2010. április 29., csütörtök

Lelkészbeiktatás

Több mint egy fél évszázad után ismét lelkészbeiktatásra gyülhettek egybe a hivek a vadászi református templomban. Az elmúlt vasárnap, amelyet lelkésztovábbképzés vasárnapjaként is számontartanak, ünnepélyes keretek között iktatta be nt. Seres Géza, az Aradi Református Egyházmegye esperese Lőrincz Lóránd Péter vadászi lelkipásztort.
A déli 13 órától kezdődött istentiszteleten a gyülekezet mintegy kétszáz főnyi tagján kivül a közeli lelkészek, egyházi és világi előljárók is ünnepeltek.
Módi József, ágyai lelkipásztor végezte az igehirdetés szolgálatát a 2Krón 8, 12-16 alapján. Igehirdetésében kiemelte, hogy mennyire szükséges az, hogy egy közösség ne csak arra vigyázzon, hogy az Úr háza legyen „elkészülve”, hanem gondoskodjanak a sziv áldozatának a bemutatásáról is. Ezért van szükség minden közösségben olyan emberekre, akik a papok mellett akár lévitaként, ajtónállóként, vagy egyszerű gyülekezeti tagként dicsérik és szolgálják az Istent.
Nt. Seres Géza esperes a beiktatási beszédben felhivta a figyelmet arra, hogy milyen lehetőségekkel akadályokkal jár a lelkészi hivatás, de rámutatott arra is, hogy a becsületes szolgálatot és munkát az Úr Isten gazdagon megáldja. Pál apostol szavaival a szeretetben való gondozásra, Isten nyájának pásztorlására intett, úgy hogy közben állandóan a Feltámadott Krisztusra kell mutatni.
A fogadalomtétel után a beiktatott lelkész átvette az esperestől a templom Bibliáját, kulcsát és az egyházközség pecsétjét, s ezzel megtörtént a lelkipásztor beiktatása.
Szószékfoglaló beszédében a frissen beiktatott lelkipásztor visszaemlékezett a gyülekezetbe való érkezésére, amely hat évvel ezelőtt történt, s arra, hogy azóta eltelt időben szinte minden családban végzett valami szolgálatot (keresztelés, konfirmáció, esketés, temetés). Kérte a gyülekezet tagjait, hogy támogassák lelkészi munkájában, szolgálva nemcsak beszéddel, hanem tettel is, áldozva nemcsak anyagiakat, de az engedelmes szivet is Annak, Aki a Fő, a mi Megváltónknak.
A beszédet követően a jelenlévő lelkészek igei köszöntést mondtak, majd a gyülekezet gondnoka köszöntötte szép szavakkal az újonnan beiktatott lelkészt, s átadta a gyülekezet és Presbitérium ajándékait. Ezután ifj. Nagy Rozália szavalta el Reményik Sándor Az én lelkipásztorom cimű versét.
Az ünnepi esemény nemzeti imádságunk eléneklésével és a kultúrotthonban tartott szeretetvendégséggel zárult.
Nagyon sok mindenkinek tartozunk köszönettel ezért a szép napért, de hálánkat és engedelmes szivünket adjuk az Úrnak, aki a segitő kezek áldásában, a gyönyörűszép időben, a lelki- és testi táplálékban is megmutatta az Ő szeretetét.











2010. április 12., hétfő

Csigakészítés

Április 25.-én egyházközségünkben Nt. Seres Géza, az Aradi Református Egyházközség esperese ünnepélyesen beiktatja Lőrincz Lóránd Péter lelkipásztort, a március 21.-én tartott Egyházközségi Választó Közgyűlés határozata alapján.  Erre az alkalomra, amelyre az elmúlt ötven esztendőben nem volt példa gyülekezetünkben, a Nőszövetség is készül. Az elmúlt héten csütörtökön és ma csigakészítéssel foglalkoznak, hogy a beiktatási ünnepély után finom ebéddel kínálják meg a meghívott vendégeket.
Isten áldása legyen munkájukon!

2010. április 5., hétfő

Mi is a Húsvét?

