázni, sem megérteni, sőt megismétlődése sem rajtad múlik.
A halottak feltámadása e definíció értelmében ilyen dolog. Amit nem éltünk át, ami nem történt meg velünk, az nem lehet valóságos - mondanák a Pál korabeli görög filozófusok. De nemcsak ők!
Mi magunk is, a huszonegyedik század vallásos önérzettel bíró emberei csupán hitünkkel és reménységünkkel tudjuk értelmezni Krisztus feltámadásának tényét. S ha ez a hit próbáknak van kitéve, ha reménységünket a világi szövevények elhomályosítják, akkor mi magunk is elbizonytalanodunk, s talán csak elhallgatjuk, de nem érezzük át a feltámadás hitének és reménységének komolyságát.
Jogos tehát a kérdés: Ha Istent mindenhatónak ismered, akkor lehetetlennek tűnik, hogy mindent tud? Meg feltámasztani is egy halottat?
Gondolj abba, hogy egyszer épp te leszel az, akit fel kell támasszon. Egyszer Ő lesz az utolsó és egyetlen lehetőséged!
Pál apostol az Agrippa király előtt elmondott védőbeszédében egyáltalán nem személyeskedett, nem vádolt, nem ítélt - pedig lett volna mire felhívja a király figyelmét. Ő Mózesen, a prófétákon és a nép reménységén, elvárásain és egyetlen lehetőségén keresztül mutatta be, hogy a feltámadás olyan, mint a megtérés: romlandó testünknek, óemberünknek megöldöklése, illetve a mennyei testnek, azaz újemberünknek a megelevenítése (HK 88).
Isten velünk sem személyeskedik, bennünket sem ítél - csupán figyelmeztet: törekedjünk úgy élni, hogy a bennünk lévő, vagy nekünk ártó rossz dolgokat elkerüljük, s a jósággal teli cselekedeteink által mind magunk örömére, mind mások javára - de ugyanakkor Isten dicsőségére éljünk!
Hihetetlennek tűnik ismerve magadat? Vagy elérhetetlen elvárásnak melyet irányodba támasztanak? Istennél nem az! Ő a Mindenható - nála semmi sem lehetetlen.

A vádlottak padján Krisztust hirdetni a kegyelem megélése

Bibliaolvasás:

"És magához hivatván kettőt a századosok közül, monda: Készítsetek föl kétszáz vitézt, hogy induljanak Cézáreába, és hetven lovast, és kétszáz parittyást, az éjszakának harmadik órájától fogva.

És hogy barmokat is adjanak melléjük, hogy Pált felültetve békességgel vigyék Félix tiszttartóhoz.

Levelet is írt, melynek tartalma ez vala:

Klaudius Lisiás a nemes Félix tiszttartónak üdvöt!

Ezt a férfiút, kit a zsidók megfogtak és meg akartak ölni, oda menvén a sereggel, kiszabadítám, megértvén, hogy római.

Meg akarván pedig tudni az okát, miért vádolják őt, levivém őt az ő tanácsuk elébe.

És úgy találtam, hogy ő az ő törvényüknek kérdései felől vádoltatik, de semmi halálra vagy fogságra méltó vétke nincs.

Minthogy pedig nékem megjelentették, hogy a zsidók e férfiú után ólálkodni akarnak, azonnal hozzád küldém, meghagyva vádolóinak is, hogy ami dolguk van ő ellene, te előtted mondják meg. Légy jó egészségben!

A vitézek tehát, amint nékik megparancsolták, Pált felvévén, elvivék azon éjszakán Antipatrisba.

Másnap pedig hagyván a lovagokat tovább menni ő vele, visszatérének a várba.

Azok pedig eljutván Cézáreába, és átadván a levelet a tiszttartónak, Pált is elébe állaták.

Mikor pedig elolvasta a tiszttartó, és megkérdezte, melyik tartományból való, és megértette, hogy Ciliciából,

Monda: Majd kihallgatlak, mikor vádlóid is eljőnek. És parancsolá, hogy a Héródes palotájában őrizzék őt.

Öt nap mulva aztán aláméne Ananiás főpap a vénekkel és egy Tertullus nevű prókátorral, kik panaszt tettek a tiszttartónál Pál ellen.

Mikor pedig ő előszólíttatott, Tertullus vádolni kezdé..."

Apostolok Cselekedetei 23, 23 - 24, 2

http://chirb.it/Idaetk
<iframe src="http://chirb.it/wp/Idaetk" width=380 scrolling="NO" frameborder=0>If you can not see this chirbit, listen to it here http://chirb.it/Idaetk</iframe><br/>

<a href="http://chirb.it/Idaetk" title="20150726vdi | social audio" style="font-family:helvetica,arial,sans-serif;font-size:8pt;text-align:left;margin:5px;">Check this out on Chirbit</a>

Alapige:

"Ebben gyakorlom pedig magamat, hogy botránkozás nélkül való lelkiismeretem legyen az Isten és emberek előtt mindenkor."

Apostolok Cselekedetei 24, 16

"Ebben gyakorlom pedig magamat, hogy botránkozás nélkül való lelkiismeretem legyen az Isten és emberek előtt mindenkor."

ApCsel. 24, 16

Kerültél valaha olyan helyzetbe, ahol meg kellett állni a téged vádlók előtt? Ha meg is vagy ilyenkor bizonyosodva a magad igazáról, akkor is fáj, ha vádolnak téged. De ha cseppnyi kétség van benned, ha úgy érzed, hogy akaratodon kívül is sérthettél valakit, akkor a lelkiismereted még jobban működésbe lép. Pálnak voltak olyan tüskéi az életében, amelyek szúrták őt, mint ahogy mindannyian bűnben fogantattunk és születtünk (HK. 7), hajlandók vagyunk minden rosszra, és soha nem szűnünk meg áthágni Isten szent rendeléseit (Kálvin János bűnvalló imádsága).

Mit tehet az ember, ha ezek a tüskék szúrják? Ha bűnei követik őt? Ha a világ is betársul az ő vádoltatásába?

Ugye érzed, hogy lehetett volna másképp - de te így csináltad. Lehetett volna jobban, de te így akartad! Lehetett volna könnyebben, de te fáradságos utat választottál! Kevésbé bántóan, de te mások és saját lelkedbe tiportál. Visszacsinálnád, de nem lehet. Mégis van lehetőséged! Krisztus az, aki megbocsátja minden bűnödet, aki fedez - úgy, hogy kiáll helyetted.

Ha Pált Tertullus, Anániás főpap prókátora azzal vádolja meg, hogy ártatlan keresztyén embereket börtönzött be, vagy István, az első vértanú megkövezésében szerepe volt, akkor igaza lett volna. Az apostol tudta azt, hogy ártatlan vér tapad kezéhez - de azt is tudta, hogy Krisztus tisztára mosta őt.

Régi énekeskönyvünkben benne volt a következő ének:

"Egyetlen forrása minden kegynek, 

  Egyetlen mentsvára a lelkemnek, 

  Jézus, Te Megváltó, üdvöt hozó, 

  Mossál meg, s tégy fehérré, mint a hó!"

Ezt a lelki újjászületést, bűneinek lemosatását élte meg Pál Krisztussal való találkozása által. Ettől lehetett néki olyan önbizalma Tertullus prókátor, Anániás főpap és Félix helytartó előtt, hogy Isten és emberek előtti, botránkozás nélkül való lelkiismeretet - nem az eleve tiszta, hanem a Krisztus által megtisztított életet - állítja középpontba.

Vakációs gyermekbibliahét

Egyházközségünkben július utolsó hetében rendezzük meg a vakációs gyermekbibliahetet. A hétfőtől péntekig tartó alkalmakat a vadászi kisiskolában tartjuk meg. Délelőtt 10 órától kezdődnek a foglalkozások, melyekre szeretettel várjuk a gyermekeket óvódáskortól a konfirmáltakig.

A gyermekek életterét, környezetét, családi- és baráti kapcsolatait szándékozunk ezeken a játékosan nevelő vallásos, a gyermekek számára élményt nyújtó alkalmakon Isten felé terelni. Hisszük azt, hogy Istennel helyreállított kapcsolatunk feltétele annak, hogy saját magunkat és környezetünket is megértsük és megszeressük.

Szeretettel hívjuk tehát gyermekeinket hétfőn 10 órától a bibliaheti alkalmakra!

"Akkor Festus tanácsával értekezvén, felele: A császárra appelláltál, a császár elé fogsz menni!"

