"Pál pedig Silást választván maga mellé, elméne, az Isten kegyelmére bízatván az atyafiaktól."

(ApCsel 15, 40)

Az apostoli szolgálattal felruházott emberek meghasonlásának vagyunk tanúi ezekben a versekben. Az eddigiek során azt láttuk, hogy az Isten miképpen használta fel Barnabást és Pált a misszió során. Láttuk azt, hogy ez a két nagy tehetséggel és tudással megáldott ember mennyire előre lendítette az evangélium terjedésének az útját. Most azonban nézeteltérés támad köztük. Barnabás Márkkal folytatná útját, Pál azonban ellenzi ezt, arra hivatkozva, hogy Márk Pamfiliánál elszakadt tőlük és a szolgálatuktól (ApCsel 15, 38).

Hogy oldódik meg a két missziói munkás közötti feszültség? Nagyjából úgy, ahogy elvárnánk. Ahogy elvárásaink szerint a köztünk és barátaink közötti pillanatnyi ellentétnek meg kellene oldódnia. Rájön egyik a másik dolgai által, hogy az is jó, amit a másik tesz. Kölcsönösen elismerik egymás munkáját, de ezen túl még az Isten is igazolja mindkettejük szolgálatát.

Bennünk, mikor becsvágy van, hogy csak azért is megmutatjuk, hogy nekünk volt igazunk, olyankor személyes céljaink, önnön érdekeink teljesülése miatt cselekszünk. Sem Pál, sem Barnabás nem így tett. Nekik mindennél - még saját pillanatnyi érdekeiknél is - fontosabb volt az Isten kegyelmének az ügye. Saját céljaikon túllépve, Istennek szolgálva, még szétválva is egyek maradhattak.
A szétválás eredménye pedig az lett, hogy mind Ciprusban, mind Sziriában és Ciliciában hirdettetik az evangélium - immár a második missziói út alkalmával. A két nagy igehirdető külön, de mégis egy célt szolgálva hirdeti Isten országát.
Isten még azokból a dolgokból is, melyek látszólag sikertelenségre vannak ítélve, képes jó eredményeket elérni
Ezért bízzunk abban a mai nap során is, hogy Isten a kedvünk ellenére való dolgokban is megtanít türelmesnek lenni, és jó reménységgel tölt el, hisz ő a rosszat is javunkra tudja fordítani, mint mindenható Isten, és javunkra is fordítja, mint hűséges Atyánk.

"Pál és Barnabás is Antiókhiában időzének, tanítva és prédikálva másokkal is többekkel az Úrnak ígéjét."

(ApCsel 15, 35)

Ezzel az igeverssel zárul le az első missziói útja Pálnak. Fontos dolgok történtek ennek alkalmával. Krisztus követőinek rá kellett ébredniük arra, hogy a megváltás, illetve az üdvösség nemcsak Izráel népének szól. Ily módon az Izráel népe kifejezés is ekkor nyeri el igazi, újszövetségi értelmét. Immár nem egy nyelvet beszélő, vagy egy területen élő nép összességét jelenti, hanem Krisztus megváltott népét.

Amikor Péter abban a bizonyos látomásban (ApCsel 10, 9-16) eligazítást nyer affelől, hogy az Istennek hatalmában áll a tisztátalant is tisztává tenni, s megbizonyosodik arról, hogy a Szentlélek adománya éppúgy a pogányokra is érvényes, mint a zsidókból lett keresztyénekre, akkor indul meg a misszió eme emberek felé. Először a Jeruzsálem környéki városokban, majd a Földközi-tenger partvidékén mindenütt sorra alakulnak tanítványi közösségek.

Pál és Barnabás munkásságán keresztül láthattuk, miképpen érvényesült a Szentlélek erejének kiáradása Antiókhiában, Listrában, Joppéban vagy Ikóniumban. De láthattuk azt is, hogy a világi erők, hogyan szálltak szembe az evangélium terjesztésével. Sokszor a zsidó hagyományokra, törvénykezésre alapozva vetették meg Pálék evangéliumhirdetését, máskor ítéleteket hoztak ellenük, sőt még megkövezésre is került sor. Isten gondviselésének köszönhető, hogy az evangélium és Krisztus megismerésének a vágya ennek ellenére tovább terjedt a világban.

Itt, az első missziói út végénél - melyet az apostolok jeruzsálemi tanácskozása, illetve a döntés végrehajtása fémjelez - jövünk rá arra, hogy a korabeli keresztyén közösségek, bár sokszor komoly földrajzi távolságok választották el őket egymástól, hitvallásban egységre tudtak jutni. Közös sorsuk. sokszor különböző életvitelük és azonos céljuk volt: Krisztus megváltása által üdvösségre jutni!

Az apostoli határozat értelmében Pálnak és Barnabásnak, Judás és Sílás kíséretében a jeruzsálemi gyülekezetvezetők jókívánságait és üdvözlését kellett továbbítaniuk. Valamint azt,  hogy a különböző
vidékeken élő és különböző nemzetiségű gyülekezetek között az egységnek meg kell maradnia. Krisztus által a régi korszak lezárult, új kezdődött el. Idejétmúlt a törvénykezés, de nem járható a bálványimádás útja sem. Az új típusú istenfélő életforma hivatalosan is kezdetét veszi. Amit Isten a gyakorlatban már több helyen megvalósított, azt törvényes határozattá emeli a jeruzsálemi apostoli gyűlés.
Azt olvassuk az igében, hogy ezt az új felismerést Pál és Barnabás mellett mások is örömmel fogadják - többek között Sílás is, aki Antiókhiában marad egy ideig. Hirdetik az Úrnak ígéjét örömmel: Krisztus betöltötte a törvényt, és elküldte az Ő Szentlelkét, hogy mi kegyelemből, a Benne való hit által tartassunk meg.
Az apostolok korabeli felszabadult örömet napjaink keresztyénségének búskomorsága váltotta fel. Miért? Mert mi már újból a törvénykezés útjait keressük: másokat elítélve, magunk igazát bizonygatva, kivetjük életünkből Isten ingyen való kegyelmét, az üdvösség egyedüli lehetőségét.

Isten háza az áldás helye - vasárnapi igehirdetés

Bibliaolvasás:

"Monda pedig az Isten Jákóbnak: Kelj fel, eredj fel Béthelbe és telepedjél le ott; és csinálj ott oltárt amaz Istennek, ki megjelenék néked, mikor a te bátyád Ézsaú előtt futsz vala.

Akkor monda Jákób az ő házanépének, és mind azoknak, kik vele valának: Hányjátok el az idegen isteneket, kik köztetek vannak, és tisztítsátok meg magatokat, és változtassátok el öltözeteiteket.

És keljünk fel, és menjünk fel Béthelbe, hogy csináljak ott oltárt annak az Istennek, ki meghallgatott engem az én nyomorúságom napján, és velem volt az úton, amelyen jártam.

Átadák azért Jákóbnak mind az idegen isteneket, kik nálok valának, és füleikből a függőket, és elásá azokat Jákób a cserfa alatt, mely Sekhem mellett vala.

És elindulának. De Istennek rettentése vala a körűltök való városokon, és nem üldözék a Jákób fiait.

Eljuta azért Jákób Lúzba, mely Kanaán földén van, azaz Béthelbe, ő maga és az egész sokaság, mely ő vele vala.

És építe ott oltárt, és nevezé a helyet Él-Béthelnek, mivelhogy ott jelent meg néki az Isten, mikor az ő bátyja előtt fut vala.

