Kecskeméthy István: Mese az aranyalma-fáról

[Példázat a felekezeti iskoláról]

Egyik dunántúli, kies faluban történt, még akkor régen, mikor az állami iskolák kezdtek divatba jönni. Kijött az írás a tanfelügyelő úrtól, hogy az egyház régi iskolája már nem felel meg a korszellemnek; talán jó lenne államosítani. Volt ott egy messziről jött és világlátott kovács, a falu bölcse, annak nagyon megtetszett a "korszellem", hát felkapta, és naphosszat arról beszélt az embereknek, hogy új korszellem kell a faluba, és állami iskola, amelyben nem mindig kátét meg zsoltárt, zsoltárt meg kátét tanítanak, hanem az életre szükséges és hasznos tudományokat, és amelyben a tanítót az állam fizeti. Az embereknek viszont ez utóbbi pont tetszett nagyon; mégis csak jó iskola az, amelyiknek tanítóját más fizeti; és így kezdett pártja kerekedni az állami iskolának. A tanító úr sürgette, a tiszteletes úr nem bánta, a jegyző úr dicsérte, a kovács meg ütötte a vasat: mért fizessük mi a tanítót, mikor az állam kész fizetni? A harangozó erre hamis köhintéssel megjegyezte, hogy "fizeti ám a mi zsebünkből"; de ki hallgatna ám ilyen nagy dologban erre a vén kötekedőre.

Hanem lakott abban a faluban egy öreg mesemondó is, Vájó István nevezetű. Olyan régimódi öregember volt, hogy a haját varkocsba fonva viselte, és még fésűt is tett bele. Mintha kontya lett volna. Vájó uram nem vett részt az iskola vitájában; hanem egyszer, mikor a kovácsműhely előtt sokan voltak, és már jól meghányták- vetették az iskola és az ország dolgát, átvette a szót, és elkezdett mesélni.

"Egyszer volt egy szegény ember, annak volt egy kis kertje. Abban a kis kertben volt sok kis fa. Egyik szebb, mint a másik. Smaragd levele, ezüst virága, arany az almája. Mikor a szellő játszadozott benne, úgy muzsikált a kert, mint az angyalok csengettyűje. A szomszédjában lakott egy gazdag ember, az nagyon megkívánta a csengő kertet, és megvette a szegény embertől. Szépen bekerítette, kicsinosította, széles utakat vágatott belé; de biz` a kert nem csengett többé. Ha a játszi szellő odatévedt, a fák hajladoztak, a levelek zúgtak, az ágak recsegtek, úgy, mint más kertben; de az ezüstcsengés elhallgatott örökre. Mert a fák csak közönséges faleveleket hajtottak, közönséges virágokat nyitottak, és közönséges almákat termeltek. Akkor a gazdag ember bámult is, bosszankodott is, és smaragddal hintette be a közönséges faleveleket, ezüsttel vonatta be a virágokat, arannyal vésette ki az almákat; de bizony akkor a levelek elhervadtak, a virágok leszáradtak, és az alma mind lehullott. Akkor a gazdag ember még jobban elbúsulta magát, még jobban bosszankodott, elment a szegény emberhez, és így vette fel a szót: - Ugyan bizony te szegény ember, mit csináltál te a te kerteddel, hogy amíg a tied volt, smaragd levelet, ezüst virágot és aranyalmát termett, és úgy muzsikált a szélben, mint az angyalok csengettyűje; amióta meg az enyém lett, csak olyan, mint a többi kertek, és nem terem aranyalmát. Nekem aranyalma kell minden áron. Azért vettem meg a kertedet. Én már mindent megpróbáltam, de nem boldogulok vele. Behintettem levelét smaragddal, virágját ezüsttel, almáját arannyal; de mind hiába. Mond meg nekem, te szegény ember, te mit csináltál a kerteddel, a kerted fáival, és én miben tévesztettem el a dolgot? - Nagyságos jó uram - így adta vissza a szót a szegény ember -, te abban tévesztetted el a dolgot, hogy a levelet, a virágot és a gyümölcsöt ápolgattad, és kívülről akartad beleerőltetni a fába azt, amit annak önmagától kellett volna kiteremni. De magától nem teremhette meg, mert nem volt ereje hozzá, mert te csak a koronájával törődtél, a tövével nem. Lásd, jó uram, én meg a koronájában csak gyönyörködtem; hanem a tövét ápoltam. Arra volt gondom, hogy jó erős dereka legyen a fának, és jó mélyen bocsássa be gyökerét az anyaföldbe. Hej, mert különös istenteremtése ám ez az aranyalmafa! Ha gyökerei az ő talajukat szorosan átölelve tartják, akkor a dereka erős, koronája ékes, akkor virul, mosolyog, terem és cseng-bong rajta az ezüstvirág meg az aranyalma, mint az angyalok csengettyűje: ha pedig gyökere meglazul, gyümölcse vackorrá lesz. - Tudod mit, szegény ember - így adta fel erre újfent a szót a gazdag ember -, visszaadom én neked a kertedet, mert ezüstcsengését hallanom kedvesebb, mikor a tied, mint hervadását látnom, mikor az enyém.