ApCsel. 25, 12

Pál apostol ügyének tárgyalása és annak sokadszori elodázása során az igazságszolgáltatás megvesztegethetőségét látta. Római polgár lévén - a legfelsőbb hatalomra, a császárra appellál. Minden római polgárnak kijárt az, hogy ügyét Rómában tárgyalják meg, ha valamely tartományban nem bízott az ottani igazságszolgáltatásban.
Pál azért hivatkozik a császárra, mert úgy érzi, hogy ügye az új helytartó - bár az lendülettel veti bele a munkába magát - tanácstalansága és befolyásolhatósága miatt megfeneklett. Nem az életét félti, hanem az igazságát hangoztatja. Bár kész ő is, mint a korabeli keresztyének mártírhalált halni Krisztusért, de tudja, hogy rá még feladatot bízott az Isten.
Nyilván Pál nem tudhatta előre sorsát, de ismerve a történéseket, meg kell állapítsuk, hogy jól döntött ő is, mint minden ember, aki valaha az Isten gondviselésére bízta magát.
Mintha az Isten egyengette volna az útját küldetése, Róma felé, s embereket, katonákat, ügyének jogos-, vagy illetéktelen bíráit is arra használta volna fel, hogy apostola megérkezzen a birodalom fővárosába. Eképpen egyengeti Isten minden gyermeke életének az ösvényét, hogy mindenki megérkezhessen a célhoz. Ha tudjuk, mi a célunk, akkor azt is tudnunk kell, hogy miképpen juthatunk el oda.
Nem ítélethozatalra, bírósági- vagy császári döntésért készül Rómába Pál. Az ő élete és sorsa már a damaszkuszi úton el lett döntve. Ő azért utazik a Földközi-tenger körül három missziói útja során, azért tér vissza Jeruzsálembe, onnan azért engedi magát vitetni Cézáreába, katonák által Róma felé, mert neki mindenütt - fogságban, börtönben, zsinagógában, templomban, hívők, vagy hitetlenek közt Istenről kell bizonyságot tennie, Őt kell hirdetnie.
Érezzük át, hogy életünk mindenképpen Isten szolgálata, Róla szóló bizonyságtétel. Hirdessük Őt mindenhol és mindenki előtt, és Ő megáldja a mi életünket!  

"És megparancsolá a századosnak, hogy Pált őrizzék, de enyhébb fogságban legyen, és senkit ne tiltsanak el az övéi közül attól, hogy szolgáljon néki, vagy hozzá menjen."

ApCsel. 24, 23

A helytartó előtt megvádolt Pál védekezésében bírája zsidó ügyekben való jártasságára hagyatkozik. Tudja ugyanis Félix helytartóról, hogy ő a szokásosnál hosszabb időt tölthetett Izráelben (már öt-hat éve tölti be ekkor tisztségét). Miután Pál az ellene felhozott vádakat hamisnak nyilvánítja, visszautasítja a lázítás vádját is. Azzal bizonyítja be igazát, hogy a Jeruzsálembe érkezésétől mostani beszéde elhangzásáig eltelt tizenkét nap alatt sem lehetősége, sem elég ideje nem lett volna megszervezni egy olyan lázadást, amellyel őt megvádolták. Elmondja azt is, hogy a tulajdonképpeni vádlók (néhány kis-ázsiai zsidó bosszúja indította el azt az ellene irányuló bosszúhadjáratot, amelyet a nagytanács Pál kiiktatása érdekében folytat) nem is jelentek meg. Beszámol arról is, hogy az egyedüli vádpont, amelyet ellene a megjelent vádlók felhozhatnak - hiszen csupán ezt tanúsíthatják - az, hogy  a halottak feltámadása reménységében él.
Ennek a beszédnek hallatán a helytartó nem ítéli el Pált, igaz szabadon sem bocsátja. De ismerve a történet előzményeit, talán könnyen elgondolhatjuk, hogy milyen következményei lehettek volna annak az apostol életére nézve, ha Pál kikerül a fogságból, mely valójában oltalomként szolgált.
Pál ugyan őrizetben marad, de sokkal enyhébb körülmények között élhet. Hittestvérei tarthatják vele a kapcsolatot (még arról is tudunk, hogy Lukács is találkozott vele).
Ez az ige abban gondolkoztathat el minket, hogy: vajon tudjuk-e, hogy életünkben mi miért történik? Pál talán elégtételt vett volna az őt ért rágalmazások miatt, ha a helytartó, ügyét meghallgatva, szabadon bocsátja. De akkor ki védte volna meg az apostolt a nagytanács haragjától, vagy a meggyilkolását esküvéssel fogadók indulatától? Isten eltervezte, hogy Pálnak Rómába kell jutni. A Római birodalom fénykorában lett szállóigévé az a mondat, hogy Minden út Rómába vezet. Ma is minden út egy jól meghatározott célpont fele vezet. Életünk útja is, mely néha keskeny, néha egyenletlen, sőt sokszor nem is értjük miért kell rajta járjunk. Isten azonban gondviselő szeretetével vezet minket ezen az életúton. Jézus elégtétele által Ő az út, az igazság és az élet!

"Mikor pedig ő előszólíttatott, Tertullus vádolni kezdé, mondván:"

ApCsel. 24, 2

Pál apostol Cézáreába való megérkezése után öt nap múlva a zsidó küldöttség is ott van. Ők Anániás főpap vezetésével Cézáreába folytatják a Pál ellen indított küzdelmet. A vádat Félix tiszttartó előtt görög nyelven kell elmondani. Anániás főpap akkor sem beszélne görögül, ha ismerné ezt a nyelvet, ezért vádlót (mai szóval talán úgy mondhatnánk hogy ügyvédet) bérel fel Tertullus személyében. Ő az a bérenc, aki a törvényszék előtt ügyfelét képviseli. Tertullus pénzen vett ügyvéd. Személyes sérelme nem lehet Pállal szemben, ő Anániás véleményét ismerteti, az ő érdekeit védi, de nem meggyőződésből. Ez látszik is beszédén, melyet úgy épít fel, hogy sikere legyen, és belőle inkább haszna származzon. Pál apostol ellen úgy tesz bejelentést, hogy előbb méltatja a bírát, Félix tiszttartót. Olyan dolgokban is méltatja őt, amely nem jellemző annyira tevékenységére. Aztán rátér a vádlott személyére, azt mondja Pálról, hogy lázító, aki a zsidó nép között olyan tanítást végez, amely az egész birodalom békéjét fenyegeti. Előbb lázítónak, majd bandavezérnek mondja, akinek az ügyét a zsidók hivatottak egymás között elrendezni.  Igyekszik úgy feltüntetni az apostolt, mintha a zélóták soraihoz tartozna, akik köréből az utóbbi idők politikai vezéregyéniségei kerültek ki. Ezek szabadságukért harcoltak Róma ellen, és elég sok gondot okoztak a helytartóknak.
Tertullusz közben nemcsak Pált feketíti be kellőképpen a helytartó előtt, hanem Liziász ezredest is egy bizonyos mértékig. Hiszen, ha Liziász nem avatkozik be, akkor nem került volna a helytartó elé az ügy. Ravaszul azon mesterkedik, hogy Liziász hitelét, megbízhatóságát rontsa felettes hatósága előtt. Nyíltan nem
meri vádolni, csak úgy, hogy ne legyen feltűnő.
Az ő személyében a mi legfőbb vádlónkra, a Sátánra is ráismerhetünk. Ő előbb kecsegtet minket, minden csábító dologgal elhalmoz, felmagasztal, de csak azért, hogy befolyása, hatalma alá kerüljünk, és többé szorításából ne tudjunk szabadulni. Ha ez nem megy - mert kitartóak lennénk a próbatételek ellenére is - akkor ő is beveti a gonoszság minden hálóját ellenünk, mint Pál esetében. Bírálatot mond, holott nem ő a legfőbb bíró.
Peres ügyeinkben, ha vádol a világ bennünket, bízzuk mi is magunkat Isten megbocsátó kegyelmére. Senki sem ártatlan ezen a világon. Mindenkit terhel a Sátán a bűnök súlyával. Ha ezt a terhet átadjuk Krisztusnak, akkor az Ő érdeme által Isten megigazít minket. Pál is a Krisztus áldozatának érvényességében, és Isten szabadításában bízott. Bízzunk hát mi is Istenben!

"Meg akarván pedig tudni az okát, miért vádolják őt, levivém őt az ő tanácsuk elébe."

ApCsel. 23, 28

A Pál elleni összeesküvésről hírt szerzett római ezredes, Klaudius Lisiás az apostol életének mentése céljából titkos tervet gondolt ki. Levelet írt felettesének, Antonius Félix tiszttartónak, melyben Pál ügyét tárgyilagosan ismertette. Ebből kiderült, hogy a fogoly nézete szerint állami, jogi szempontból egyáltalán nem vétkes, az ellene szóló vád vallási természetű.  Az ezredes levelével Pál helyzetét igyekezett megkönnyíteni, és a helytartó tisztánlátását elősegíteni. Arra törekedett, hogy biztosítsa Pál számára a jóindulatú bánásmódot.
 Isten gondoskodik Pál biztonságáról és védelméről a hosszú út során is. Római katonák védik az apostol életét. Az Úr a hadsereget, az államrendet polgárai védelmére, a jogosság és igazság biztosítására rendelte. Isten népe a hagyományt tette az élő Isten helyére, így Isten nevére hivatkozva lett Isten ellenségévé. A szabadító Urat elutasította, követeit pedig el akarta némítani. Nem az érdekelte a népet, hogy kicsoda Jézus, hanem az, hogy hogyan lehet megakadályozni a Jézusról szóló bizonyságtételt.
A történtekből láthatjuk, hogy a választott nép tagjai miképpen zárják be a szívük ajtaját Isten evangéliuma előtt, de Isten ebben a helyzetben is biztosítja az övéinek az oltalmat és a gondviselést.
A kísérőlevélben lévő tájékoztatás alapján a tiszttartó nem közönséges börtönbe, hanem katonai fogságba, helyezi Pált. Ugyanabban a palotában őrizték, ahol a prokurátor lakott.
Az apostol nem így tervezte, de Isten így indította el Róma felé.
Miközben a világ ésszerűen és megbízatásuknak megfelelően gondolkodó emberei alkalmazkodnak, sőt -  talán nem is tudva róla - alávetik magukat Isten rendeléseinek Pál védelmezésével kapcsolatban, az apostol egyre biztosabb lesz küldetésének eredményességében.
Ilyen módon erősíti manapság is Isten az övéit: akik bíznak ígéreteiben, egyszer csak észreveszik, hogy az egész világ, mely hiábavalóság alá vettetett, az Úr hatalma és irányítása alatt áll.