És meghala Débora, a Rebeka dajkája, és eltemeték Béthelen alól egy cserfa alatt, és nevezék annak nevét Allon-Bákhutnak.

Az Isten pedig ismét megjelenék Jákóbnak, mikor ez jöve Mésopotámiából, és megáldá őt.

És monda néki az Isten: A te neved Jákób; de ne neveztessék többé a te neved Jákóbnak, hanem Izráel légyen neved. És nevezé nevét Izráelnek.

És monda néki az Isten: Én vagyok a mindenható Isten, nevekedjél és sokasodjál, nép és népek sokasága légyen te tőled; és királyok származzanak a te ágyékodból.

És a földet, melyet adtam Ábrahámnak és Izsáknak, néked adom azt, utánad pedig a te magodnak adom a földet.

És felméne ő tőle az Isten azon a helyen, ahol vele szólott vala.

Jákób pedig emlékoszlopot állíta azon a helyen, ahol szólott vele, kőoszlopot; és áldozék azon italáldozattal, és önte arra olajat."

Mózes I. könyve 35, 1-14

Check this out on Chirbit

Alapige:

"És nevezé Jákób a hely nevét, ahol az Isten szólott vala ő vele, Béthelnek."

Mózes I. könyve 35, 15

"És nevezé Jákób a hely nevét, ahol az Isten szólott vala ő vele, Béthelnek."

(Mózes 1 könyve 35, 15)

Ez által az ószövetségi ige által a mai napon az Isten bennünket templomba hív. Egy csodálatos helyre visz el minket ez az igevers: Béthel - a szó jelentése szerint - az Isten háza, az áldás helye.
Ha utánanézünk a Szentírásban ennek a helynek, ha elolvassuk igénk előtti verseket a Bibliában, akkor egy kicsit az az érzésünk támadhat, hogy valójában Jákób élettörténetében ez a hely a menekülést jelenti. Mózes első könyve 34. fejezete ugyanis olyan eseményeket tár elénk, amelynek következtében az ősatyának és családjának menekülnie kell a kananeusok és perizeusok bosszúja elől.
Mégis ahogyan megmenekülni kíván Jákób és házanépe, abban van valami fenséges. Tudják, hogy az emberi törvények szerint kiérdemelték a bosszút, bűnt követtek el, amiért rajtuk elégtételt vehetnek, de azt is tudják, hogy Istennél oltalom várja őket. Ezért készülnek Béthelbe - Isten oltalmába.
Az előkészületük olyan, mint a keresztyén ember úrvacsorára való készülése. Bűnbánatot tartanak magunkban, megtisztítják lelküket, megvetik és eldobják azokat az értéktárgyaikat, melyek meggátolták eddig őket az egymásba és a szabadító Istenbe vetett bizalmuk kiteljesedésében, és elássák azokat, mint egy csatabárdot (1Mózes 35, 4). Így indulnak Isten háza felé.
Mintha a vasárnap délelőtti istentiszteletre induló igaz ember képét látnám magam előtt: a harang hívó szavára megtisztálkodik, ünnepi ruhát ölt magára és minden bánatát, kudarcát, haragját és elégedetlenségét maga mögött hagyván elindul a templomba, mert ott a szabadító és áldást osztó Isten, a gondviselő Atyja azért várja őt, hogy minden rossztól megóvhassa és áldásban részesítse.
Béthelt nem az ott felállított oltár teszi szent hellyé, mint ahogy templomunkat sem a sokszázéves múlt teszi értékessé, hanem az, hogy Isten és ember találkozásának a színhelye lehet.
Ha szól a harang, Isten szava hív bennünket. Bűneinkből, hibáinkból menekülő emberekként Isten oltalmába akar fogadni. Élünk-e ezzel a lehetőséggel?

"És miután hirdették az evangyéliomot annak a városnak, és sokakat tanítványokká tettek, megtérének Listrába, Ikoniumba és Antiókhiába."

(ApCsel 14, 21)

Tapasztalhattuk sokszor az eddigiek során, hogy a Pálék által végzett missziói munka egyáltalán nem veszélytelen. Az Isten Szentlelke által végzett csodák által a világi gondolkodásmód néha a hitetlenek megbotránkozását váltja ki, máskor pedig egy mesterségesen gerjesztett álvallásosságba kergeti az embereket. A Zeusz templomában meggyógyított tehetetlen ember esete előbb az apostol vallásos imádatát eredményezi, majd - minekutána az Antiókhiából és Ikóniumból érkező zsidók felbuzdítják a népet - a Pál iránti gyűlöletbe, megkövezésébe torkollik (ApCsel 14, 19).

 A megkövezés itt nem az előírt rítust követi. Pál a megkövezés miatt csak az eszméletét vesztette el, de nem az életét. A gyülekezet tagjai felkarolják. Nyilvánvalóvá lesz, hogy nemcsak a gyülekezetnek van szüksége pásztorra, hanem a pásztornak is egy őt felkaroló gyülekezetre. 
Ha Isten Szentlelke nem működött volna előbb az igehirdetőben, majd az általa ismeretre jutott emberekben, tanítványokban, akkor Pál munkássága itt véget ért volna, a misszió útja megrekedne. De Isten a gyülekezetről és az igehirdetőről is gondoskodik.
A próbatételek, a veszélyes helyzetek ugyanolyan mértékben erősítik az Ige munkásainak életét, mint a csodák és örömteli pillanatok. A történések és az eléjük álló akadályok ellenére újra meglátogatják és erősítik azokat a gyülekezeteket, akiket egyik napról a másikra magukra hagytak, és elvégzik a szükséges tennivalókat közöttük. Visszatérnek Lisztrába, Ikóniumba és Antiókhiába. 
Isten mindannyiunk számára jól körülírt feladatot szabott életünk során. Bár sokszor a körülmények ellehetetlenítenek minket munkákban, mégis tudnunk kell, hogy az Úr nemcsak munkát és feladatot ad nekünk, hanem minden körülmények között megteremti a munka elvégzéséhez szükséges feltételeket is.

"És Listrában ül vala egy lábaival tehetetlen ember, ki az ő anyjának méhétől fogva sánta volt, és soha nem járt."

(ApCsel 14, 8)

Sokszor előfordul Pállal és Barnabással, hogy menekülniük kell egy adott helyről vagy helyzetből. Listrába is így érkeznek meg. Ikóniumból, ahol az előző igeversek tanúsága szerint tevékenykedtek, a zsidók és az általuk hitetett pogányok haragja miatt kellett menekülniük, útjuk a misszió egy újabb lehetséges helyszínére vezet.