És úgy is lett. És eddig van a mese."

Aztán néma csend lett. Az emberek sokáig nem tudtak megszólalni. Nem volt előttük egészen világos, hogy értik-e a mesét vagy sem. Végre is megkérték Vájó István uramat, magyarázza meg nekik nyilvánvalóan. Akkor ő így vette fel a szót újból: "A szegény ember az eklézsia, kertje az iskola, a fák a gyerekek. A fa koronája az érzelmeknek, akaratnak, ékes lombja, mosolygó virága és édes gyümölcse, az emberi életek minden gazdagsága, szépsége és bája. A fa dereka az ember lelke, mely magából ezt a szép koronát kitermi. A gyökér a hit, mely a lelket Istennel, az ő természetes termőtalajával és szülőatyjával összeköti, és amelyen át a lélek az Istentől magába szívja azt a mennyei erőt, amely az élet szépségeit és kincseit termi. Az állami iskola ott téveszti el a dolgot, hogy csak az érzelmet, értelmet és akaratot míveli, sőt, sokszor csak az értelmet, a léleknek az Istennel való kapcsolatát pedig nem ápolja. Így a lélek üres marad, mert nincs honnét merítsen erőt és gazdagságot. Így nevelődik a sok, kicsiszolt, finom, ügyes, szellemes, világra való, de gyenge derekú és üres szívű, felületes világfi. Az egyház iskolája pedig, bár annak is sok fogyatkozása van, abban mégis jól csinálja, ha csinálja a dolgát, hogy mindenek felett azt tartja kötelességének, hogy a léleknek hit által az Istenbe való kapcsolódását létrehozza, és ápolja. Mert, ha ez a kapcsolat erős, akkor a derék soha meg nem roppan, a korona ragyogó és gazdag, megtölti angyalok zenéjével az egész életet.

Hogy pedig a gazdag ember visszaadta a szegény embernek a kertjét az a legszebb mese a mesében.

Eddig a mese magyarázata. Én ehhez csak azt teszem hozzá, hogy abban a kis dunántúli faluban, ahol ez történt, még máig sincs állami iskola. De nem is lesz, míg az a falu falu lesz.

Református Szemle, XXIV. évf.

(1922. január 15.)

20-21. o.

November 24: Igehirdetés

Bibliaolvasás:

És mikor némelyek mondának a templom felől, hogy szép kövekkel és ajándékokkal van felékesítve, monda:

Ezekből, amiket láttok, jőnek napok, melyekben kő kövön nem marad, mely le nem romboltatnék.

Megkérdék pedig őt, mondván: Mester, mikor lesznek azért ezek? és mi lesz a jel, mikor mind ezek meglesznek?

Ő pedig monda: Meglássátok, hogy el ne hitessenek benneteket: mert sokan jőnek el az én nevemben, kik ezt mondják: Én vagyok; és: Az idő elközelgett; ne menjetek azért utánok.

És mikor hallotok háborúkról és zendülésekről, meg ne félemljetek; mert ezeknek meg kell lenni előbb, de nem jő mindjárt a vég.

Akkor monda nékik: Nemzet nemzet ellen támad, és ország ország ellen;

És minden felé nagy földindulások lesznek, és éhségek és döghalálok; és rettegtetések és nagy jelek lesznek az égből.

De mind ezeknek előtte kezeiket reátok vetik, és üldöznek titeket, adván a gyülekezetek elé, és tömlöcökbe és királyok és helytartók elé visznek az én nevemért.

De ebből néktek lesz tanúbizonyságotok.

Tökéljétek el azért a ti szívetekben, hogy nem gondoskodtok előre, hogy mit feleljetek védelmetekre:

Mert én adok néktek szájat és bölcseséget, melynek ellene nem szólhatnak, sem ellene nem állhatnak mind azok, akik magokat ellenetekbe vetik.

Elárulnak pedig titeket szülők és testvérek is, rokonok és barátok is; és megölnek némelyeket ti közületek.

És gyűlöletesek lesztek mindenki előtt az én nevemért.

De fejeteknek egy hajszála sem vész el.

A ti béketűréstek által nyeritek meg lelketeket.