A Húsvét elnevezése:
Számos európai nyelvben a zsidó Pészachból eredeztetett szavak a Húsvét megfelelői: Pascua (spanyol), Páscoa (portugál), Pasqua (olasz), Paque (francia), Paște(román).
Főleg germán nyelvterületen viszont az Ostara istennő (a túlvilág istennője) nevéből eredő Easter, Oster elnevezés honosodott meg, mely a kereszténység előtti tavaszünnepekre emlékeztet.
Magyar nyelvben a „húsvét” szó a böjti időszak végét is jelölheti, azt, amikor az embernek már szabad húst vennie magához, de jelentése inkább a testi élet (hús) végességére, Krisztus ama cselekedetére utal, mellyel letette az Ő testét, hogy három nap múlva, feltámadásával újra felvegye azt.

A Húsvét története:
A húsvétot megelőző vasárnapot nevezik virágvasárnapnak, Jézus Jeruzsálembe való bevonulásának emlékére. Jézus szamárháton érkezett a városba, a nép virágokat, pálmaágakat hintett lába elé, így dicsőítette. A főpapok, akik rossz szemmel nézték Jézus tanításait, úgy döntöttek, hogy tanítványai körében elfogják, s az áruláshoz megnyerték Júdást. Az utolsó vacsorát (a zsidó Pészah ünnepén) Jézus tanítványai körében költötte el. Kenyeret nyújtott tanítványainak, és ezt mondta: „Vegyétek, ez az én testem”, és bort, mondván: „Igyátok, mert ez az én vérem.” A vacsora után Jézus tanítványaival a Gecsemáné kertbe ment, s arra kérte őket, hogy virrasszanak vele. A tanítványok azonban elaludtak, nem virrasztottak mesterükkel. Itt a Gecsemáné kertben árulta el Júdás egy csókkal Jézus kilétét a katonáknak, akik elhurcolták.
Mivel Jézus azt állította magáról, hogy Isten fia, istenkáromlással vádolták, a nemrég még éljenző tömeg gyalázkodott, Péter pedig, aki leghűségesebb tanítványa volt megtagadta, hogy ismeri. A katonák a római helytartó Poncius Pilátus elé hurcolták, aki a népre bízta Jézus bűnösségének megítélését. A tömeg Jézust bűnösnek ítélte, Pilátus pedig megmosta kezeit, ezzel jelezve, hogy Jézus halála nem az ő kezéhez tapad.
A foglyot töviskoszorúval megkoronázták és így gúnyolták,: „Íme a zsidók királya!” Ezután a kereszttel a vállán Jézus elindult a Golgota hegyre, ahol megfeszítették. Halálakor a jeruzsálemi templom oltárát díszítő kárpit megrepedt, a föld megnyílt. A sziklasírhoz, ahová temették, őröket állítottak a főpapok, hogy el ne lopják a testet, hisz a jövendölés szerint, a halál utáni harmadik napon elhagyja Jézus a sírját.
Vasárnap három asszony, köztük Jézus anyja is, finom kenetekkel a sírhoz mentek, mely nagy földindulás közepette föltárult, megjelent egy angyal, s jelentette, hogy Jézus nincs már ott, föltámadott.

A Húsvét hagyománya:
Húsvét vasárnapján a kereszténység legnagyobb ünnepét, Jézus feltámadását ünnepli. Ünneplése a VIII. század körül vált általánossá, bár már a III. századból vannak adatok, melyek húsvétvasárnap megünneplésére utalnak. Ezen a napon a reggeli mosdóvízbe sok helyütt piros tojást tettek, ennek egészségvarázsló szerepet tulajdonítottak. Női munkákat tiltó nap volt, nem szabadott seperni, főzni és mosni sem. Az állatokat sem fogták be ezen a napon.
Húsvéthétfő a magyar népéletben a locsolkodás napja. A szokásról már XVII. századi írásos emlékek is fennmaradtak. A víz megtisztító, megújító erejébe vetett hit az alapja ennek a szokásnak, mely aztán polgárosodott formában (kölnivízzel locsolás) megmaradt a városokban napjainkig. Bibliai eredetet is tulajdonítanak a locsolkodás hagyományának, eszerint a Krisztus sírját őrző katonák a feltámadás hírét vevő, ujjongó asszonyokat igyekeztek lecsendesíteni úgy, hogy lelocsolták őket.
Az ilyen eredeztetésektől eltekintve, mindazáltal hagyományainkat is ápolva próbáljunk meg igazi tartalmat adni ünnepeinknek: ne magunkat ünnepeljük, hanem Azt, Aki számunkra feltámadásával mindent megadott.