Listrában, éppen Zeusz templomának bejáratánál találnak egy születése óta fogyatékos (sánta) embert, aki koldulással tartotta fenn életét. Ennek az embernek a hangját hallva Pál meglátja, hogy az embernek hite van, és meggyógyulhat, ezért a Lélek erejével szólítja meg: Állj fel lábaidra egyenesen! Furcsa, hogy Isten embere hallja a szükségben lévő ember hangját, és ez látásra, annak hite meglátására indítja őt. Gyógyítása a lisztraiakat annyira megdöbbenti, hogy nemcsak az erőt tartják Istentől valónak, hanem egyenesen isteneknek tekintik a gyógyítókat. Likaóniai nyelven, vagyis ősi, népi nyelvükön fejezik ki ezt. Barnabás méltóságteljes külsejű, Pál igénytelen megjelenésű apostol. Barnabás jóval idősebb, mint Pál, mégis szószóló kettejük között. Valószínűleg ezek a szempontok érvényesülhettek minősítésükben is. Barnabást Jupiternek, Pált pedig Merkúriusnak vélik a listraiak, A nép hite hajlandó arra gondolni, hogy istenek emberi formában jelennek meg közöttük. A pogány lakosság nemcsak tiszteletével, hanem áldozatával is hódolni akar Páléknak. A koszorúkat az áldozás pillanatában teszik az állatok fejére. Az apostolok jelzik, hogy elutasítják a tiszteletnek ezt a formáját. Ruhájuk megszaggatása szomorúság, a fájdalom és a tiltakozás jele (1Móz 37:29). 
Pál a félreértés tisztázása végett szomorú és fájdalommal telített hangon, de hitbéli bizonysággal tesz vallást az igazi Istenről a csodálkozásában megtévesztett népnek: "Férfiak, miért mívelitek ezeket? Mi is hozzátok hasonló természetű emberek vagyunk, és azt az örvendetes izenetet hirdetjük néktek, hogy e hiábavalóktól az élő Istenhez térjetek!" (ApCsel 14, 15)
Nagyon sok ilyen listrai ember él közöttünk, akik a csodákat és a tragédiákat különféle hatalmasságok, istenségek kénye-kedvének, vagy véletlen egybeesések kiszámíthatatlan sorozatának tulajdonítják. Ennek a pogány jellemnek köszönhető az, hogy a mai emberek úgy jellemtelenek, hogy egyszer porig alázzák magukat más emberek előtt, máskor pedig istenségeknek tüntetik fel magukat emberek szemében - mikor milyen a helyzet.
Keresztyén emberekként nekünk tudnunk kell, hogy Ki előtt kell megalázzuk magunkat. Tudnunk kell, hogy Ki ítélhet meg bennünket igazságánál fogva (akár kárhozatra, akár üdvösségre). Emberi sorsunk nem a kiszolgáltatott állapotban való létfenntartás biztosítása (oly módon, hogy néha rajtunk uralkodnak, máskor pedig mi zsarnokoskodunk a körülöttünk lévőkön), hanem az, hogy Gondviselőnket igazán megismerjük. Ha megismerjük Istent, akkor életünk nem véletlen egybeesések színtere lesz, hanem meg fog látszani rajta Isten gondviselő szeretete.

"Akik azonban a zsidók közül nem hivének, felindíták és megharagíták a pogányoknak lelkét az atyafiak ellen."

(ApCsel 14, 2)

A zsidók hitetlenségéről, illetve annak megnyilvánulásairól és következményeiről olvasunk. 

A napokban voltam a temetőben, és megnéztem egy zsidó embernek a sírkövét. tettem ezt azért, mert néhány hónapja egyik (a témában jártas) kollegámmal beszélgetve épp a zsidó temetkezési szokásokról beszélgettünk. Az ő állítása beigazolódott, megnéztem, a sírkő külső oldalán héber betűs írás, de belső oldalán magyar szöveg hirdeti, hogy kinek a porteste nyugszik az emlékkő alatt.

Ma már falunkban nincsenek zsidók. De nagyon sokan vannak olyan lelkületű emberek, akik mások ellen lázítanak, csak azért mert valamit el akarnak kerülni, vagy valamit éppen elérni szeretnének.
Pál és Barnabás a hegyes vidékről, Antiókhiából érkezett egy termékeny síkság közepén fekvő városba, Ikóniumba, a mai Koniába. Ikónium népesség szempontjából Frígiához, politikailag a galácai provinciához tartozik. 
Itt is a zsinagógában kezdik Pálék a munkát. Az egyik város zsinagógavezetőinek keménysége miatt nem tagadják meg a másik város lakóitól azt a lehetőséget, amelyet igehirdetésük által kínál fel Isten Izráelnek. Kockázatvállalás nélkül nincs eredmény - vallják.
Ikóniumban szinte szóról szóra megismétlődik az antiókhiai történet. Pálék leküzdik az akadályokat, amíg ez lehetséges. Amíg tudnak, a pogányok között munkálkodnak. Miközben Isten engedetlen népe ellenük szervezkedik, Isten mellettük tesz bizonyságot. 
Jézus beteljesíti a tanítványoknak adott ígéretét (Mk 16:17–20). Azok a csodák és jelek, amelyek Izráel földjén történtek Péter által, Izráel határain kívül, a népek körében is megtörténnek Pál által. A csodák és jelek nem Istent akarják bizonyítani, hanem csupán jelzik, hogy Neki van ereje jóvá tenni a
bűnnek az emberi életekben jelentkező rontását. 
Isten emberi eszközök által adja áldást jelentő hatalmát. A bűn és a betegség bajban lévő embernek szabadulást, megoldást adnak Jézus erejével.
Miközben az embernek egész életre szóló megoldást hirdetnek, abból a bajból is megmutatták a kivezető utat, amely az életét fenyegeti. 
Krisztus egyháza az ember e világi és eljövendő életéért egyaránt felelős. Isten erejével az adott körülmények között teljes értékű szolgálatot végezhetünk ennek az egyháznak tagjaiként. Így válhatunk ma is, és életünk minden napján a szentek közösségének tagjaivá, hiszen egyenként és együttesen mind tagok vagyunk az Úr Krisztusban, s minden Ő javaiban és ajándékaiban részesek.
Ezért kötelességünknek kell ismernünk ajándékainkkal a többi tagok javára és üdvösségére készséggel és örömmel szolgálni.(Heidelbergi Káté 55. kérdés)

A vadászi kisiskolások tanévzáró műsora a templomunkban

Évzáró ünnepség volt református templomunkban Szentháromság ünnepe utáni harmadik vasárnap, június 21.-én, a tanév hivatalos zárónapján.

Az istentiszteleten jelenlévő diákok, pedagógusok és szülők együtt adtunk hálát Isten gondviselő szeretetéért, amellyel arra buzdított mindnyájunkat, hogy a világ titkait mindinkább megismerjük, s a körülöttünk lévő csodálatos világ harmóniáját felismerve, magát Istent fedezzük fel benne.

Az évzáró istentisztelet a vadászi magyar tannyelvű iskola diákjainak műsorával vált teljessé, amelyre közvetlenül az áldás előtt került sor.

Az előkészítő - , valamint az 1-4 osztály tanulói szavalatokban szólnak arról, hogy milyen a mi templomunk, illetve milyen lelkülettel kell benne Isten szavát figyelni.

A diákok közös tanévzáró éneke, Elmúlt újra egy esztendő arról szól, hogy ők a tanév minden áldásaiért, szép emlékéért Istennek adnak hálát.

A negyedik osztályosok Fenesi Csukás János: Búcsú a negyedik osztálytól című versével köszöntek el tanítónénijüktől és vadászi kisiskolájuktól.

"Azért legyen néktek tudtotokra, atyámfiai, férfiak, hogy ez által hirdettetik néktek a bűnöknek bocsánata..."