(Lukács evangéliuma 21, 5-19)

Check this out on Chirbit
Alapige:

"Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak.

De vigyázzatok magatokra, hogy valamikor meg ne nehezedjék a ti szívetek dobzódásnak, részegségnek és ez élet gondjainak miatta, és váratlanul reátok ne jőjjön az a nap:

Mert mintegy tőr, úgy lep meg mindeneket, akik az egész föld színén lakoznak.

Vigyázzatok azért minden időben, kérvén, hogy méltókká tétessetek arra, hogy elkerüljétek mindezeket, amik bekövetkeznek, és megállhassatok az embernek Fia előtt!"

(Lukács evangéliuma 21, 33-36)

A horgász

Egy nap egy horgász egy csodaszép tengerparton heverészett, horgászbotja ott volt kitámasztva a homokban, és egy száll horgászzsinór lógott bele a csillogó kék habokba. Élvezte a délutáni nap melegét, és örült annak, hogy halat foghat. Arra sétált egy üzletember, aki próbált megszabadulni a munkahelyen rárakódó stressztől. Észrevette a parton üldögélő horgászt, és elhatározta, hogy megkérdezi, miért horgászgat itt ahelyett, hogy keményebben dolgozna magáért és a családjáért. 

,,Így nem fog túl sok halat fogni" - szólt az üzletember a horgászhoz. ,

,Inkább dolgoznia kellene, ahelyett, hogy itt heverészik a parton!" 

A horgász felnézett az üzletemberre, elmosolyodott, és így szólt: 

,,És mit érnék vele?" 

,,Hát, akkor nagy hálókat vehetne, és több halat foghatna!" - felelt az üzletember. 

,,És azzal mit érnék?" - kérdezte a horgász, még mindig mosolyogva. Az üzletember így felelt: ,,Több pénzt keresne, és vehetne egy hajót, aztán azzal még több halat foghatna!" ,,És azzal mit érnék?" - kérdezte újra a horgász. 

Az üzletembert kezdte bosszantani a horgász ismétlődő kérdése. ,,Akkor nagyobb hajót vehetne, és felvehetne embereket, hogy magának dolgozzanak!" - mondta. 

,,És azzal mit érnék?" - kérdezte újból a horgász. Az üzletember egyre idegesebb lett. ,,Hát nem érti? Egész halászhajó-flottája lehetne, behajózhatná az egész világot, és az emberei fognák a halakat magának!" 

A horgász újra csak megkérdezte: ,,És azzal mit érnék?" 

Az üzletember arca vörös volt a dühtől, és most már kiabált a horgásszal: ,,Tényleg nem érti, hogy olyan gazdag lehetne, hogy soha többet nem kellene dolgoznia életében? Élete hátralevő napjait úgy tölthetné, hogy itt üldögél a parton és nézi a naplementét. Nem lenne semmi gondja a világon!" 

A horgász mosolyogva rápillantott, és így szólt: ,,És mit gondol, most mit csinálok?" 

Sokan rendkívül keményen hajtanak egész életükben, hogy elérjék a boldogságot. Keményen megdolgoznak azért, hogy elég pénzt gyűjtsenek össze ahhoz, hogy megvásárolják a boldogságot, amit szeretnének. Ahogy azonban ez a történet is bemutatja, az életnek ebben a megközelítésében valami alapvetően nem stimmel. 

Mi a valódi jutalma a munkának? A történetben szereplő üzletember sosem tudott igazán kielégítő választ adni erre a kérdésre. A Szentírás szerint azért dolgozunk, hogy Istent dicsőítsük vele. A munka is Isten imádásának egyik módja. Pál így ír a kolossébelieknek: ,,Amit tesztek, jó lélekkel végezzétek úgy, mint az Úrnak, és nem úgy, mint az embereknek". Az igazi boldogság abból fakad, hogy Istennek szolgálunk, nem abból, hogy gyarapítjuk a vagyont. ,,Amit pedig szóltok vagy cselekszetek", ,,mind az Úr Jézus nevében tegyétek, hálát adva az Atya istennek Őáltala" (Kolossé 3:23;17). 

Az a mi jutalmunk, hogy Isten dicsőíttetik, és minket is megelégedettség tölt el - mert erre lettünk teremtve.

November 17: Igehirdetés

Check this out on Chirbit
"És városokon és falvakon megy vala által, tanítva, és Jeruzsálembe menve.

Monda pedig néki valaki: Uram, avagy kevesen vannak-é akik idvezülnek? Ő pedig monda nékik:

Igyekezzetek bemenni a szoros kapun: mert sokan, mondom néktek, igyekeznek bemenni és nem mehetnek.