"Többen valának pedig negyvennél, kik ezt az összeesküvést szőtték."

ApCsel. 23, 13

A Nagytanács előtt is gondja van Istennek az ő szolgájára. Bár Pál apostol egyedül néz szembe a főpapot támogató farizeusok és sadduceusok népes táborának vádjaival, Isten olyan érveléssel erősíti meg őt, amely pillanatnyi nyugalmat hozhat helyzetére.
Vádlói csupán abban értenek egyet, hogy Pált el kell hallgattatni. Minden másban - világszemléletben - eltérő véleményt alkotnak. Eme gyengeségüket használja ki az apostol, amikor a tanács előtt arra hivatkozik, hogy ő farizeusként a halottak feltámadásában reménykedik. Ez a tanítás megosztja az őt vádlók táborát: a sadduceusok és a farizeusok (akiknek ebben a dologban is egymással teljesen ellentétes véleményük van) egymásnak esnek. Ebből a helyzetből Pált ismét a római fennhatóság ragadja ki. Isten Szentlelke által meg is erősíti az apostolt a Rómába való küldetés reményében.  Megmutatja neki a célt, de nem szól a célhoz vezető út lehetőségeiről. A célhoz vezető úton az Isten iránt való feltétlen bizalomra van szükség. Isten szava Pálnak nemcsak életet jelent, hanem reménységet is további munkájára nézve.
Erre a reménységre és Isten iránt való feltétlen bizalomra szüksége is lesz Pálnak, ugyanis Izráel  népének a törvény betűjéhez mereven ragaszkodó fanatikus tagjai az apostol ellen szervezkednek. A böjt legszigorúbb formáját vállalják magukra addig, amíg tervüket végre nem hajtják. Szándékuk Pál meggyilkolása. A szikáriusok közül vállalkozik valaki a gyilkosságra. Tervük végrehajtásához arra volt szükség, hogy valamiképpen a várból kihozassák a rómaiak őrizete és védelme alatt álló Pált. Ehhez kérnek főpapi segítséget. Az összeesküvők szándéka tetté lesz, így a nagytanács nem vonható felelősségre, a gyilkosság nem őt terheli. Több mint negyven férfi súlyos esküvel kötelezi magát, hogy Pált mindenféle törvényes eljárás kikerülésével elteszi láb alól.
Ma, amikor a vallásos fanatizmus egyre szörnyűbb megnyilvánulásaival találkozunk különböző terrorcselekmények híre hallatán, jogosan tehetjük fel a kérdést: vajon Isten megengedi ezt? vagy, ha megengedi, akkor mi a célja ezzel?
A Pál elleni összeesküvés történetének folytatásában látjuk, hogy Istennek terve van az apostollal, s azért leplezi le (az apostol unokaöccse által) a gonosz szándékot. De magával az összeesküvés feltárásával is célja van: tudatosítania szolgájában, hogy minden körülmények között mellette áll.
"Boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért: mert övék a mennyeknek országa. Boldogok vagytok, ha szidalmaznak és háborgatnak titeket és minden gonosz hazugságot mondanak ellenetek én érettem." - mondja Jézus a hegyi beszédben (Mt. 5, 10-11)
Boldogak lehetünk Pállal együtt, ha azt tapasztaljuk, hogy a világ szövetkezik ellenünk lelkiismeretünk tisztaságával szemben? Igen! Mert Isten oltalma kísér életünk során, míg célunkhoz megérkezünk.

"Ananiás főpap pedig megparancsolá azoknak, kik ő mellette állanak vala, hogy üssék őt szájon."

ApCsel. 23, 2

Pál Jeruzsálemben ugyanannak a testületnek a döntésére vár, amely Jézus Krisztust kereszthalálra küldte.  Most azonban az apostolt a római hatóság állította eléjük és meg is mentette őt tőlük. Róma az igazságot akarja tudni, erről szeretne a főpapok és az egész nagytanács jelenlétében tiszta képet alkotni. A kihallgatást úgy rendezik meg, hogy szembesítik egymással az ellenfeleket. Pál bátran, félelem nélkül áll bírái elé, mert Isten előtt jó lelkiismerettel él. A keresztyén embert nem terheli élete hitetlen idejében elkövetett vétke, mert bűneiért Krisztus a keresztfán eleget tett.
A főpap akkor Anániás (Nedebaios fia, akit a szikáriusok öltek meg Kr. u. 66-ban), mellette álltak a jelen lévő szolgák.Képmutatásnak tartja Pál beszédét és szolgái által azonnal intézkedik. Anániás 47-48 óta főpap volt, azonban 52-ben a Júdeában kirobbant zavargások miatt a szíriai helytartó Rómába vitette. Innen csak később került vissza. Az ifjabb Agrippa közbenjárására sikerült az ügyét Rómában kedvezően elintézni. Így viszont Rómával került szoros kapcsolatba. Ez a továbbiakban rányomta a bélyeget főpapi tevékenységére, így érthető a szikáriusok ellenszenve, amelyet iránta tanúsítottak.
A főpap Pál esetében is hatalmi úton intézkedik. Pált – ahogyan Jézust is – a szolgák, a templomőrség tagjai közül üti  meg valaki, amikor azzal védekezik, hogy  teljes jó lelkiismerettel szolgált az Istennek mind e mai napig (ApCsel 23, 1).
A főpap nem a jogrend, hanem az önkényeskedés jegyében jár el. Sem az isteni, sem a humánus rendre nincs tekintettel. Isten népének vezetője barbár módon jár el hivatali tisztében.
Pál és Anániás egyenlőtlen körülmények között történő párbeszédéből talán minden ember - a mai jogrend szerint - magát képzeli a megalázott, szájbavágott, jó lelkiismeretre hivatkozó személyébe. Valóban minden ember kerül hasonló helyzetbe, amikor kinevetik, nem veszik komolyan, amit mond vagy cselekszik. És nagyon tud ez fájni.
Minden emberrel megesik azonban olyan dolog is, hogy - észrevétlenül akár - egy másik személy önértékelésébe gázol. Vigyázzunk, hogy az ilyen dolgoktól megtartóztassuk magunkat!
Ha a főpapnak - a történet egészét ismerve - tanácsokat tudnánk adni arról, hogy miképpen kell utánajárni a teljes igazságnak, tegyük ezt meg a magunk esetében is.
Ahogyan Pált, úgy minden embert valóban el lehet ítélni, szájba lehet vágni - de számolnunk kell Isten megbocsátó szeretetével is, mellyel minden érdemünk nélkül, egyedül az ő ingyen kegyelméből nekünk ajándékozza és tulajdonítja Krisztusnak tökéletes elégtételét, igazságát és szentségét (HK. 60).

Mózes és a nép a hitrejutás útján - igehirdetés és keresztelési ige

Bibliaolvasás:

"Mózes pedig őrzi vala az ő ipának, Jethrónak a Midián papjának juhait és hajtá a juhokat a pusztán túl és juta az Isten hegyéhez, Hórebhez.

És megjelenék néki az Úr angyala tűznek lángjában egy csipkebokor közepéből, és látá, hogy ímé a csipkebokor ég vala; de a csipkebokor meg nem emésztetik vala.

S monda Mózes: Oda megyek, hogy lássam e nagy csudát, miért nem ég el a csipkebokor.

És látá az Úr, hogy oda méne megnézni, és szólítá őt Isten a csipkebokorból, mondván: Mózes, Mózes. Ez pedig monda: Ímhol vagyok.

És monda: Ne jőjj ide közel, oldd le a te saruidat lábaidról; mert a hely, amelyen állasz, szent föld.

És monda: Én vagyok a te atyádnak Istene, Ábrahámnak Istene, Izsáknak Istene és Jákóbnak Istene. Mózes pedig elrejté az ő orcáját, mert fél vala az Istenre tekinteni.

Az Úr pedig monda: Látván láttam az én népemnek nyomorúságát, amely Égyiptomban vagyon és meghallottam az ő sanyargatóik miatt való kiáltásukat; sőt ismerem szenvedéseit.