(ApCsel 13, 38)

Pál apostolék első missziói útja Pizídiába vezet. Mintegy százhatvan kilométernyi út után jutottak el munkájuk új színhelyére, a pizídiai Antiókhiába, mely Pizídia és Frígia határán fekvő híres város.  Ahogyan egész Pamfíliában és Likaóniában, úgy itt is nagyon sok zsidó bevándorló élt. Kr. e. 25 óta a város római kolónia, úgyhogy római jogokat élvezett. Antiókhia híres és élénk kereskedelmi centrum, az Efézusból Kilikába vezető híres útvonal kapuja civilek és katonák számára. 
Pál munkásságának itt két jellemző vonása látható: 
1. A vidék centrumait keresi fel, mert így az egy helyen végzett munka sokfelé hat. 
2. A zsinagógába mennek először. 
A zsinagógai istentisztelet az első évszázadban mindenütt azonos rend szerint történik: imádság, papi áldás, egy törvényből való rész felolvasása és fordítása a vidék nyelvére, és – ha nem is minden istentiszteleten – többnyire felolvasás a prófétákból. 
Ezek után következett egy szabad beszéd, általában intő tartalmú, amire a zsinagógavezető bárkit felkérhetett, aki képes volt a beszéd megtartására. 
Pál, aki otttartózkodása alkalmával megkapja ezt a felkérést, arról szól - amit igeversünk is tömören, de világosan megfogalmaz -, hogy minden kijelentést, melyet az ember élete során meglát, érez, tapasztal, vagy átél, minden bizonyságot, melynek igazsága előttünk hirdettetik, az ember azért kap, hogy őt bűnei felismerésére, azok megvallására, s így a bűnök bocsánatára serkentse. 
Beszéde István vértanú beszédére emlékeztet, csak Pál rövidebben és nem annyira élesen fogalmaz.
Megszólítása átfogja Izráel és a pogányok istenfélő tagjait. Talán hozzánk is elérhet! Megjátszott létünk valóságos karmaiból akkor szabadulhatunk, ha életünket, a maga törékenységében átadjuk Krisztusnak, aki bűnbocsánatban és örök üdvösségben részesít minket.

"János azonban elválván tőlük, megtére Jeruzsálembe"

(ApCsel 13, 13)

Az első missziói út egyik elágazásához jutottunk az igeolvasás során. Páltól - akit a Cselekedetek írója ezekben a sorokban nevez először így, és nem Saulnak - illetve Barnabástól megválik a másik utastárs: János. Vajon ez szakadás lenne? Egymás meg nem értése? Korántsem. Talán János az előző események által megbizonyosodott afelől, hogy Pálék nélküle is végezni tudják a missziót, és őneki amúgy Jeruzsálemben is jelentős feladata lenne.
Az előző események egyik legjelentősebb története Páfosz szigetén játszódik le, ahol az apostolok tanításával szemben fellép egy hamispróféta. Elimás, vagy Bárjézus (Jézus fia), ahogy nevezi magát, valójában az ördög fia, aki mindent elkövet annak érdekében, hogy a keresztyén tanítással szembeszegüljön. A sziget római tiszttartóját is ördögi módon a befolyása alatt tartja. Sergius Paulus, a tiszttartó azonban annak az embernek a típusa, aki nemcsak észreveszi a jobbat, a többet, hanem igényli is. Így jutnak el Krisztus követői a házába, és Pál a hamisprófétán véghezvitt ítéleten keresztül mutatja be Isten hatalmát (Apcsel 13, 10-11).
A lelki sötétséggel és valóságos vaksággal megvert álpróféta esete csak még jobban szemléltette azt a világnézetet, amelyet az ördöggel való cimborálása következtében ő maga hozott létre abban a közösségben: lelki tompaságban, szellemi vakságban és babonává süllyedt vallásosságban éltek ott az emberek. S közben elhitették velük, hogy az Isten akarata, s ők tökéletes harmóniában élnek azzal.
János ez eset után (Pál Bárjézussal szembeni fellépése) látja úgy, hogy munkatársai Lélekkel betelve tudják teljesíteni a feladatot, és ő visszahúzódik, Jeruzsálembe megy, a nyugodtabb - vagy inkább ismertebb - helyszínre, ahol az ő munkásságára inkább van szükség. Ezzel mintegy elismeri Pál apostoli munkásságát és tekintélyének hitelességét.
Társadalmunkban is nagyon jellemző némelyekre a fanatikus vallásosságba burkolózó magatartás, mely a babona mai misztériumaiba mártva rengeteg követőre lel. A homályos, meg nem válaszolatlan kérdések pedig felkeltik érdeklődésünket.
Pál ebben a homállyal teli világban nyílt és egyenes választ ad: Jézus Krisztus érettünk való áldozatának elfogadása, az Ő követése kell legyen mindenre a felelet.

"Akkor, miután bőjtöltek és imádkoztak, és kezeiket reájok vetették, elbocsáták őket."

(ApCsel 13, 3)

Az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv második fele világmissziós tevékenységek történetének leírását foglalja magában. A 13. résszel kezdődik az első missziói út leírása. Ugyanúgy, mint más nagy mérföldköveinél az apostoli munkának, ennél a vállalkozásnál is szükség volt a megfelelő munkások megtalálására, a cél pontos meghatározására, de a leginkább arra, hogy tudják a munkások, hogy Ki bízza meg őket a teendőkkel, illetve Kinek a segítségére számíthatnak munkájuk során.

Amikor mi is hozzálátunk napi-, heti-, vagy éves teendőinknek, mikor munkába állunk, akkor mi is végzünk egy amolyan számvetést, amelyben megfontoljuk, mik a velejárói ennek a munkának, milyen nehézségekkel, illetve mekkora haszonnal jár annak eredményessége. Csak azután szánjuk oda magunkat egészen a munkának.

Mai igénk egy ilyen jelentős vállalkozás lelki előkészületeiről beszél. A keresztyén gyülekezet a misszió harmadik munkafázisa előtt áll. Minekutána Krisztus földi életében elhívott tanítványait Szentlélek által apostolságra küldte el, hogy elmenvén e világra tanítványokká tegyenek minden népeket és megkereszteljék őket a Szentháromság nevében, most a megszólított tanítványokon a sor, hogy megszervezzék a misszió, Jézus Krisztus evangéliumának a terjesztését.
Ugyanúgy, mint a hét diakónus - szolgálattevő - választásakor, most is, mikor öt missziós munkást választanak, Isten Szentlelkének bölcsességét és irányítását hívják segítségül böjtölés és imádkozás által. Az imádság nem formális dolog Jézus követőinek életében, hanem az Istennel való közösség megmutatkozási formája, melyben a gyülekezet útmutatást és erőt nyer küldetése teljesítéséhez.
Az Úr elhívott szolgáinak felismerése imádság és böjt közben a Szentlélek által adatik. A gyülekezeti munkások imádkozó gyülekezetek nélkül olyanokká válnak, mint a harangok harangnyelv nélkül, vagy mint a testtől elszakított tagok.
Az apostolok munkájának eredményességét több dolog befolyásolta pozitív irányban, de ez a munka kezdetén tanúsított, Isten vezérletére való hagyatkozás volt az eredményességet biztosító erő.
Munkánk kezdetén mi is hagyatkozzunk bátran Isten Szentlelkének vezérletére, ő erőt ad, kitartást és közel hozza céljaink megvalósulását.

Isten Igéjének növekedése - Tanévzáró igehirdetés

Bibliaolvasás:
"Abban az időben pedig Heródes király elkezde kegyetlenkedni némelyekkel, a gyülekezetből valók közül.

Megöleté pedig Jakabot, Jánosnak testvérét, fegyverrel.

És látván, hogy ez tetszik a zsidóknak, föltette magában, hogy elfogatja Pétert is. (Valának pedig a kovásztalan kenyerek napjai.)

Kit el is fogatván, tömlöcbe veté, átadván négy négyes katonai szakasznak, hogy őrizzék őt; husvét után akarván őt a nép elé vezettetni.

Péter azért őrizteték a fogságban; a gyülekezet pedig szüntelen könyörög vala az Istennek ő érette.

Mikor pedig Heródes őt elő akará vezettetni, azon az éjszakán aluszik vala Péter két vitéz között, megkötözve két lánccal; és őrök őrizék az ajtó előtt a tömlöcöt.