Mikor már a gazda felkél és bezárja az ajtót, és kezdetek kívül állani és az ajtót zörgetni, mondván: Uram! Uram! nyisd meg nékünk; és ő felelvén, ezt mondja néktek: Nem tudom honnét valók vagytok ti;

Akkor kezditek mondani: Te előtted ettünk és ittunk, és a mi utcáinkon tanítottál;

De ezt mondja: Mondom néktek, nem tudom honnét valók vagytok ti; távozzatok el én tőlem mindnyájan, kik hamisságot cselekesztek!"

Lukács evangéliuma 13: 22 - 27

A disznók példája 

- Tudják, én szegény fiú voltam és gyermekkoromban anyám elszegődtetett a községhez disznópásztornak. Maguk most nevetnek, pedig a disznók előtt megemelheti a kalapját minden ember. Tudják-e milyen jó szándékú, becsületes állatok azok? 

Három éven át jártam ki a legelőre velők, tavasztól őszig. Megismertem őket. Hűségesek, tisztességesek. Értik? Szerettek engem! Pedig én nem is voltam disznó, csak ember… Nyelt egyet és egy pillanatig maga elé bámult a padlóra. 

Aztán folytatta: 

- Egy őszön makkoltatni küldtek föl a hegyekbe. Akkor történt, hogy farkasok kezdték kerülgetni a kondát. Volt a rám bízott állatok között egy, amelyik mindig külön járt a többitől. Egy rühes, sovány kis süldő. A többi nem tűrte meg maga között, mert, hogy maga alá piszkolt, fektiben. Mert a disznó nagyon tiszta állat, tudják-e, az elveri magától az ilyet. A konda szégyene volt ez a süldő. És éppen erre mentek rá a farkasok. 

- Reggel történt, alig valamivel virradat után. Éppen kitereltem az állatokat a karámból s álmosan dűtöttem neki hátamat egy bükkfának, amikor a visítást meghallottam. A kis rühes süldő megint valamivel távolabb túrt a többitől s azt cserkészték be a farkasok. Négyen támadtak reá egyszerre. De amikor én felütöttem fejemet a sivalkodásra, már valamennyi disznónak fönt volt a feje és a következő pillanatban az egész konda összeröffent s mint egy roppant fekete henger rohant reá a farkasokra. 

Képzeljenek csak el kétszázegynéhány disznót, tömötten egymás mellett, fölemelt ormánnyal rohanni, fújva és fogcsattogtatva! Szempillantás alatt elkergették a farkasokat s a kis rühes süldőnek néhány harapáson kívül semmi baja nem történt. 

Én pedig sokat gondolkoztam akkoriban azon, hogy miért is védte meg a falka ezt az egyet, akit amúgy is kitaszított maga közül s akit azután sem fogadott vissza soha. De csak most jöttem rá: azért, mert disznó volt az is. 

- Hát látjátok, ezért szeretnék disznó lenni. Mert irigylem a disznóktól a szolidaritást, ami az én emberi falkámból hiányzik. Mi tanokat hirdetünk és jelszavakat halmozunk jelszavakra, de közben mindenki csak önmagával törődik, nemhogy a kisujját is mozdítaná másért. Ha akkor, ott az erdőn, az én disznófalkám is úgy viselkedik mint ma az emberi társadalom: rendre az egész falkát fölfalhatták volna a farkasok. Mint ahogy az embereket is fölfalja rendre a, gonoszság és az önzés.

 (Wass Albert)

November 10: Igehirdetés

Check this out on Chirbit

Azért beszólítván őket, megparancsolák nékik, hogy teljességgel ne szóljanak és ne tanítsanak a Jézus nevében.

Péter és János pedig felelvén, mondának nékik: Vajjon igaz dolog-é Isten előtt, rátok hallgatnunk inkább, hogynem Istenre, ítéljétek meg!

Mert nem tehetjük, hogy amiket láttunk és hallottunk, azokat ne szóljuk.

ApCsel 4, 18-20

Egy megdöbbentő történet

Kegyelem néktek és békesség attól, a ki van, a ki vala és a ki eljövendő; és a hét lélektől, a mely az ő királyiszéke előtt van, És a Jézus Krisztustól, a ki a hű tanúbizonyság, a halottak közül az elsőszülött, és a föld királyainak fejedelme. Annak, a ki minket szeretett, és megmosott bennünket a mi bűneinkből az ő vére által.