Le is szállok, hogy megszabadítsam őt az Égyiptombeliek kezéből és felvigyem őt arról a földről, jó és tágas földre, téjjel és mézzel folyó földre, a Kananeusok, Khitteusok, Emoreusok, Perizeusok, Khivveusok és Jebuzeusok lakóhelyére.

Mivel hát ímé feljutott hozzám az Izráel fiainak kiáltása és láttam is a nyomorgatást, amelylyel nyomorgatják őket az Égyiptombeliek:

Most azért eredj, elküldelek téged a Faraóhoz és hozd ki az én népemet, az Izráel fiait Égyiptomból.

Mózes pedig monda az Istennek: Kicsoda vagyok én, hogy elmenjek a Faraóhoz és kihozzam az Izráel fiait Égyiptomból?

És felele: Én veled lészek! és ez lesz a jele, hogy én küldöttelek téged, hogy mikor kihozod a népet Égyiptomból, ezen a hegyen fogtok szolgálni az Istennek.

Mózes pedig monda az Istennek: Ímé én elmegyek az Izráel fiaihoz és ezt mondom nékik: A ti atyáitok Istene küldött engem ti hozzátok; ha azt mondják nékem: Mi a neve? mit mondjak nékik?

És monda Isten Mózesnek: VAGYOK AKI VAGYOK. És monda: Így szólj az Izráel fiaihoz: A VAGYOK küldött engem ti hozzátok. 

És ismét monda Isten Mózesnek: Így szólj az Izráel fiaihoz: Az Úr, a ti atyáitoknak Istene, Ábrahámnak Istene, Izsáknak Istene és Jákóbnak Istene küldött engem ti hozzátok. Ez az én nevem mind örökké és ez az én emlékezetem nemzetségről nemzetségre."

II. Mózes 3, 1-15

Check this out on Chirbit 

Alapige:
"És hitt a nép, és megértette, hogy meglátogatta az Úr Izráel fiait és megtekintette nyomorúságukat. És meghajták magokat és leborulának."

II. Mózes 4, 31

Keresztelési ige: (Nagy Rebeka megkeresztelése alkalmából)

"És hozzájuk menvén Jézus, szóla nékik, mondván: Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön. Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében, Tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek: és ímé én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. Ámen!"

Máté evangéliuma 28, 18-20

Check this out on Chirbit

"És hitt a nép, és megértette, hogy meglátogatta az Úr Izráel fiait és megtekintette nyomorúságukat. És meghajták magokat és leborulának."

II.Móz. 4, 31

Ha hitről beszélünk, általában a reménylett dolgokra gondolunk. Arra, hogy valósággá válhatnak azok a jó dolgok, amelyekre eddig csak gondoltunk, pusztán csak elképzelni tudtunk magunknak, de megérinteni, átélni nem. A megfoghatatlan megtapasztalásának a lehetősége olyan lelki erőket szabadíthat fel az emberben, amellyel akár hegyeket is képes lehet megmozdítani (Mt. 17, 20).
Mózes Istenbe vetett hite ugyan nem hegyeket mozgatott meg, de egy egész népet. Ennek a hitnek az ereje választotta szét annak idején a Veres-tengert is. Ez a mózesi hit is a kételkedés és a hinni vágyás lépcsőfokain teljesedett be. Mózes ugyanúgy, mint ahogy minden ember érvel, a csipkebokor látványától, Isten kinyilatkoztatásától elkezdve kifogásokat, kérdéseket, észérveket keres a felfoghatatlannak vélt dolgok megértésére.
Az Istentől való megbízatás elnyerése után első kérdése a név volt: kinek a nevében álljon ő népe elé? Erre kegyelmesen megfelelt Isten.
A második aggálya már a lehetőségek mérlegeléséből fakad: úgy gondolja Mózes, hogy azt fogják mondani neki népe fiai, hogy mesével áltatja őket, amikor Istennel való találkozásáról, az Ő kijelentéséről beszél nekik. Ekkor kezdte el Isten felruházni olyan képességekkel Mózest, hogy csodajeleket tehetett. Ezek a „jelek” már valóban a meggyőzésre, a hit erősítésére, valók.
Az Istennel lelki párbeszédben álló Mózes következő aggálya az volt, hogy ő nem tartotta magát a „szavak emberének”. Ellenkezőleg: „nehéz ajkú és nehéz nyelvű”. Mózes nem tartotta magát elég menyerő szónoknak ahhoz, hogy népét kellően fel tudja tüzelni, vagy a fáraót meg tudja érveivel győzni. Hiába töltötte ifjú éveit az udvarnál, azóta a pásztorélet kevés beszédűvé és rusztikussá tette.
Mózesből, miután elfogytak kifogásai, kitört a végső ellenszegülés: Küldj, akit akarsz (1Móz. 2, 13), akit tudsz, de én nem megyek!
Isten minden aggályoskodásra, minden kételyre talál megoldást, nemcsak Mózessel, de velünk kapcsolatban is. Sokszor keressük mi is a kibúvókat a kétséges helyzetek felelőssége elől. Kevés olyan szerencsejátékos van közöttünk, aki életét tenné fel tétnek a rulettre. A rabszolgaságra ítélt nép vezetése, a fáraó szándékának befolyásolása azonban ilyen súlyos következményekkel járhatott volna.
Mégis Isten a nevének kijelentése, a jelek mutatása, üzenetének hirdetése és a személyes elhívás által Mózes életének hit által lehetőséget, reményt adott. Mózes csak ezt a hitet megtapasztalva tudta megértetni népével, hogy az Úr valóban meglátogatta Izráel fiait, de a nép is csupán e hit megtapasztalása, átélése után tudja magát meghajtani, és leborulni az Úr előtt.
Adja az Isten, hogy mi is meghalljuk ma az Ő üzenetét, személyes elhívásunkra pedig mindenféle akadályt legyőzve tudjunk a hit felszabadító cselekedeteivel válaszolni.

"Atyámfiai, férfiak és atyák, hallgassátok meg az én beszédemet, amelylyel most magamat előttetek mentem."

ApCsel. 22, 1

A nép pillanatnyi bosszújától úgy szabadul meg Pál, hogy Jeruzsálem fellázított népe ítéletétől a római hatalom menti meg. Kezdetben csak azért, hogy újabb lázadás ne törjön ki a városban, azután meg - mikor már a római katonák kezdenék el a kínvallatást gyakorolni Pálon - a római polgárjog védelmezi az apostolt, aki már ebben a kiváltságban is született. Műveltsége (a görög, latin és zsidó nyelv ismerete) mind a rómaiak, mind saját zsidó népe között - ha nem is elismerést - tekintélyt vált ki. Tekintélye folytán pedig legalább meghallgatják véleményét. esélyt adnak neki a magamentésre.
Pál a zsidó nép előtt nem védőbeszédet tart, nem életéért könyörög. Jól tudja, hogy életet csak Krisztus adhat. Nem saját életének mentése a legfőbb gondja, hanem a népé. Furcsa dolog, de azokat szeretné az élet útjára vezetni, akik a halálát akarták. Aki az ember életére tör, akármilyen szép vallásos jelszóval is, elveszett ember. Az összecsődült tömeg templomban és a templomon kívül megmutatkozó tetteiből az vált előtte nyilvánvalóvá, hogy szükségük van a Szabadítóra.
Pál ismert gesztussal jelzi a népnek, hogy hozzájuk szól: nyelvükön szólalt meg. A közös nyelv, amelyen megszólal, és múltja, amelyet megvilágít, kapcsolatot teremt közte és hallgatói között. Ezt használja fel Pál arra, hogy mondanivalója és a hallgatósága között is kapcsolat létesüljön.
Védőbeszédében - bár ezt a beszédet inkább népe evangelizációjának lehetne nevezni - Pál hallgatósága elé tárja az azonosságot a zsidó nép és saját maga között. Ugyanabban a városban nőtt fel, ismert volt tanítója, tevékenysége elfogadott volt a városban, sőt még farizeusi meggyőződésével is sokan azonosulni tudtak. Mindezeknek a dolgoknak köszönhető az, hogy most meghallgathatják őt amikor az eltérésekről, különbségekről beszél. Ezek a különbségek pedig megtéréséből erednek, Krisztussal való személyes találkozásából lettek nyilvánvalóvá.
Krisztus megmutatta neki, hogy a reá váró dolgokat el nem kerülheti, de hasznossá teheti magát akár az által is, hogy bizonyságot tesz életéről.
Erre buzdít ma ez az ige is bennünket. Tegyünk bizonyságot mindenről, ami velünk történt. Meg fogjuk látni: életünkben nemcsak nehézségek, próbatételek és szenvedések voltak, de a csodák sem hiányoztak belőle. Nem csupán miattunk történik mindez, hanem azért, hogy Isten üdvözítő akarata mindenek előtt ismert legyen.

"Mert követi vala a népnek sokasága, kiáltozva: Öld meg őt!"