És ímé az Úrnak angyala eljöve, és világosság fénylék a tömlöcben: és meglökvén Péter oldalát, felkölté őt, mondván: Kelj föl hamar! És leesének a láncok kezeiről.

És monda néki az angyal: Övezd fel magadat, és kösd fel saruidat. És úgy cselekedék. És monda néki: Vedd rád felsőruhádat és kövess engem!

És kimenvén, követé őt; és nem tudta, hogy valóság az, ami történik az angyal által, hanem azt hitte, hogy látást lát.

Mikor pedig általmentek az első őrsön és a másodikon, jutának a vaskapuhoz, mely a városba visz; mely magától megnyílék előttük: és kimenvén, egy utcán előremenének; és azonnal eltávozék az angyal ő tőle.

És Péter magához térve monda: Most tudom igazán, hogy az Úr elbocsátotta az ő angyalát, és megszabadított engem Heródes kezéből és a zsidók népének egész várakozásától.

És miután ezt megértette, elméne Máriának, a János anyjának házához, ki Márknak neveztetik; hol sokan valának egybegyűlve és könyörögnek vala.

És mikor Péter zörgetett a tornác ajtaján, egy Rhodé nevű szolgálóleány méne oda, hogy hallgatózzék:

És megismervén a Péter szavát, örömében nem nyitá meg a kaput, hanem befutván, hírül adá, hogy Péter áll a kapu előtt.

Azok pedig mondának néki: Elment az eszed. Ő azonban erősíté, hogy úgy van. Azok pedig mondának: Az ő angyala az.

Péter pedig szüntelen zörget vala: mikor azért felnyitották, megláták őt és elálmélkodának.

Miután pedig kezével hallgatást intett nékik, elbeszélé nékik, mimódon hozta ki őt az Úr a tömlöcből. És monda: Adjátok tudtára ezeket Jakabnak és az atyafiaknak. És kimenvén elméne más helyre.

Mikor pedig megvirradt, nem csekély háborúság támada a vitézek között, mi történt hát Péterrel.

Heródes pedig mikor előkérte őt és nem találta, kivallatván az őröket, parancsolá, hogy kivégeztessenek. És lemenvén Júdeából Cézáreába, ott időzött.

Heródes pedig ellenséges indulattal vala a tirusiak és sidoniak iránt; de azok egyakarattal eljövének ő hozzá, és Blástust, a király kamarását megnyervén, békességet kérének, mivelhogy az ő tartományuk a királyéból élelmeztetik vala.

Egy kitűzött napon pedig Heródes királyi ruhájába felöltözve és székibe ülve nyilvánosan szóla hozzájuk.

A nép pedig felkiálta: Isten szava ez és nem emberé.

És azonnal megveré őt az Úrnak angyala, azért, hogy nem az Istennek adá a dicsőséget; és a férgektől megemésztetvén, meghala."

Apostolok Cselekedetei 12, 1-23

Check this out on Chirbit

Alapige:

"Az Istennek ígéje pedig növekedik és terjed vala..."

Apostolok Cselekedetei 12, 24

"Az Istennek ígéje pedig növekedik és terjed vala."

(ApCsel 12, 24)

Hogyan terjedhet Isten Igéje?
Ahhoz, hogy a tűz terjedjen, szélre van szükség, a víz áradásához sok esőre, hogy az emberi beszéd terjedjen, szükséges, hogy érdekes legyen a közlendőnk. Lelkészként igehirdetések után legtöbbször elégedetlenséggel a szívemben jövök le a szószékről. Olyankor mindig eszembe jut még valami, amit nem mondtam el, s amit mégis Isten az én szolgálatomra bízott. Olyankor hiába látom az igehirdetés nagyszerűségét, egy folt mindig ott áll előttem.
Sokszor megkérdeztem már magamtól: vajon Isten Igéje, örömüzenete, a mi megváltatásunknak híre valóban csak reánk bizatott? A kérdés megválaszolása előtt már megrémülök a válaszadástól.
Ez az Ige azonban letisztázza bennem azt, hogy Isten Igéjének a terjedése sokkal összetettebb dolog, minthogy csupán az én szolgálatkészségemen múlna.
A bibliai történetben az ige eme növekedését és terjedését megelőzi néhány csodaként számon tartott esemény. Az anthiókiai gyülekezet megalakulása, Péter börtönből való kiszabadulása, Heródes király önistenítésének szörnyű büntetése mind azt eredményezik, hogy egyre több ember figyeljen az élet Urára, aki a sorsszerűséget, a véletlenek alakulását mind kizárja a lehetőségek közül.
Feltehetjük a kérdést magunknak, hogy mi mit követünk, minek tulajdonítjuk magunk jelenkori állapotát? Sorsszerűség? Véletlenek sorozata? Vagy egy jól meghatározott életút, mely Isten országa felé viszen?
Életünk során mi is találkozunk csodákkal! Vannak lehetőségeink, de vajon tudunk-e élni ezekkel?
Isten Igéje most is növekedik és terjed. Adja a mindenható Isten, hogy általa gazdagodjunk hitben, reménységben és szeretetben!

"Abban az időben pedig Heródes király elkezde kegyetlenkedni némelyekkel, a gyülekezetből valók közül."

(ApCsel 12, 1)

Krisztus születése után a negyvenes évek legelején történik igénk cselekménye. A jeruzsálemi ősgyülekezet tagjai az üldöztetések következtében már több helyszínen kialakították a Krisztusban bízó, Róla bizonyságot tevő emberek közösségét Noha ezek a közösségek immár Jeruzsálemtől távolabb voltak, de mégis élő kapcsolatot tartottak fenn az üldöztetésében is gyarapodó jeruzsálemi gyülekezettel. Így történhetett meg az, hogy az antiókhiai gyülekezet a válság idején (41-ben) segítséget nyújt a júdeai keresztyéneknek.

Heródes király személye is megjelenik a történetben, mégpedig kegyetlenkedései révén. Mielőtt azt gondolnánk, hogy a világi hatalom hivatalos módon üldözi a gyülekezet tagjait, vessünk egy pillantást erre a törtető, egyre nagyobb népszerűségre és hatalomra vágyó emberre, aki a hivatalos hatalmat képviseli.

I. Heródes Agrippa Aristobulus fia, Nagy Heródes unokája, Caligula barátja, ügyes politikus. Kr. u. 37-ben királyi címet kapott. Elnyerte a császártól Fülöp, majd Antipás egykori területeit. Hogy népszerűségét biztosítsa és növelje a farizeusi törvények szerint ítélkezik és hoz döntéseket. A többség tetszését, elismerését igyekszik kivívni azzal, hogy a keresztyének ellen lép fel. Nem az egész közösségre tör, hanem annak vezető tagjait igyekszik megfélemlíteni csupán. Kegyetlenkedései közé tartozik, hogy Péternek menekülnie kell Jeruzsálemből, de János testvérének, Jakabnak fegyverrel oltja ki életét.

A Cselekedetek ezen része pár igeversben számol be az uralkodó kegyetlenkedéseiről, de sokkal több ige vall arról bizonyságot, hogy Krisztus mindvégig ottvan az övéi mellett. Üldöztetésünkben, megalázottságunkban, gyengeségünkben, mindig velünk van az Isten és gondoskodik rólunk.