(Jelenések könyve 1, 4 - 5)

A faluban Tamás bácsi, egy deres hajú, öreg tiszteletes volt a lelkipásztor. Húsvét reggelén, amikor zsúfolt templomában felment a szószékre prédikálni, egy régi, rozsdás, rozoga madárkalitkát vitt magával és letette a szószék párkányára. Persze mindenki meglepődve nézte és kíváncsian várta, mi fog itt történni. A pap elkezdte a prédikációt: Amikor tegnap végigmentem a Főutcán, szembe jött velem egy fiatal gyerek, kezében lóbálta ezt a madárkalitkát, és a kalitka alján három kis vadmadár lapult, reszketve a hidegtől és a félelemtől. Megállítottam a fiút és megkérdeztem:

- Na, mit viszel magaddal?

- Csak ezt a három vacak madarat - felelte.

- Aztán mit akarsz csinálni velük? - kérdezősködtem.

- Hazaviszem őket és szórakozom velük - felelte. - Feldühítem őket,

kihúzom a tollaikat, egymás közötti viadalra uszítom őket. Élvezni fogom.

- De előbb-utóbb beleunsz majd. Utána mit csinálsz velük?

- Ó, van otthon két macskánk - mondta a fiú -, azok szeretik a madárhúst. Megetetem őket velük.

Hallgattam egy kicsit, aztán ismét megszólaltam:

- Fiam, mennyit kérsz a madarakért?

- Nem kellenek magának azok a madarak. Hiszen azok csak vacak szürke mezei madarak Még énekelni sem tudnak. Még csak nem is szépek.

- Mennyit akarsz értük? - kérdeztem ismét.

A fiú végignézett rajtam, mintha megbolondultam volna, aztán megmondta az árat: tíz tallér. Kivettem a zsebemből a tíz tallért, odaadtam a gyereknek. A fiú letette a kalitkát a földre és egy pillanat alatt eltűnt.

Én aztán felemeltem a madárkalitkát, elvittem a közeli parkba, ott

letettem, kinyitottam az ajtaját, és szabadon engedtem a madarakat.

Miután a lelkész elmondta a kalitka történetét, mindjárt egy másik történetbe kezdett:

Egy nap a Sátán és Jézus között párbeszéd folyt. A Sátán épp az Édenkertből jött és büszkén dicsekedett:

- Az egész emberiséget a kezeim közé kaparintottam. Csapdát állítottam nekik olyan csalétekkel, amelynek nem tudnak ellenállni. Mind az enyémek!

- Mit fogsz csinálni velük? - kérdezte Jézus.

- Szórakozni fogok velük. Megtanítom őket, hogyan házasodjanak és hogyan váljanak el egymástól; feldühítem őket, meg arra is megtanítom, hogyan gyűlöljék és kínozzák egymást; hogy részegeskedjenek és kábítózzanak; arra, hogy fegyvereket és bombákat találjanak fel és öljék egymást.

Nagyon fogom élvezni - mondta a Sátán.

- Mit csinálsz majd velük akkor, ha eleged lesz a játékból?

- Megölőm őket! - felelte a Sátán.

- Mennyit kérsz értük? - érdeklődött tovább Jézus.

- Nem kellenek neked azok az emberek! Nem jók azok semmire! Megveszed őket, ők pedig csak gyűlölni fognak. Leköpnek, megátkoznak és megölnek. Nem kellenek ők neked!

- Mennyit kérsz? - kérdezte újból Jézus.

A Sátán végignézett Jézuson és megvető gúnnyal mondta:

- A véredet, az összes könnyedet és az egész életedet!

Jézus így szólt:

- Megegyeztünk! - aztán kifizette az árat...

Ezzel a tiszteletes fogta a madárkalitkát és lement a szószékről.

November 3: Igehirdetés

Check this out on Chirbit

"Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: Aki én bennem marad, én pedig ő benne, az terem sok gyümölcsöt: mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek." 

János 15, 5

Igaz történet

Egyszer egy keresztény ember elment a fodrászhoz, mert már nagyon hosszú volt a haja, és a nyár közeledtével kezdte zavarni. Hajvágás közben sokat beszélgettek a világ dolgairól, és amikor Isten is szóba került a fodrász ezt mondta:

Én nem hiszek Istenben. Hinnék, ha létezne. De Isten nem létezik!

Miért mondod ezt? – kérdezte a vendég.

Nos, elég annyit tenned, hogy kimész az utcára vagy bekapcsolod a híradót, és egyből rájössz, hogy Isten nem létezik. Szerinted, ha Isten létezne, lenne ennyi beteg ember? Történne ennyi szörnyűség a világban? Lenne ennyi elhagyatott gyerek? Ha Isten létezne, nem lenne ennyi fájdalom és szenvedés. Nem tudom elképzelni, hogy az a szerető Isten, akiről szoktak beszélni, megengedné ezt a sok rosszat. Ezt a kérdést ilyen egyszerű megválaszolni.