ApCsel. 21, 36

Mindaz, amitől barátai óva intik Pált, beteljesedik. Mikor Jeruzsálemben a nyilvánosság előtt megjelenik, a templomba megy, hogy igazságát Istenbe vetett hitének a világ előtt való kiábrázolásával megmutassa, színre lép a gonosz. Néhány Ázsiából jött zsidó - meglátván Pált a templomban - fellázítja a jeruzsálemi zsidókat az apostol ellen, mondván, hogy ő a nép ellen, a törvény ellen és a templom ellen tanít, és pogányokat visz be a templomba.
A jeruzsálemi nép ítéletének rossz felé történő befolyásolását külső körülmények is elősegítik. Az indulat és a gyűlölet olyan erőssé válik bennük, hogy már az igazság nem is érdekli őket, csak a gyűlölet hajtja cselekedeteiket. A hamarkodva és egyoldalúan meghozott ítéletet saját maguk akarják végrehajtani is Pálon: meg akarják ölni őt! Aki pogányokat visz be a templomba, halálos ítéletre számíthat. Az ítéletet a templomban nem hajthatják végre, ezért megfogják Pált, hogy kivonszolják onnan.
Isten gondviselése azonban közbeszól. Úgy mutatja meg Pálnak - és barátainak is - ezt a gondviselést, ahogyan talán elképzelni sem tudták. A római sereg ezredese az, aki meghallja a hírt, hogy Jeruzsálemben zendülés van, s odasietve kimenti Pált az őt ütlegelők köréből, és - bár megkötözi - biztonságba helyezi, majd lehetőséget ad neki a védekezésre.
Ma talán józan ésszel visszagondolva, megértjük, hogy a rómaiak nem Pált, vagy a város nyugalmát óvták, hanem saját hatalmukat, de abban az időben érthetetlennek tűnt, hogy miért mentenek ki egy embert a nép ítéletéből. Isten cselekedett akkor Pál érdekében.
A mi érdekünkben is szüntelenül cselekszik Isten. Bár Krisztus egyszeri áldozata és kereszthalála tökéletesen elégséges volt a mi megváltásunkra nézve, de a Szentlélek által maga Isten vezérel bennünket ennek az áldozatnak az elfogadása felé. Keresztyén életünknek ez a küzdelme: meglátni a láthatatlant és elhinni azt, ami emberi ésszel felfoghatatlan.
Ahogyan Pál életében a római sereg ezredese által cselekedett Isten, úgy a mi megmentésünkre sem használ fel kisebb embereket. Mindent megtesz az Úr azért, hogy a szabadulás útjára lépjünk. Bár sokszor úgy látjuk, hogy az egész világ összefog ellenünk, és nem tudjuk elhallgattatni a Sátán "Öld meg őt!" kiáltozását - bízzunk abban, hogy Isten gyermekei lévén Ő angyalainak parancsol felőlünk is, és az Ő gondviselése kézen hordoz bennünket, hogy még a kőbe se üthessük meg lábainkat (vö. Mt. 4, 6). 

"Mikor azért Jeruzsálembe jutottunk, örömmel fogadának minket az atyafiak."

ApCsel. 21, 17

Pál apostol terve megvalósul, megérkezik Jeruzsálembe. Az előzetes jövendölésekkel ellentétben, örömmel fogadják őt az apostolok. Jakabék, mikor hallják, hogy Pál szolgálata által milyen dolgokat cselekedett Isten a pogányok között, elkezdik dicsőíteni az Urat. A jó fogadtatás reményében tanácsokat is adnak Pálnak, akinek szolgálatát a helybeli zsidóság közül sokan úgy értelmezték, hogy a törvénytől való elszakadásra tanítja a népeket. A tanács egyszerű: vegyen maga mellé négyet, a fogadalmat tett férfiak közül, és tisztuljon meg velük - így nyilvánvalóvá lehet mindenkiben, hogy a törvény szerint jár, és megtartja azt.
Látszólag a jeruzsálemi út jól alakul, de talán Pál az első, aki Jeruzsálembe való megérkezése után is tudja, hogy élete az Isten kezében van. Ő nem mutatni akarja az embereknek, hogy betartja Isten törvényeit, hanem be akarja tartani. Nem farizeus akar lenni, hanem Isten gyermeke.
A világnak való megfelelés követelménye sokszor a mi életünket is tönkreteszi. Farizeusokká válunk, meszelt falakká leszünk, ahelyett, hogy önmagunk lennénk. Jézus is képmutatással vádolja a farizeusokat, azokat, akik az elvárásoknak akarnak megfelelni: "Jaj néktek képmutató írástudók és farizeusok, mert hasonlatosak vagytok a meszelt sírokhoz, amelyek kívülről szépeknek tetszenek, belől pedig holtaknak csontjaival és minden undoksággal rakvák" (Mt. 23, 27).
Pál - bár az Isten előtti alázat teljességével lép fel jeruzsálemi tartózkodása során -, nem képmutatásból, hanem meggyőződésből cselekszik. Aki tudatában van, hogy neki Isten megbocsátotta bűneit, az mások - akár ellene elkövetett - bűnét is meg tudja bocsátani. Ezzel az őszinte szándékkal jelenik meg Pál apostol a jeruzsálemi templomban a nép előtt.
Vajon mi tudunk-e ennyire őszintén, leplezetlenül előállni? Merjük-e életünket az Úrra bízni, mikor tudomásunk van arról, hogy sokan félreértenek minket?
Félelmeinkben útmutatást maga Isten ad: "Minden gondotokat ő reá vessétek, mert néki gondja van reátok" (1 Pt. 5:7).

"Mikor azért nem engedett, megnyugodtunk, mondván: Legyen meg az Úrnak akaratja."

ApCsel. 21, 14

Pál apostolt óvták, védték és féltették azok az emberek, akik szeretetükbe fogadták - mint minden embert, akit szeretnek. Mai igénk arról szól, hogy ez a féltés, óvás és gondviselés, akkor lesz a legteljesebb, ha az Úrra bízzuk azt, aki kedves számunkra.
Pál apostol Jeruzsálembe készül. Neki jól meghatározott missziói útiterve az, hogy a szent városba nagy ünnepeken ottlegyen. Isten is így vázolta fel előtte életét. Csakhogy mindenki szerint veszély leselkedik ott rá, életébe kerülhet ez az út.
Jeruzsálem felé való utazása során, mikor Cézáreába ér, a Filep evangélista házába tér be, aki egyike volt az annakidején választott hét diakónusnak. Míg Filep vendége volt Pál apostol, egy júdeai próféta jött hozzá, és megjövendölte Pálnak, hogy Jeruzsálemben szenvedések várnak rá. Pál övét elvéve megkötözte saját kezeit és lábait, és a Szentlélek által ezt mondta: A férfiút, akié ez az öv, ekképpen kötözik meg a zsidók Jeruzsálemben, és adják a pogányoknak kezébe (11. vers).
A látottak után, mindenki óva inti Pált, hogy tegyen le a Jeruzsálembe való utazás szándékáról, de ő hajthatatlan marad: Nemcsak megkötöztetni, hanem meghalni is kész vagyok Jeruzsálemben az Úr Jézusnak nevéért - mondja.
Mit ér nekünk Isten kegyelme? Mit ér az Ő elhívása? Mit jelent számunkra az az ígérete, hogy velünk van minden napon a világ végezetéig? Mind semmit, ha nem vagyunk készen mindenre az Úr Jézus nevéért.
Sokszor féltjük azokat, akik mindent előröl kezdenek, féltjük azokat, akik idegen országokban kell ezt megtegyék. Féltjük az itthon maradtakat, mert ismerjük jól bekorlátozott lehetőségeiket. A féltés, az aggódás mind a szeretet jele. Eképp éreztek Pál apostol iránt is azok, akik magukba fogadták tanításait a Krisztusról.
De most elérkezett az idő, hogy megértsék, nemhogy ők - az általa hívőkké lett emberek sokasága -, de a világon senki nem menekítheti meg a rá váró szenvedésektől, egyedül csak az Isten.
Ezért mondják: Legyen meg az Úrnak akaratja!
Mi, amikor úgy imádkozunk, hogy legyen meg a Te akaratod, hitvallásunk szerint azt kérjük, hogy úgy vezéreljen bennünket az Isten, hogy mi és minden ember saját akaratunkat legyőzzük, és az Ő egyedül jó akaratának engedelmeskedjünk, minden ellentmondás nélkül, mert így mindenki az ő tisztét és hivatását oly készséggel és hűséggel tölti be, mint az angyalok a mennyben. (HK. 124)

"Mi pedig előremenvén a hajóra, Assusba evezénk, ott akarván fölvenni Pált; mert így rendelkezett, ő maga gyalog akarván jőni."