Ma is vannak Heródesek, akik kegyetlenkedésekkel próbálják elérni céljaikat, akik átgázolnak az emberi méltóságon, akik semmibeveszik Isten teremtő és gondviselő munkájának törvényeit, az Úrnak hatalmát. Ma is vannak Heródesek, akik saját kényük-kedvük szerint alakítják az emberek életét, kijelölve a vágyakat és célokat mindnyájunknak. Nem farizeusi, hanem sokszor vallásos gúnyába öltöztetett farkas-törvények szerint járnak el ők.

És vagyunk a másik oldalon mi: kihasználtak, félrevezetettek, megalázottak. Akik csak lépcsőfoknak, grádicsként vagyunk kihasználva, hogy rajtunk lépjenek magasabbra a hatalmaskodók.

Isten látja ezeket, lát bennünket! Ő nem akarja azt, hogy bennünket kihasználjanak, és azt sem, hogy mi tapossunk el másokat. Azt akarja, hogy életünkkel, próbatételeink vagy örömeink átélésekor is, az Ő szabadításában reménykedve tegyünk bizonyságot Róla.

Gyászjelentés: özv. Simon Sándorné Nagy Zsuzsánna

2015. június 19.-én, 87 éves korában elhunyt özv. Simon Sándorné Nagy Zsuzsánna testvérünk. Isten akaratába belenyugodva búcsúzunk tőle. Virrasztására péntek este 21 órától a Református Temető Ravatalozójánál kerül sor, utolsó földi útjára szombaton délután 14 órakor kísérjük el.

Az Úr vigasztalja meg gyászoló testvéreinket a feltámadás reménységével, elköltözött testvérünket pedig részeltesse a megváltás drága ajándékában!

Virrasztási ige és imádság:

"Ezek után elméne Jézus a galileai tengeren, a Tiberiáson túl.

És nagy sokaság követé őt, mivelhogy látják vala az ő csodatételeit, amelyeket cselekszik vala a betegeken.

Felméne pedig Jézus a hegyre, és leüle ott a tanítványaival.

Közel vala pedig husvét, a zsidók ünnepe.

Mikor azért felemelé Jézus a szemeit, és látá, hogy nagy sokaság jő hozzá, monda Filepnek: Honnan vegyünk kenyeret, hogy ehessenek ezek?

Ezt pedig azért mondá, hogy próbára tegye őt; mert ő maga tudta, mit akar vala cselekedni.

Felele néki Filep: Kétszáz dénár árú kenyér nem elég ezeknek, hogy mindenikök kapjon valami keveset.

Monda néki egy az ő tanítványai közül, András, a Simon Péter testvére:

Van itt egy gyermek, akinek van öt árpa kenyere és két hala; de mi az ennyinek?

Jézus pedig monda: Ültessétek le az embereket. Nagy fű vala pedig azon a helyen. Leülének azért a férfiak, számszerint mintegy ötezeren.

Jézus pedig vevé a kenyereket, és hálát adván, adta a tanítványoknak, a tanítványok pedig a leülteknek; hasonlóképpen a halakból is, amennyit akarnak vala.

Amint pedig betelének, monda az ő tanítványainak: Szedjétek össze a megmaradt darabokat, hogy semmi el ne vesszen.

Összeszedék azért, és megtöltének tizenkét kosarat az öt árpa kenyérből való darabokkal, amelyek megmaradtak vala az evők után.

Az emberek azért látva a jelt, amelyet Jézus tőn, mondának: Bizonnyal ez ama próféta, aki eljövendő vala a világra.

Jézus azért, amint észrevevé, hogy jőni akarnak és őt elragadni, hogy királylyá tegyék, ismét elvonula egymaga a hegyre.

Mikor pedig estveledék, lemenének az ő tanítványai a tengerhez,

És beszállva a hajóba, mennek vala a tengeren túl Kapernaumba. És már sötétség volt, és még nem ment vala hozzájuk Jézus."

János evangéliuma 6, 1-17

Check this out on Chirbit

Temetési igehirdetés:
"Mikor pedig estveledék, lemenének az ő tanítványai a tengerhez,

És beszállva a hajóba, mennek vala a tengeren túl Kapernaumba. És már sötétség volt, és még nem ment vala hozzájuk Jézus."

János evangéliuma 6, 16-17

Check this out on Chirbit

"És az Úrnak keze vala velök; és nagy sokaság tére meg az Úrhoz, hívővé lévén."

(ApCsel 11, 21)

Péter beszámol arról, hogy nemcsak zsidók, de pogányok közül valók is befogadták az Urat. István vértanú halálának a következményeként sok keresztyénné lett személy a további üldöztetéstől félve elmenekült Jeruzsálemből. Voltak, akik a Római Birodalom akkoriban harmadik legnagyobb városaként számontartott, félmillió lakossal rendelkező észak-szíriai fővárosba, Antiókhiába menekültek. Ahelyett, hogy István vértanúságának az eredményeképpen elnémult volna a keresztyén bizonyságtétel, a keresztyénség új szárnyakra kapott, a Jézus által megvalósult evangélium egyre erőteljesebben és szélesebb körben terjedt tovább.
Ezekben a versekben adja tudtul Péter apostol, hogy a pogányok közötti forgolódása következtében azt tapasztalta, hogy az ottani emberek is igényt támasztanak arra, hogy keresztyén közösségként éljenek, életüket Krisztusnak adják, róla tegyenek bizonyságot minden cselekedeteikkel. Az apostol azt is elmondja, hogy ez nem az ő "térítő munkájának" az eredménye, hanem Isten Lelkének munkája, amelynek gátat szabni emberi hatalom és erő nem tud, az még a világ lelkeket romboló erejének is gátat vet.
Így történhetett, hogy a félelemből menekülő jeruzsálemi keresztyének élete megtelt bizalommal, és amiben hittek, reménykedtek: a Lélek gondviseléséről bizonyságot téve Antiókhiában keresztyén közösséget alapíthattak.
Nagy sokaság tére meg az Úrhoz - olvassuk az Igében. Itt mégsem a számbeli arány, ami a csodálkozásra indít, hanem az gondolkodtat el engem, hogy ezek az emberek megtalálták üldöztetésükben is a reménységet, és befogadóikkal is megosztották ezt az Isten-élményt.
Mi is állandóan menekülünk. Egyik helyről a másikra, egyik lelkiállapotból a másik lelkületbe. Túl azon, hogy az idő is telik felettünk, egyre fásultabbakká és tehetetlenebbekké válunk.
Hacsak a Lélek fel nem ráz minket.
Menekülésünkben - életutunkban ne mondjunk le a reményről és a hitről. Bízzunk abban, hogy Isten minket is befogad, és képessé tesz arra, hogy életünket megjobbítsa és áldássá tegye.
Menekülésünkben megalakíthatjuk a mi Antiókhiánkat, azt a helyet, azt az életérzést, amely Isten gyermekeivé, megváltottakká tesz minket. A sors üldözötteiből Krisztusban üdvözültekké lehetünk!

"Meghallák azonban az apostolok és a Júdeában levő atyafiak, hogy a pogányok is bevették az Istennek beszédét."

(ApCsel 11, 1)

Megdöbbentő, sokkoló hír jut el az apostolokhoz: Péter apostol által pogányok keresztelkedtek meg Jézus Krisztus nevében.

Hiába olvassuk mi a Szentírásból, hogy nagy örvendezés van a mennyben egy bűnös ember megtérésén, mert ugyanúgy, mint a jeruzsálemi zsidókból lett keresztyének kétkedve és megdöbbenéssel fogadjuk a hírt, ha valaki bűnös életvitelétől megválik.