A keresztény kuncsaft elgondolkozott egy pillanatra, de végül nem mondott semmit. Amikor készen lett az új frizura és fizetés után távozott a keresztény férfi, meglátott egy koszos, büdös, igénytelen, tetves hajú embert a fodrász üzlete előtt. Hirtelen visszafordult az üzletbe és ezt mondta:

…Tudod mit!? Fodrászok nem is léteznek! – mondta a fodrászának.

Te meg hogy mondhatsz ilyet? Szerinted akkor ki csinálta meg az előbb a hajadat, ha nem egy fodrász?

Nem! Ha létzenének fodrászok, akkor nem látnék koszos, ápolatlan és tetves hajú embert az utcán, mint például az, aki az üzleted előtt álldogál.

Jaj, ne fárassz! Persze, hogy látsz ilyeneket! De szerinted mit kezdjek vele, ha egyszerűen arra nem veszi a fáradtságot, hogy bejöjjön hozzám? Nem fogok kimenni és beráncigálni, hogy levágjam a haját, és rendbe tegyem. Nem kényszeríthetem!

Pontosan ahogy mondod! – vágta rá a választ a keresztény férfi – Ez itt a lényeg! Isten létezik! De a legtöbb ember nem keresi, nem megy hozzá, hanem elzárkózik előle. Maximum, kiált egy „Jaj Istenemet!” és kész. Ezért van a világban sok szenvedés és fájdalom, mert Isten senkit sem kényszerít arra, hogy őt kövesse!

Steinbach József: Halottak napja református szemmel

A halottak napja (november 2) a holtakról való megemlékezés napja a római katolikus egyházban. A clúnyi kolostorból indult el a holtakra való emlékezés és a holtakért való imádkozás szokása a X. században. A XIV. században általánosan is bevezették. Mára az előtte való nap, november 1 (mindenszentek) munkaszüneti nappá lett és egy országos „temetőjárás” kezdődik, amely a gyakorlatban messze túlnőtte a katolikus kereteket, ezért fel kell tennünk a kérdést, hogyan viszonyuljunk a halottak napjához mi reformátusok? Válaszaim: I.. Biblikus látással. II. Élő reménységgel. III. A feltámadás hitének lángjával.

I.

Mindenekelőtt egy rövid hittani-dogmatikai alapvetést kell tennünk, hiszen alapkérdésünk összefügg az élet, halál, megváltás, lélek halhatatlansága, test feltámadása kérdéskörökkel és az ezekre adott református válasszal. Mindezt azért tartom fontosnak tisztázni, mert ha reformátusként megállunk szeretteink nyughelyénél, akkor ne hamis képzelgéssel, hanem BIBLIKUS LÁTÁSSAL tegyük ezt. 

Klasszikus hitvallásaink mellett e témában gyöngyszem Dr. Joó Sándor „Húsvét homiletikuma” c. műve, valamint a „Mi van a halál után?” c füzetecskéje, továbbá Dr. Szathmáry Sándor „Eszkatológia” című, e területen részletes és hézagpótló- munkája. 

A Szentírás az Élet szóval nem csak a puszta létezést jelöli, hanem ez a kifejezés a földi élet mellett leginkább az örök életre utal. 

A halál pedig teológiailag nem a lét ellentéte, hanem az Életé. A halál nem egyenlő a nemlét állapotával, hanem a halál az Élet, az örök élet hiányát fejezi ki. A bűneset óta megromlott élet, a bűnnel megfertőzött élet: ez a halál. A halál tehát az Élettől, az Istentől elszakadt lét. „Az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy” (Jel 3,1). Ilyen értelemben a halál maga a kárhozat, amely a születéssel kezdődik és a testi meghalással végérvényessé válik, hacsak közben újjá nem születik az ember. A halál a testből és lélekből álló emberi személynek a halála. Emberi életünk a paradicsomi tragédia óta mindenestől, testestől-lelkestől, Isten jogos ítélete miatt halálra szánt, a halál börtönébe zárt élet, amiből semmiféle emberi erőfeszítéssel nincs menekvés. 

Ámde Isten Krisztus halálból való feltámadása által áttörte egy ponton az emberi létünket körülzáró halálbörtön falát. Ezen a résen, de csak ezen az egyetlen résen át nyílt meg az út a halál világából az Élet világába. Hogyan? Az embernek még testi meghalását megelőzően meg kell halnia a bűn számára és újjá kell születnie Krisztusban a Szent Lélek által. 