ApCsel. 20, 13

Furcsa dolog, hogy a damaszkuszi út óta Pált állandóan tevékenykedik, utazik, hirdeti az Igét, így szolgálva Urának.
Most egymaga indul útnak: munkatársai hajón, Pál gyalog utazik. Egyedül akar lenni Urával, aki nemcsak általa, hanem vele is szüntelenül érezteti szeretetét, segítségét. Krisztus szolgáinak szükségük van a csendre, az Úrral való zavartalan közösségre.
Asszusz Troásztól 25 km-re fekszik délkelet irányban. Ma Edremitnek hívják. Pál itt csatlakozik munkatársaihoz és együtt folytatják útjukat Milétoszig, amely hetven kilométerre található Asszusztól. Ez egy régi híres város, négy kikötővel, valamikor Jónia fővárosa, a Maeander folyótól nyugatra, Kis-Ázsia nyugati partján fekszik. Híres ókori filozófusok, Thales, Anaximenos hazája. A perzsák pusztították el, így a rómaiak korában nem volt nagyobb jelentősége, pusztán múltja. Ma csak egy falu őrzi emlékét.
Hasonlóan Pál életéhez, Isten gyakran a mai embereket is lecsendesíti. Míg bennünket is "gyalog járat", eszünkbe juthat a zsoltáros elmélkedése: "Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm. Fűves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem. Lelkemet megvidámítja, az igazság ösvényein vezet engem az ő nevéért."
Így ment gyalog Pál apostol, nekünk is sokszor így kell mennünk, járnunk életünk ösvényeit. Közben észre fogjuk venni, hogy mégsem vagyunk egyedül: az Úr szüntelenül velünk van.

"Minekutána pedig megszűnt a háborúság, magához híván Pál a tanítványokat és tőlük búcsút vévén, elindula, hogy Macedóniába menjen."

ApCsel. 20,1

Efézusi tartózkodása alatt Pál apostol mély nyomokat hagyott az ott élő emberek lelki életében. Missziói munkájának, igehirdetéseinek, Krisztusról való bizonyságtételeinek a hitelességét a csodálatos - Szentlélek által, Jézus nevében végzett - gyógyítások bizonyították. A pogány istenségeket imádó és népszerűsítő emberek, nem tudtak lépést tartani Pál munkásságával, sőt, mikor versengésre kerül sor, a gonosz lélektől megszállt emberek jól helybenhagyják Skéva fiait.
A Pál által hirdetett evangélium terjedése új világszemléletet, új szokásokat vezet be az efézusi emberek életében. A pogány - immár veszélyesnek és erőtelennek tűnő - hagyományoktól és dolgoktól szabadulnának. Ráébrednek az emberek, hogy van igazság abban, amit Pál hirdet.
A veszendőben lévő életmód fenntartói azonban a látszólag az efézusi Diána istennő iránti lojalitásból rendezett lázadással, megpróbálják menteni maguk életének és keresetének forrását. Bár azt hangoztatják, hogy: Nagy az efézusi Diána! - valójában a babonaságból és az emberek megtévesztéséből fakadó keresetüket féltik. A babonaság és a szellemi tájékozatlanság ellen pedig Pál lépett fel az igazság hirdetésével, Krisztusról való bizonyságtételével.
A Demeter nevű ötvösmester vezetésével fellázított tömeg a huszonhatezer férőhelyes efézusi színházba vonul, hogy ott lépjen fel Pál és tanítása ellen. Csupán a józan ítélőképességgel bíró hatalom képes lecsendesíteni a tömeget, és megértetni velük, hogy lázadásuk csupán egy mesterségesen felszított harag következménye, melynek sem igazi célja, sem oka, sem jogosultsága nincsen.
Az események lecsillapodása után a keresztyén közösség letisztult, szilárd fundamentumra építhet. Ehhez járul hozzá az apostol elutazása előtti búcsúja is, melyben int, tanít és kitartásra biztat.
Életünk során nekünk is gyakran van szükségünk az ilyen intésekre és biztatásokra. Nem lehetetlennek tűnő dolog, hogy némelyek közülünk efézusihoz hasonló hit-csatákat, lelkiismereti ütközeteket vívunk vagy saját magunkban, vagy más személyekben lakó gonosz lelkek ellen. Legyen bizonyosságunk afelől, hogy Isten Igéje biztos alap, egyedüli igazság ebben a világban. Ebből táplálkozva, ebből élve - bármilyen lehetetlennek is tűnhet bizonyos lelki-háborús időkben - a győzelem a jutalmunk.
Győztes vagyok, mert van Krisztusom!

Jákob áldása

Bibliaolvasás:

És lőn ezek után, megmondák Józsefnek: Ímé a te atyád beteg; és elvivé magával az ő két fiát Manassét és Efraimot.

És tudtára adák Jákóbnak, mondván: Ímé a te fiad József hozzád jő; és összeszedé erejét Izráel, s felüle az ágyon.

És monda Jákób Józsefnek: A mindenható Isten megjelenék nékem Lúzban, a Kanaán földén, és megálda engem.

És monda nékem: Ímé én megszaporítlak és megsokasítlak és népek sokaságává teszlek téged, s ezt a földet te utánnad a te magodnak adom örök birtokul.

Most tehát a te két fiad, akik néked Égyiptom földén annakelőtte születtek, hogy én hozzád jöttem vala Égyiptomba, az enyéim; Efraim és Manasse, akár csak Rúben és Simeon, az enyéim lesznek.

Ama szülötteid pedig, kiket ő utánok nemzettél, tiéid lésznek, és az ő bátyjaik nevéről neveztessenek az ő örökségökben.

Mert mikor Mésopotámiából jövék, meghala mellettem Rákhel Kanaán földén az úton, mikor még egy dűlőföldre valék Efratától, és eltemetém őt ott az Efratába (azaz Bethlehembe) vezető úton.

És meglátá Izráel a József fiait és monda: Kicsodák ezek?

József pedig monda az ő atyjának: Az én fiaim, kiket Isten itt adott nékem. És monda: Hozd ide őket hozzám, hadd áldjam meg.

Mert Izráelnek szemei meghomályosodának a vénség miatt, és nem láthat vala. Közel vivé tehát őket hozzá, ő pedig megcsókolgatá és megölelgeté őket.

És monda Izráel Józsefnek: Nem gondoltam, hogy orcádat megláthassam, és íme az Isten megengedte látnom magodat is.

Akkor kivevé József azokat az ő atyjának térdei közül, és leborula arccal a földre.

És fogá József mindkettejöket, Efraimot jobbkezével Izráel balkeze felől; Manassét pedig balkezével Izráelnek jobbkeze felől és közel vivé őket hozzá.

Izráel pedig kinyujtá az ő jobbkezét és rátevé Efraim fejére, pedig ő a kisebbik vala, az ő balkezét pedig Manasse fejére. Tudva tevé így kezeit, mert az elsőszülött Manasse vala.

És megáldá Józsefet s monda: Az Isten, akinek előtte jártak az én atyáim Ábrahám és Izsák; az Isten aki gondomat viselte, amióta vagyok, mind e napig.

Mózes első könyve 48, 1-15

Check this out on Chirbit

Alapige:

Amaz Angyal, ki megszabadított engem minden gonosztól, áldja meg e gyermekeket, és viseljék az én nevemet és az én atyáimnak Ábrahámnak és Izsáknak nevét, és mint a halak szaporodjanak e földön.

Mózes első könyve 48, 16

"Amaz Angyal, ki megszabadított engem minden gonosztól, áldja meg e gyermekeket, és viseljék az én nevemet és az én atyáimnak Ábrahámnak és Izsáknak nevét..."

(1Mózes 48, 16)

Jákob, az ősatya élete végén nagy örömöt él át. Családi életét beárnyékolta az, hogy legkedvesebb feleségét - kisebbik fia születésekor - elveszítette, és  József, elvesztett feleségének nagyobbik fia eltűnt, talán farkasok tépték szét. Miután elsiratta sorsát, és elfeledte minden vigasztalását, még az életkörülményei is megváltoznak. Nem lustaságnak, hanem inkább a korabeli időjárási viszonyoknak köszönhető talán, hogy - hasonlóan az akkor emberekhez - arra kényszerül, hogy az egyiptomi fáraó raktárából kérjen cssládja megmaradásához szükséges gabonát.
Ekkor - a nagy szükségben és megpróbáltatásban - szembesül azzal, hogy az Isten mégis gondot viselt rá, és még ebben az életben örömöt és boldogságot készített neki. Neki, Jákobnak, aki Izrael lett, mert viaskodott az Úr angyalával. Maga Jákob erről a nem várt beteljesedésről így vall: "Nem gondoltam, hogy orcádat megláthassam, és íme az Isten megengedte látnom magodat is." (1Mózes 48, 11)
József Jákob betegségének hírére megy apjához. Izráel, azaz Jákob, József apja megörül, mert nemcsak elveszettnek hitt fiát látja meg élete végén, hanem annak két fiát is: a reménység, az ígéret beteljesedését bennük. Kell-e nagyobb öröm, egy idős embernek, mint azt látni, hogy, amiben egész életében hitt, és reménykedett, amit neki az Úr kijelentett, az valósággá lett? Élete vége felé, hirtelen minden összerakódik életében. Értelet nyer a sok bánat, küzdelem, viaskodás, szenvedés. Isten ígérete Efraimban és Manasséban, az elveszettnek hitt József két fiában beteljesedett.
Az áldás, amit Izrael elmond a hirtelen öröm megtapasztalásakor, egyben útmutatás is: az Angyal (az Úrnak angyala) megáldja Józsefet és két fiát, ők pedig az utánuk jövő nemzedékekben is viselik, hirdetik nevét az atyáknak, Ábrahámnak, Izsáknak és immár Jákobnak (azaz Izraelnek).
Aki életünket beteljesíti, Az vigyáz arra, hogy a mieink se lássanak szükséget - mondhatnánk. Ezzel a bizonyossággal adjuk át mi is életünket az Istennek, mert Ő az, aki a mi életünk beteljesedését is gondosan elkészítette.

