„Ti vagytok erre a tanúk” (Lk 24,48)
2010. január 31. és február 7. között került megrendezésre egyházközségünkben az Egyetemes Imahét. A címben szereplő ige nyomán, Lukács evangéliuma 24. részének igeverseivel szembesültünk mi is azzal a ténnyel, hogy Krisztus feltámadásának bizonyságai, tanúi vagyunk. Az istentiszteletek este 18 órakor kezdődtek az ilyenkorra már gyülekezeti teremmé lett Lelkészi Hivatalban a következő beosztás szerint:
1. nap Tanúságtétel az élet ünneplésével Nagyzerindről érkeztek vendégeink az Ige ajándékával. Dénes József lelkipásztorral együtt húszan érkeztek: az igehirdető lelkipásztor, a felnőtt- és ifjúsági énekkar és a szavalók. Az ige alapján az öröklét nagy kérdéseire próbáltunk feleletet találni. Miért kell meghalni? Azért mert a halál csak eszköz, általa nyerjük el az Életet a Krisztusban. Mint a tanítványok egykor, mi is sokszor a holtak közt keressük az Élőt. Krisztus társunkban, gyermekeinkben, szeretteinkben és bennünk lakozik.
2. nap Tanúságtétel élettörténetek elmondásával Egyházmegyénk esperese, Seres Géza érkezett közösségünkbe az Ige hirdetőjeként. Földi emmausi utat teszünk meg mindannyian – mondta az Ige alapján. Jézussal együtt járjuk életutunkat, de mégis hitetlenkedve fogadjuk a csodajeleket. Nehezen ismerjük fel életünkben Jézust, s ezért mi is gyötrődünk mint az Emmausba tartó tanítványok. Életünkben nincs más lehetőség csak a hit útja: követni és bizonyságot tenni a Feltámadottról.
3. nap Tanúságtétel tudatosság által Szentleányfalváról érkezett az igehirdető Papp Csaba lelkipásztor és Rácz Károly presbiter. Az ige alapján egy célt tűztünk ki magunk elé: meglátni Istent („Boldogok a tiszta szívűek, mert ők az Istent meglátják” – Mt. 5, 8). Nemcsak azt hallhattuk az igehirdetésben, hogy látható Jézus, hanem láthatóságának mikéntjét is megérthettük. Jézus általunk, mai követői által válik láthatóvá: beszédeink, cselekedeteink, egész életvitelünk által Krisztust kell felmutassuk.
4. nap Tanúságtétel a nekünk ajándékozott hit ünneplésével Egykori lelkészét és családját köszönthette a gyülekezet: Szakács Zoltán, feleségét és két kislányát (Kata és Panna) hozta el gyülekezetünkbe. Szakács Otília az igehirdetésben azt fejtette ki, hogy milyen dolgok és érzések vezérelték a tanítványokat és minket a feltámadás bizonyossága után. A „…pedig mi azt gondoltuk…” kiábrándultságából az igehirdetésen és a lelkészcsalád verses-zenés bizonyságtételén keresztül így jutottunk el Isten szeretetének felismeréséig.
5. nap Tanúságtétel a szenvedésben Az igehirdetőt, Fábián Tibort, a Harangszó főszerkesztőjét szerkesztőtársa, Tóth Zsigmond, hegyközcsatári presbiter, annak felesége és unokája hozta el hozzánk. Az apostolok cselekedeteiből merített igei történet (ApCsel. 3, 1-10) kapcsán az igehirdetésből megérthettük, hogy milyen ajándékokat szereztek az apostolok (Péter és János) Jézus feltámadásának bizonyosságából. A puhány Péterből megint tanú, kőszikla lesz: Krisztus bizonyságtévője.
6. nap Tanúságtétel a Szentíráshoz való hűséggel Az ágyai baptisták, és az őket szolgáló János Levente, baptista lelkész volt közösségünk vendége ezen a napon. Az ige mireánk nézve is sokatmondó volt: „Nem hevült-e a szívünk, mikor beszélt hozzánk?” Ahogy a szerecsenországi komornyiknak egykor Filep által, úgy ezen az estén minekünk vendégeink szolgálata által megnyitotta szívünket Isten Szentlelke, hogy értsük az Igét: Mi vagyunk a tanúi Krisztus feltámadásának.
7. nap Tanúságtétel a remény és a bizalom útján Kisszántóról Finta Lilla lelkipásztornő jött édesapjával gyülekezetünkbe, hogy igehirdetésével Isten irgalmáról és kegyelméről szóljon. Ezzel a kegyelemmel vette észre Jézus is a vámszedő Zákeust, aki önmagától is elborzadva, mindenkitől elrejtőzve, egy fa lombjai mögül lesi meg Jézust. Isten kegyelme, hogy ezt az elveszett embert Jézus a szolgálat útjára indítja el. Így használja fel életünk eseményeit is az Úr annak érdekében, hogy elindítson minket a remény és bizalom útján.
8. nap Tanúságtétel vendégszeretettel „Van-e itt valami ennivalótok?” – kérdezte Jézus egykor tanítványait, most pedig bennünket imahetünk zárónapján az úrvacsorai közösségben. Feltöltődtünk-e az igehirdetések, az Istenről való elmélkedések, bizonyságtételek, közösségi énekek és imádságok által annyira, hogy az Úr a megtöretett kenyérben önmagát jelentse ki nekünk? Minden bizonnyal az úrvacsorai közösségben megismétlődött az a csoda, amely az emmausi tanítványokkal is megesett: felismertük, hogy: „Itt van Isten köztünk!”
Hálát adunk a Mindenható Úr Istennek azért a gondviselő szeretetért, amellyel idei imahetünket megáldotta nekünk. Köszönjük Neki, hogy megmutatta az utat, és idevezérelte a szolgálattévőket, bennünket megtanított jó házigazda módján úgy szolgálni és hallgatni az Igét, mint egykor Márta és Mária. De mindenekelőtt imaheti közösségünkért áldjuk az Urat, azért, hogy vendégek és házigazdák, igehirdetők és az ige hallgatói, fohászkodók és azok, akikért imádkoznak együtt tudtunk lenni az Ő nevében.