2010. április 2., péntek

Wass Albert: Nagypénteki sirató

Elmegyünk, elmegyünk, messzi útra megyünk,
messzi út porából köpönyeget veszünk…
Nem egyszáz, nem kétszáz: sokszáz éves nóta.
Így dalolják Magyarhonban talán Mohács óta.
Véreim! Véreim! Országútak népe!
Sokszázéves Nagypénteknek
soha sem lesz vége?
Egyik napon Tamás vagyunk,
másik napon Júdás vagyunk,
kakasszónál Péter vagyunk.
Átokverte, szerencsétlen
nagypéntekes nemzet vagyunk.
Golgotáról Golgotára
hurcoljuk a keresztfákat.
mindég kettőt, soh'se hármat.
Egyet felállítunk jobbról,
egyet felállítunk balról,
s amiként a világ halad:
egyszer jobbról, egyszer balról
fölhúzzuk rá a latrokat.
Kurucokat, labancokat,
közülünk a legjobbakat,
mindég csak a legjobbakat.
Majd, ahogy az idő telik,
mint ki dolgát jól végezte:
Nagypéntektől Nagypéntekig
térdelünk a kereszt alatt
húsvéti csodára lesve.
Egyszer a jobbszélső alatt,
másszor a balszélső alatt,
éppen csak hogy a középső,
az igazi, üres marad.
Nincsen is keresztfánk közbül,
nem térdel ott senki, senki.
A mi magyar Nagypéntekünk
évszázadok sora óta
évszázadok sora óta
ezért nem tud Húsvét lenni.
Így lettünk országút népe,
idegen föld csavargója,
pásztortalan jószág-féle.
Tamással hitetlenkedő,
kakasszóra péterkedő,
júdáscsókkal kereskedő.
Soha-soha békességgel
Krisztus-Úrban szövetkező.
Te kerülsz föl? Bujdosom én.
Én vagyok fönt? Bujdosol Te.
Egynek közülünk az útja
mindég kivisz idegenbe.
Bizony, jól mondja a nóta,
hogy elmegyünk, el-elmegyünk,
messzi nagy útakra megyünk.
Messzi nagy útak porából
bizony, köpönyeget veszünk.
S ebben a nagy köpönyegben,
sok-sok súlyos köpönyegben
bizony pajtás, mondom Néked:
rendre, rendre mind elveszünk.

Bajorerdő, 1947

2010. április 1., csütörtök

Az utolsó vacsora



A népművészetnek egy igen szép megnyílvánulása a falusi otthonokban falra terített falvédő. Többnyire a munka szeretetéről, a békesség áldásáról, a szerelemről, a szorgalomról árulkodnak ezek a kézimunkák, s az alattuk álló versidézetek, énekszövegek.
Húsvét ünnepe előtt igazi érdekességet találtam: az utolsó vacsora népi megjelenítését egy ilyen falvédőn. Ha összehasonlítanánk a Leonardo da Vinci: Az utolsó vacsora (1498-as évben készült) remekművével, olyan lenne, mint egy szülőt utánzó gyermek fáradozása.
Ennek a "művészet"-nek azonban nem a művész utánzásában van az értéke, hanem a hit kiábrázolásában. Abban, ami ott az utolsó vacsora alkalmán Jézus, az Isten Báránya ajkáról elhangzik: "Vegyétek, egyétek! ez az Én testem, mely értetek megtöretik." Ezt mondja Jézus Péternek, aki felsír majd kakasszóra vétkei miatt; mondja Tamásnak, aki Jézus feltámadása után is a hitetlenség bűnébe esik; mondja Júdásnak, aki azon az estén vele egyszerre teszi kezét az asztalra; de legfőképpen Nekünk mondja, akik miatt a test megtöretett, a vér kiontatott, hogy Isten szeretetét és kegyelmét megismerjük, s ha majd kell, akkor nehéz pillanatainkban, mikor a mi életünkben is megszólal a kakas, vegyük észre és éljünk azzal az egyedüli lehetőséggel, melyet az Isten Báránya nekünk szerzett.