A júdeaiak el sem tudták képzelni azt, hogy rajtuk kívül más is megtapasztalhatja a Szentlélek áldásának áradását. Hallották ugyan, a missziói parancsot, hogy elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket (Mt. 28, 19), de úgy gondolhatták, hogy nekik ebben a misszióban nélkülözhetetlen szerepük lesz, nélkülük, tanításuk, bizonyságtételük nélkül megtapasztalhatatlan lesz Isten jelenléte, a Szentlélek ereje.

Az apostolok és a júdeai atyafiak Péter apostol beszámolója következtében megdöbbennek. Pogányok, egy római katona és barátai fogadták be az Urat, vették a Szentlélek ajándékát és keresztelkedtek meg a Krisztus nevében.

Mi lesz majd ebből? - tették fel magukban a kérdést.

Most pedig kérdezzük magunkat: Mi lenne a világgal, ha minden pogány vagy ateista megismerné Istent? Ha minden bűnös megtérne bűneiből átadván életét Krisztus szabadításának?

Értelmetlenné válna életünk vagy szolgálatunk? Nem! Mert bennünket az Isten arra teremtett, hogy az Ő képe és hasonlatossága legyünk. Végre be tudnánk tölteni ezt a hivatást. 

A világon sok ember szerzett már tudomást Istenről bizonyságtételek, igehirdetések és egyszerű beszélgetések által. Az Istenbe vetett hitünk azonban csak akkor kezd igazán működésbe lépni, ha már az istenismeretünk nem csak tudomásul vétel, hanem személyes kapcsolattá válik teremtő, gondviselő és üdvözítő Urunkkal!

Vegyük be mi is Isten beszédét, mint a pogány százados és barátai, engedjük, hogy Isten személyes kapcsolatot építsen ki velünk a mai napon is az Ő gondviselő szeretete által!

"És lőn, hogy amint Péter beméne, Kornélius elébe menvén, lábaihoz borulva imádá őt."

(ApCsel 10, 25)

A látomás, amely által Péter apostol megtanulja, hogy Isten nem személyválogató, az ő kegyelmi szándéka egyformán szól mindenkinek - új látásmódban mutatja be ezt az egész világot!

A történet elején Isten angyala látogatja meg Kornéliust (3. vers), az itáliai sereg századosát, mondván, hogy könyörgései és alamizsnái felmentek Isten elébe, azaz meghallgatást találtak. Ugyanakkor a Jeruzsálemből kimozdult apostol is látomásban részesül, amelynek lényege az, hogy amint Isten valakit megtisztít, úgy az a személy már nem lehet többé tisztátalan.

Ebből a látomásból és angyali kijelentésből érkezik el mai igénk a konfrontáció, az egymással való szembesítés színteréhez. A pogány találkozik a zsidó-keresztyénnel, a százados az apostollal, a megtisztított ember, azzal, aki a Megváltó erejét és hatalmát jeleníti meg a világ előtt.

Két világ, és két ellentétes pólus ér össze ebben a történetben, így talán nem csoda, hogy az összeegyezés nem sikerül ideálisan. Mikor Péter, engedve Kornélius meghívásának, beérkezik annak házába, az ottlévők különleges tisztelettel fogadják őt. Megkísértése alkalmával Jézus azt mondta a Sátánnak, hogy egyedül az Istent szabad imádni. Az apostol könnyen félreérthette volna a századosék imádását, de rájött, hogy az az imádat, tisztelet, amellyel ott körülövezték Isten szól.
Általában, amikor két ennyire eltérő világ találkozik össze, elkerülhetetlenek a félreértések, de itt Isten Szentlelke által megoldja a feszültséget.

Így lesz Péter apostol bizonyságtételét követően valósággá a látomás, hogy Isten megtisztíthatja a tisztátalant, meghívhatja a kegyelem asztalához azt is, aki pogány népből való. Egyetlen feltételnek kell megfelelnie csupán: hinnie kell az Úrban. Kornélius teljesíti ezt az elvárást, és hite által, bizonyságtétele által őreá is kitöltetik a Szentlélek.

Kelj fel, énmagam is ember vagyok! - mondja Péter a lábai elé borulónak. Tanuljuk meg tőle ezt az alázatos szolgálatot, hogy tudjunk mi is a körülményekhez képest valóságosan felismerni lehetőségeinket vagy korlátainkat, és felismerni minden eredményességünkben Isten munkáját. Ha mindezekért cserébe az Ő nevéről tudunk szép bizonyságot tenni, vagy akár az ő nevében dicsekedni, akkor mi magunk is a Lélek ajándékával gazdagodhatunk a mai napon. 

"És amíg Péter a látás felől gondolkodék, monda néki a Lélek: Ímé három férfiú keres téged:."

(ApCsel 10, 19)

Sokszor gondolkodunk azon, ami velünk történik. Álmodunk néha olyan dolgokat, amelyek kihozzák belőlünk azt, amik lenni szeretnénk. De vannak álmaink, amik csak álmok, vágyódások maradnak. Elképzeljük ilyenkor életünket egy teljesen más helyzetben, mint amiben valaha is lehetünk, aztán... nagyot zuhanunk a valóságba.

Péter látásban részesült. Álomképének lényege az, hogy egy négy csücskénél felfüggesztett edény ereszkedett le az égből, tele mindenféle tisztátalan állattal, melyek felől egy mennyei hang megparancsolta, hogy éljen a lehetőséggel, és egyen belőle. 

Mit tegyen most az apostol? Jézus parancsolata a törvény betöltésére is vonatkozik, márpedig a látomás tele van tisztátalan állatokkal. Mit akar vajon ezekkel Isten az apostol tudomására hozni?

Nekünk is nagyon sok gyötrő, Istennel kapcsolatos kérdésünk van. Lehet most is ott feszül a mi lelkünkben a kérdés... Vajon hogyan tovább?

Igénk arról szól, hogy Péter gondolkodik, elmélkedik. Próbál valami hihető magyarázatot, értelmet találni annak a látomásnak, amely vele történt. Mert amúgy nem sok értelme lehetett. De tudja, hogy az ő életében semmi se történik véletlenül, hanem minden Isten atyai gondviseléséből történik meg vele. 

Míg keresi a történések értelmét, a Lélek hangja ismét megszólítja őt: Ímé, három férfiú keres téged! Hát ezért volt a látomás a tisztátalan állatokról. Amit Isten megtisztít, azt senki sem mondhatja tisztátalannak. Vajon ezek a férfiak is Isten tisztító munkájának az eredményeképpen érkeznek hozzá?

Mi is naponta találkozunk emberekkel. Vajon tudjuk-e, hogy őket az Isten küldi elénk? Talán azért, hogy eligazítsuk őket, hogy segítsünk rajtuk, de lehet azért küldi őket hozzánk, hogy ők segítsenek bennünket.

Péter elhirdette a három hozzá érkező férfinak, hogy megértette a látomás jelentését általuk. S mindenben Isten jelenvalóságát fedezte fel.

Lássuk meg mi is, hogy Isten minden napon, a mai napon is velünk van, azért, hogy tapasztaljuk meg naponta az ő áldását!

"Péter pedig monda: Semmiképpen sem, Uram; mert sohasem ettem semmi közönségest, vagy tisztátalant."

(ApCsel 10, 14)

Péter apostol vizitáció-története egy újabb nagy jelentőségű történettel folytatódik. Teljesen más jellegű ez, mint az előző fejezetben leírt szolgálatok (Éneás meggyógyításának, illetve Tábitha halotti állapotból való feltámadásának története). 

Péter déli időben felment a felsőházba imádkozni. Miközben imádkozott mennyei látomásban részesült: egy égből aláereszkedő , négy sarkánál felkötött edény látványa tárult elé. Ebben az edényben mindenféle tisztátalan állat volt. Egy mennyei hang pedig azt mondta neki: Kelj fel Péter, öljed és egyél!