Mi a helyzet az emberi lélekkel? Pillanatig sem kétséges, hogy a lélek a testi meghalás bekövetkezése után is tovább létezik, de ez nem jelenti bibliai értelemben a lélek halhatatlanságát. Hiszen a halhatatlanság szónak csak akkor van értelme, ha az a kárhozat halálából való megszabadulást jelenti, erre pedig a lélek önmagától nem képes. Az ember mindenestől, testestől-lelkestől a halál uralma alatt áll. Éppen ezért kellett Krisztusnak meghalni és feltámadni, mert az emberi léleknek semmi olyan képessége és tulajdonsága nincs, ami őt a halálból a halhatatlanságba átemelné. A lélek nem maga az Élet; egyedül Isten maga az Élet, Övé egyedül a halhatatlanság (1Tim 6,16). Nem a lélek halhatatlan, hanem a Krisztusba oltott lélek halhatatlan, és nem magától halhatatlan, hanem a Krisztusban való hit által. 

Mit jelent a test feltámadása? Maga az anyag még nem test, csak a lélekkel megtöltött, meglelkesített anyag a test. Testem és lelkem együtt alkotják az egyéniségemet. A test lényege tehát az, hogy a test a lélek „alakja”, az emberi személyiség megjelenése, tehát több és más valami, mint a testet pillanatnyilag alkotó anyaghalmaz. Testünkben átlag hétévente minden anyagrészecske kicserélődik, mégis ugyanaz marad a testünk. A test lényegéhez nem tartozik hozzá egy bizonyos anyag. A Szentírás nem azt mondja, hogy ugyanaz az anyag támad fel, amely eltemettetett, hanem hogy a test támad fel. Ugyanannak a személynek a teste támad fel, de nem ugyanaz az anyag. A Szentírás ezt az egységet és különbözőséget az „érzéki” és „lelki” test fogalmakkal jelzi. A testi feltámadás tehát éppen azt jelenti, hogy Isten a halálon át is megőrzi az ember egyéniségét, személyazonosságát, tehát nem hiába reménykedünk a viszontlátás örömében. Ha valakit ennél részletesebben érdekel ez az izgalmas téma, ajánlom figyelmébe a bevezetőben ajánlott kitűnő műveket. 

II.

A tiszta biblikus látás mellett igen fontos, hogy ÉLŐ REMÉNYSÉGGEL álljunk meg szeretteink sírjánál. 

A gyász, a fájdalom a Szentírásban egy legitim érzés. Még Jézus is könnyekre fakadt Lázár sírjánál. De az egész evangélium központi üzenete éppen az, hogy Isten megvigasztal, de nem úgy, ahogy mi vigasztaljuk egymást. Isten hatékonyan vígasztal, cselekszik értünk, kihoz a halálból, Krisztusban „megvált és harcol értünk”. Szeretteink sírjánál állva gondoljunk azokra a bátorító Igékre, amelyek ezt hirdetik: „Nem hagysz engem a holtak hazájában” (Zsoltárok 16,10), „Valóban feltámadott az Úr!” (Lukács 24,34), „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is él” (János 1125), „Akár élünk, akár halunk, az Úréi vagyunk” (Róma 14,8), „Hitben járunk, nem látásban” (2Korinthus 5,7), „Ez az a bizonyságtétel, hogy örök életet adott nekünk az Isten, és ez az élet az Ő Fiában van, akié a Fiú, azé az élet” (1János 5,11-12)…számosat idézhetnénk még. Sokat segíthetne az Ige egyházához méltó emlékezésben az, ha szeretteink síremlékén szerepelne egy-egy ilyen bibliai Ige. Azért feltételes módban fogalmazok, mert sajnos még a református temetőkben is alig olvasható élő reménységre buzdító Ige. 

Ez az élő reménység Krisztusban adatik, de mivel a végső bírák nem mi vagyunk, ezért minden sírnál megállhatunk ilyen reménységgel. Ígéretünk van arra, hogy Isten az emberi élet utolsó percében is elvégezheti a megtérés csodáját. „Isten nagyobb a mi szívünknél!” (1Jn 3,20) Az elhunytakért már nem imádkozunk, a döntés lehetősége számukra lezárult, de hálát adunk mindazért, amit Istentől rajtuk keresztül elfogadhattunk, amíg éltek, és bízva tekintünk előre. Ez a hit szenteli meg igazán emléküket. 

Ez az élő reménység azonban halottak napján, szeretteink sírjánál állva különösen arra késztet bennünket, hogy feltegyük magunknak a kérdést, mi készen vagyunk-e, hitben járunk-e, Krisztusban vagyunk-e? Református értelemben minden halottak napja a Krisztus melletti döntésre, illetve a Megváltónkba vetett hit erősödésének fontosságára figyelmeztet. Arra, hogy „nincs itt nékünk maradandó várunk, hanem az eljövendőt keressük!” (Zsidókhoz írt levél 13,14). 