"Bemenvén pedig a zsinagógába, bátorsággal szól vala, három hónapon át vetekedvén és igyekezvén meggyőzni az Isten országára tartozó dolgokról."

(ApCsel 19, 8)

Efézusban, ebben a sokoldalúnak bemutatott városban, Pál arra törekszik, hogy népe fiai közt beszéljen a Krisztusról. Zsinagógába megy be, ahol Istent ismerő. őt tisztelő emberek vannak. Akár a mi templomainkban is többnyire olyan emberek fordulnak meg, akik valamelyest ismerik Istent, és épp ezért szeretnék Őt jobban megismerni. Ebben az viheti előbbre az embert, ha felismeri a templomok igazi értékét. Luther mondta, hogy a templomot nem szobrok, festmények vagy egyéb díszítések, hanem Isten Igéjének élő hirdetése teszi értékessé. Az efézusi zsinagógát, a jeruzsálemi templomot, de bármelyik Isten-házát nem az ünneplőbe öltözött emberek sokasága,  hanem az teszi értékessé, ha benne az emberek Isten élő Igéjével találkoznak. 

Pál mikor három hónapig  a zsinagógában Isten Igéjét hirdette, először is bátorsággal szólt. Nyíltan szól, bátran őszintén beszél, talán olyan dolgokról is, amelyek nemcsak más emberek tévedéseit, de a saját életének eddigi hibáit is felfedik. Teheti ezt azért, mert tudja, hogy bűneit Krisztus megbocsátotta. Az a Krisztus, aki egykor a damaszkuszi úton felállította az útnak porából, sohasem hagyja őt el.

Másodszor vetekedik a gyülekezettel, azaz társalog, párbeszédet folytat, vitázik az emberekkel. Az igazi igehirdető nem egyoldalú beszélgetést folytat, hanem igyekszik meghallgatni azt is, hogy milyen helyzetben van, milyen körülmények között él az, akihez az Isten küldte. Csak akkor lehet teljessé egy párbeszéd, csak akkor jöhet létre kapcsolat két ember közt, ha vannak közös dolgaik.

Harmadszor meggyőzi az embereket, azaz megnyeri őket az Isten országára.

Ha belegondolunk abba, hogy három hónapi zsinagógai tanítás után Pál tanítása és a Szentlélek által Jézus nevében végzett gyógyításai miatt a nép haragja felgerjed, és Pálnak az Istenben hívők közösségével Tirannus előadásokra használt termében kell tanítania, akkor rájövünk arra is, hogy nem véletlenül történt semmi. Nem spontán dolog volt az, hogy ilyen erővel hirdette Pál Efézusban az Isten Igéjét.

Nem véletlen az sem, hogy templomainknak nemcsak ékessége, de egyedüli értelme Isten Igéjének a hirdetése. Ha ott vagyunk, nekünk szól: minket bátorít, bennünket erősít és vezet üdvösségre! Nem véletlenül, Isten gondviselő szeretete ez. Hallgassuk, értsük meg és adjuk tovább!

"Mikor pedig ezt hallák, megkeresztelkedének az Úr Jézusnak nevére."

(ApCsel 19, 5)

Harmadik missziói útján, Pálnak jelentős állomáshelye Efézus, az akkor ismert világ egyik igen fontos városa. Maga a város mintha a pogány népeknek, a varázslóknak, szélhámosoknak menedéket biztosító hely lenne. Az Artemisz temploma körül különböző felfogású emberek találkoztak.
Pál, amikor Efézusba érkezik, talál olyan embereket, akik már hallottak a keresztyénségről. A János keresztségében részesülve, ők a megtérésre megkeresztelkedtek ("Én ugyan vízzel keresztellek titeket megtérésre" Mt. 3, 11a), és tudják, hogy a fejsze immár a fák gyökerére vettetett, de ennél semmit többet. Olyan embereket talál Pál Efézusban, akik névleg ugyan keresztyének, de a Szentlélek ajándékáról nem is hallottak még.
Nagyon sok ilyen névleg keresztyén ember él körülöttünk. Sőt talán mi magunk is ilyenekké váltunk ebben az előre becsomagolt világunkban. Mit jelent csupán névleg keresztyénnek lenni? Ilyen ember az, akit ugyan születése után megkereszteltek, de aztán semmi köze nem lett Istennel és a gyülekezettel, mint Isten földi testével, vagy annak templomával. De jelenti azt az embert is, aki ugyan lehetősége szerint eljár a templomba is - akár rendszeresen, de mégsem veszi a Szentlélek ajándékát, ugyanolyan fáradtan, vagy boldogtalanul éli életét tovább, azt gondolván, hogy neki semmi öröme nincsen.
Akkor mégis miért vállalják egyesek, hogy ha névleg is, de keresztyének legyenek? Efézusban azért, mert egy új vallási irányzattal szerettek volna azonosulni. Tartalmasnak tűnhetett, talán érdekesnek az a kapcsolat, ami a keresztyén gyülekezetek között az apostolok tevékenységének idején kialakult.
A ma embere ezzel szemben azért vállalja a keresztyénségét, mert az pozíciót, tisztséget, megbecsülést eredményezhet számára. Választási kampányok során láthatjuk legtöbbször politikusainkat templomba menni - s általában nem azért, hogy Isten segedelmét kérjék a hatalmi megmérettetés előtt, hanem, hogy az emberek előtt vallásosságukkal - névleges keresztyénségükkel tetszelegjenek. De vannak olyan emberek is, akik ruhájukat bemutatni, emberekkel találkozni, új híreket hallani, vagy továbbadni mennek templomba. Pedig ott Istennel kell találkoznunk, Őelőtte alázattal kell meghajolnunk, és az Ő üzenetét meghallanunk - saját magunk részére biztatásként megélnünk, embertársaink számára pedig örömüzenetként továbbadnunk.
Észrevettük, hogy mennyien vagyunk manapság ilyen "névleg keresztyének"? Nekünk szól az apostol intése, melyet  az efézusbeliekhez intézett: Vegyetek Szentlelket! Higyjetek a Krisztus Jézusban!
Énekeskönyvünk egyik énekének szavával kérdezhetjük: "Mit használ keresztyénségem, ha nem aszerint élek?" - a választ tudjuk jól: semmit! Fogadjuk meg az apostol tanácsát: keressük Isten Szentlelkének irányítását, ajándékait!

Segíts, Uram, hogy éltemet
Csak Tenéked szenteljem,
S minden cselekedetemet
Kedved szerint rendeljem!
Nyújts erőt és értelmet,
Minden lelki sérelmet
Hogy gondosan elkerüljek,
S végre mennyben örvendezzek!

                                       (MRÉ 432)

"Mert hatalmasan meggyőzi vala a zsidókat nyilvánosan, bebizonyítva az írásokból, hogy Jézus a Krisztus."

(ApCsel 18, 28)