Van úgy, hogy nem igazán értjük azokat a dolgokat, amik velünk történnek. Nem értjük az embereknek hozzánk való viszonyulását, vagy éppen saját magunk világnézetében jelentkeznek ellentmondásos dolgok. Ilyesmi történhetett Péterrel is, azzal az apostollal, akit Isten az előző nap még arra használt fel, hogy gutaütést gyógyítson, valamint halottat támasszon. Egyik nap dicsőség övezi őt körül, másik nap tele van kérdésekkel.

Hallva a mennyei hangot, és látva a tisztátalan állatok sokaságát, melyből neki ennie kéne - nem is tudja igazán, mit kéne neki cselekednie. Hallgasson a megérzéseire, tartsa tiszteletben a régi törvényeket, vagy inkább a mennyei hangra, a furcsa parancsra figyeljen.

Miközben az apostol gondolkodik, próbálja eldönteni, miképpen feleljen meg a kihívásra, Isten már készíti is a megoldást. Ez nemcsak Péter kérdésére a felelet, mégcsak nem is csupán egy pogány ember istenkeresésére adott válasz, hanem Isten kinyilatkoztatása, miszerint amit Ő megtisztított, nem lehet többé tisztátalannak mondani.

Mai Péterekként sokszor mi is megbélyegzünk embereket: jóhiszeműnek, igazságosnak, illetve rosszakaratúnak nyilvánítva egyeseket. Vannak viszont olyanok, akik bennünket skatulyáznak be.

Isten Krisztus áldozata által azonban mindnyájunkat megtisztíthat. S többé már mi sem leszünk tisztátalanok, hanem szentek és Istennek rendeltek.

Kornélius és Péter is választ kapott kérdéseire ebben a történetben, de úgy érzem mi mindannyian feleletet kaptunk benne. Azt, hogy bármennyire nem értjük a dolgokat, amelyek velünk történnek, ha kiesik életünk irányítása a kezünkből, reménykedhetünk is, mert Isten mindent a mi üdvösségünkre használ fel.

Ezzel a bizalommal induljunk a mai napnak, ennek a hétnek elébe, tudván, hogy a mi mennyei Atyánk gondviselő szeretete által mindent a javunkra fordít.

Bibliaolvasás:

"A gyülekezeteknek tehát egész Júdeában, Galileában és Samariában békességök vala; épülvén és járván az Úrnak félelmében és a Szent Léleknek vígasztalásában, sokasodnak vala.

Lőn pedig, hogy Péter, mikor mindnyájukat bejárá, leméne a Liddában lakozó szentekhez is.

Talála pedig ott egy Éneás nevű embert, ki nyolc esztendő óta ágyban fekszik vala, ki gutaütött vala.

És monda néki Péter: Éneás, gyógyítson meg téged a Jézus Krisztus: kelj föl, vesd meg magad az ágyadat! És azonnal felkele.

És láták őt mindnyájan, kik laknak vala Liddában és Sáronban, kik megtérének az Úrhoz.

Joppéban pedig vala egy nőtanítvány, névszerint Tábitha, mely megmagyarázva Dorkásnak, azaz zergének mondatik: ez gazdag vala jó cselekedetekben és alamizsnákban, melyeket osztogatott.

Lőn pedig azokban a napokban, hogy megbetegedvén, meghala: és miután megmosták őt, kiteríték a felházban.

Mivelhogy pedig Lidda Joppéhoz közel vala, a tanítványok meghallván, hogy Péter ott van, küldének két férfiút ő hozzá, kérve, hogy késedelem nélkül menjen át hozzájuk.

Felkelvén azért Péter, elméne azokkal. Mihelyt oda ére, felvezeték őt a felházba: és elébe állának néki az özvegyasszonyok mindnyájan sírva és mutogatva a ruhákat és öltözeteket, melyeket Dorkás csinált, míg velük együtt volt.

Péter pedig mindenkit kiküldvén, térdre esve imádkozék; és a holt testhez fordulván, monda: Tábitha, kelj fel! Az pedig felnyitá szemeit; és meglátván Pétert, felüle.

És az kezét nyújtva néki, felemelé őt; és beszólítván a szenteket és az özvegyasszonyokat, eleikbe állatá őt elevenen.

És tudtára lőn az egész Joppénak; és sokan hivének az Úrban.

És lőn, hogy ő több napig marada Joppéban egy Simon nevű tímárnál."

Apostolok cselekedetei 9, 31-43

Check this out on Chirbit

Alapige:

"A gyülekezeteknek tehát egész Júdeában, Galileában és Samariában békességök vala; épülvén és járván az Úrnak félelmében és a Szent Léleknek vígasztalásában, sokasodnak vala."

Apostolok cselekedetei 9, 31

Check this out on Chirbit

"A gyülekezeteknek tehát egész Júdeában, Galileában és Samariában békességök vala; épülvén és járván az Úrnak félelmében és a Szent Léleknek vígasztalásában, sokasodnak vala."

(ApCsel 9, 31)

Úgy olvassuk ezeket a szavakat a Szentírásból, mintha a mai idők békességéről olvasnánk. Mi tudjuk - akár ezekben a napokban is - hogy milyen békességet tud biztosítani számunkra a világ. S erről a világ által felajánlott biztonságról beszélhetünk sajnos még az egyházi viszonylatban is. Nemcsak néhány elszigetelt helyen, nemcsak alsó -, vagy csak felső szinten, hanem mindenütt. Hirdetjük a békességet, miközben nemhogy Istennel, de a világgal, sőt önmagunkkal sem tudunk megbékélni. Ember és ember, vallás és vallás, szándék és szándék között nem lehet különbséget tenni: mindannyiunkat egyformán érint a világ elvárása, a magunknak való megfelelés, illetve az isteni elvárásokhoz való viszonyulás.

Békességben élünk - látszatbékesség ez. Amikor nemcsak ember embernek farkasa, de sokszor még akik közös célért küzdenek, azok is harcolnak egymás ellen. Amikor egy-egy választás meghozásában arra vagyunk kényszerítve, hogy ne csupán a tényleges dolog felől döntsünk, hanem tudjuk, hogy saját munkahelyünkről, megélhetésünkről mondunk le, vagy boldogulásunkat munkáljuk.

Békessége, ebben az értelemben, a ma emberének nincsen. Talán azért, mert sokmindenre oda kell figyeljen a mai ember. Jövőjével, sorsának alakulásával kapcsolatban. De miért is? Hiszen nem üldöznek halálra minket, nem vetnek az oroszlánok elé, nem kényszerítenek erőszakkal arra, hogy azt valljuk, aszerint éljünk, amit és amiben nem hiszünk. 

Az első gyülekezeteik tagjai úgy leltek békességet, hogy a veszélyekkel, megpróbáltatásokkal naponta szembe kellett nézzenek. Békességüket nem a külső körülmények, hanem a belső képességeik teremtették meg: épülni tudtak az Úr félelmében, az Ő útjait járták és a Szentlélek vigasztalása és ereje emelte ki őket a mindennapok fájdalmai és tragikus megpróbáltatásai közepette.

Ez a belső adottság, az istenhit komolyan vétele, a Szentlélek erejének és oltalmának elfogadása hiányzik igazán a ma emberéből. Belőlünk is. Ha békességet, elégedettséget akarunk elérni életünkben, akkor ismerjük fel: egyedül Isten útja a megoldás. Térjünk a békesség útjára!