A harmadik missziói út az Apostolok Cselekedeteinek írója, Lukács leírásában, azzal kezdődik, hogy Pál meglátogatja azokat a gyülekezeteket, amelyeket egykor tanításával létrehozott. Az a tény, hogy Pál végiglátogatta Galácia vidékét és Frígiát, azt jelenti, hogy kétezer kilóméternyi utat tett meg. E hosszú út eseményeiről Lukács semmit nem mond. Ez a tömör, rövid megjegyzés azonban sokat mond abból a szempontból, hogy érzékelteti az egyház első ideje munkásainak a már meglévő gyülekezetekért végzett odaadó munkájának jelentőségét. Pál a gyülekezetek megtartásáért éppen olyan szívós munkát végez, mint a létrehozásukért. A gyülekezetek gondozása semmivel sem kisebb jelentőségű feladat, mint a megszervezése, létrehozása.
De mai igeversünk, nem is Pálnak a személyét, hanem egy új munkatársának a megjelenését állítja figyelmünk elé. Akvila és Priscilla, akiket pál második missziói útja végén Efézusban hagyott, felfigyelnek egy Apollós nevű férfira, aki bizonyságát adta annak, hogy a Krisztus útját ismeri, és nyilvánosan érvel a zsidók között, bizonyságot tévén őelőttük is, hogy Jézus a Krisztus.
Apollós Alexandriából származik, mely a tudomány centrumának számít az ókorban. Híres könyvtárának a zsidók és görögök egyaránt sokat köszönhettek.Apollós ismerte Jézus életét, igehirdetését, de nem ismerte az új hitet, a Jézus iránt való bizalom megpecsételéseként kiszolgáltatott keresztséget. Jézus tanításáról tudott, de a jézusi gyülekezet megalapításáról még nem. A zsinagógát már elhagyta, de az új gyülekezetig még nem jutott el. Akvila és Priszcilla tanítása kiegészíti Apollós hitbeli tudásának hiányait. A testvérek segítőkészségükkel veszik körül a hűséges munkást: megerősítik szándékában és előkészítik munkája következő részletét. Személyében új ember jelenik meg Pál missziói munkájának területén.
Nem olyan személyiségről van szó, aki az apostoltól nyert elhívást és egy ideig mellette dolgozott a munkában. Apollós amolyan „szabad misszionárius”, sajátos jelleggel.
Amolyan szabad misszionáriusok lehetnek, és kell legyenek Isten mai követői is, ha komolyan veszik Krisztus követését. Mindent fel kell használnunk arra, hogy gondolkodásunk, beszédünk, tetteink és egész életünk Isten hatalmát, dicsőségét, emberek iránti kegyelmét és gondviselő szeretetét hirdesse.
Egy szerzetesnő arról beszélt, hogy az elmúlt kétezer év szerzetesei (Istenre mutató emberei) már nem angyalok, hanem legtöbbször hús-vér emberek voltak. Jézus Krisztus által Isten már bennünket, embereket is elhívott az Ő mennyei országának a szolgálatára.
Apollós életpéldáját látva magunk előtt, próbáljuk meg mi is felhasználni azokat a javakat, miket Isten nekünk adott ebben az életben, hogy az Ő nevét megismerjük, és annak örök életünkre való gazdagságát mi magunk is megismertessük a körülöttünk lévő emberek között!
Nem Istennek van nagyobb szüksége ránk, nekünk van szükségünk Istenre, és embertársainknak is szükségük van ránk, az Ő útján való járás során.

"És miután Cézáreába érkezék, felmenvén Jeruzsálembe és köszöntvén a gyülekezetet, leméne Antiókhiába."

ApCsel 18, 22

Egy hosszú utazás részletével ismerkedünk meg az igeversben, amely bár csak egy cseppnyi része az apostol második missziói útjának, mégis talán azért jelentős, mert benne az emberi vágyódás, az isteni tisztelet és a kettő ötvözésének a megvalósulását találjuk.
Tudnunk kell azt, hogy Pál másféléves korinthusi tartózkodása nem volt problémamentes. Láthattuk, hogy először kétkezi munkájából (sátorponyvakészítésből) tartotta fenn életét, de emellett szombatonként a zsinagógában bizonyságot tett Istenről az emberek előtt. Majd, amikor már munkatársai is megérkeztek a mecedóniai gyülekezet adományával, az Ige hirdetésére a hét minden napján sor került valamilyen módon.
Voltak zúgolódások is korinthusban, amelybe a hatalom képviselői nem avatkoztak be, vallási ügynek tekintve a dolgot (Pált itt sem kímélik a zsidóskodó megnyilvánulások), mégis méltósággal, a gyülekezet tagjaitól való reményteli búcsúzással indul el újabb szolgálati helye felé.
Priszcillával és Akvilával indul útnak, miután megnyíratta a fejét Kenkreában, mert fogadalma volt. A fogadalom lényege, hogy az, aki fogadást tesz valamilyen veszélyből való megmeneküléséért vagy betegségből való meggyógyulásáért, 30 napon át nem nyíratja le a haját, húst nem eszik, szeszes italt nem iszik és tartózkodik minden tisztátalanságtól. Utána megnyiratkozik és áldozatot mutat be a jeruzsálemi templomban.
Pál nyilván hálás volt Istennek a korinthusi eredményes munkáért, a megtapasztalt kegyelemért és szabadításáért. Fogadalma valószínűleg ezzel függött össze. Azzal a szándékkal indul Jeruzsálem felé, hogy Isten iránti háláját Jeruzsálemben való ünnepléssel fejezze ki. Nyilván az apostolokkal is találkozni akart, azokkal az emberekkel, akik vele együtt az Úr szolgálatában álltak.
Útja során előbb Efézusban tart egy állomást, ahol rövid ideig tartózkodik, addig míg megérkezett a hajó, amivel továbbutazhatott, majd Cézáreán keresztül ment Jeruzsálem felé.
Utazása, élete során Pál jól látható, állandó körforgásban van: ismeretet szerez, ismeretet átad. Ez történik velünk is éetünk során: meglátjuk a világot, s aztán próbáljuk megfogalmazni azt, hogy milyennek látjuk - életmódunk által. Ha életutunk során megállókat tartunk, csendes pihenőket, akkor a mi világnézetünk is sokkal teljesebb lehet, életmódunk is örömtelibb.
Pálnak szüksege volt arra, hogy Jeruzsálembe menjen, és ott imádkozzon, hálát adjon az Istennek. Mi érezzük-e ezeknek a lelki megállóknak a fontosságát? Látjuk-e, hogy jó Istennel lenni?
Felmegyünk és lemegyünk, ahogy az apostol is felment Jeruzsálembe, majd lement Antiókhiába. Lefekszünk és felkelünk: de vajon érezzük-e, tapasztaljuk-e, hogy Isten mind munkánkban, mind pedig pihenésünkben állandóan velünk van és oltalmaz minket? Akarunk-e hálát adni Neki ezért?
Egy Zig Ziglarnek tulajdonított mondás nagyon elgondolkodtató: "Mutass nekem egy hálátlan, de mégis boldog embert.”  Gondolkozz el ezen, utána adj hálát Istennek - több esélyed lesz boldognak lenni!

"Monda pedig az Úr látás által éjszaka Pálnak: Ne félj, hanem szólj és ne hallgass..."

(ApCsel 18, 9)

Athénból Pál Korinthusba utazik. Görögország akkori legbefolyásosabb városát fényűző életet élő gazdagok és nyomorgó szegények, zsidók és görögök lakták. A világvárosok fény- és árnyoldalai egyaránt jellemzik a várost. Görögország piacának is tekintették. Az Akropolis dombja kiemelkedett a városból, amely részben erődítményként szolgált, részben Aphrodité templomának színhelye.
Aphrodité kultusza virágkorát élte ekkor, vagy ezer papnője volt. Ezek szent prostituáltakként estéről estére a város utcáin sétáltak, hogy ott folytassák mesterségüket. Az erkölcstelen és fényűző életstílus érzékeltetése kifejezésére szolgál a vele kapcsolatban született szállóige: „nem mindenki engedhet meg magának egy korinthusi utat”.
Ilyen körülmények közé érkezett Pál, amikor Athénből átment Korinthusba. Hamarosan egy pontuszi származású zsidó férfival ismerkedett meg, Akvilával és feleségével, Priszcillával. Társtalanul megy Korinthusba, de társakra talál, munkalehetőséget kap, megélhetése itt így van biztosítva. Sátorkészítésből él meg, de szombatonként a zsinagógában győzködi a zsidókat. Az evangélium hirdetését nem foglalkozásnak, hanem hívatásnak tekinti. Munkája eredménye hamarnjelentkezik. Némelyeket a vita során sikerült jobb belátásra bírnia, meggyőznie, megnyernie az evangéliumnak.
Munkatársai (Silás és Timótheus) megérkezése után a megélhetéséért folytatott munkát lemondta, és naponként (nemcsak szombaton) tanított a zsinagógában. Makedóniából pénzadományt is kapott. Ez a gyülekezeti adomány lehetővé tette, hogy teljes erejét és idejét az evangélium hirdetésére fordítsa. Bizonyságot tett Krisztusról a lehető leghatározottabban. Jézus a Krisztus, a megígért Messiás. Ő az ember egyetlen közbenjárója.  Ő óvja meg a világot a pusztulástól, ő az új élet ajándékozója.
 A zsinagóga népének egy része Isten nevében elzárja magát Istentől. Ellenállnak Pál bizonyságtételének, sőt szidalmazzák is. Kizárják az apostolt a zsinagógából, de ő a zsinagógával szemben lévő házban, Justusnál kap menedéket, ahol a további igehirdetések helyszíne is biztosítva lett.
Isten bátorító szava éjjeli látás által ösztönzi Pált további munkára Korinthusban. A látás formája és tartalma egyaránt emlékeztet a prófétáknak adott kijelentésekre. Külsősége egyedi, titokzatos, de tartalma világos. Bátorít, munkára serkent, biztat.
Az Úr biztos oltalom és menedék. Az Úr ígérete szerint Pál jó reménységgel tekinthet munkájára. Az Úr látja
azokat, akiket Pál még nem lát és tud azokról, akikről Pál még nem tud. Ura kijelentése alapján másfél évig munkálkodott még Korinthusban.
Sokszor mi is megtapasztalhatjuk az Úrnak személyes, csak a mi élethelyzetünkre érvényes tanácsát: ma ugyanazt mondja nekünk is, mint egykor Pálnak: Ne félj, hanem szólj! Tégy bizonyságot Istenedről szavakban, tettekben és gondolatokban!