III.

A téma kimeríthetetlen, az újság terjedelme azonban korlátozott, ezért tegyünk fel végezetül még egy kérdést? Mi a helyzet a külsőségekkel? Szeretteink sírjánál állva a FELTÁMADÁS HITÉNEK LÁNGJÁT gyújtsuk meg szívünkben. Ezért a hitért könyörögjünk. A feltámadás hitének lángja egyedül a Krisztus-hit olajából táplálkozhat, de ez a láng, éppen mert a „Világ Világosságának” lángja, beragyogja egész földi életünket és a halál árnyékának völgyét is. Megvigasztal, békességet és bizonyosságot ad az elköltözöttek tekintetében, és erőt ad, hogy jobban figyeljünk azokra, akik még itt vannak velünk. 

Engem erre keményen megtanított az Úr. Édesapám, akit mélyen tiszteltem és szerettem, egy alkalommal a heti „unokázásból” hazafelé készülve, csendesen így köszönt be nekem a lelkészi hivatalba, ahol én szokás szerint nagyon el voltam foglalva: „Fiam, neked soha nincs időd velem beszélgetni!”…Négy nap múlva a halálhírét kaptam. Ezzel köszönt el. 

A feltámadás hitének lángja az elköltözöttekkel kapcsolatban bizonyossággal, az élőkkel kapcsolatban a szolgáló szeretet feladatával ragyogja be mindennapjainkat. A síron való gyertyagyújtás kérdése azért lényegtelen, mert a feltámadás hite nélkül katolikus részről sincs értelme, „bár szép a sok gyertya a novemberi temetőben”, de ez önmagában semmit sem segít rajtunk, ugyanakkor ha ezzel azt akarjuk kifejezni, hogy itt jártunk, és élő hittel emlékezünk szeretteinkre, miért ne tehetnénk? Ezen vitatkozni butaság! Nem bizonyos külsőségek betartásától vagy elvetésétől vagyunk reformátusok, hanem attól, amit e cikkben végig részleteztem. Mégis számomra biblikus hitünk kialakult külső megnyilvánulási formái is fontosak, ezért én szeretteim nyughelyénél a feltámadás hitének lángját gerjesztem fel szívemben. Közben az említett bibliai Igék mellett eszembe jut Erdélyi József verse is, amelyet azért idézek, mert a költeményt katolikus ünnepen egy katolikus kereszt ihlette, de református tartalommal zeng:

Megritkul már a nyárfák levele,

Dúsan terült a réti fű vele,

Hosszan, amint ragadja el a szél,

Olyan, mint egy királyi, arany szemfedél.

Hazafelé már alkonyodni kezd,

Az útfélen feltűnik a Kereszt.

rajta csüng búsan az Ember Fia,

Lehajtott fején töviskorona.

Csak hulljatok ti, nyárfalevelek!

Repülj, idő! Én pajzsot emelek,

Arany pajzsot mely mint a Nap ragyog,

S az van ráírva, hogy feltámadok!

Hogy lakozzék a Krisztus a hit által a ti szívetekben (Eféz.: 3:17)

A sebész és a kisfiú

Egy nap a szívsebész, azt mondta az operálandó kisfiúnak:

- Holnap reggel - kezdte a sebész - ki fogom nyitni a szívedet.

- Ott fogod találni Jézust - vágott közbe a fiú.

A sebész bosszankodva felnézett.

- Fel fogom vágni a szívedet - folytatta -, hogy lássam, mennyi károsodás történt.

- De amikor felnyitod a szívemet, Jézust fogod ott találni - mondta a fiú.

A sebész a szülőkre tekintett, akik csendben ültek.

- Miután látom, hogy mennyi károsodás történt, vissza fogom varrni a szívedet és a mellkasodat, és eltervezem, mi a következő lépés.

- De ott fogod találni Jézust a szívemben. A Biblia azt mondja, hogy Ő ott él. Minden zsoltár azt zengi, hogy Ő ott él. Ott fogod találni Őt az én szívemben. 

A sebésznek elege volt.

- Majd megmondom neked, mit fogok találni a szívedben, sérült izmokat, gyenge vérellátást, és elvékonyodott érfalakat fogok találni. Ez után el fogom tervezni, hogy tudlak meggyógyítani. 

- Jézust is ott fogod találni, Ő ott él- mondta a fiú...

A sebész műtét után leült az irodájában, és magnószalagra vette a műtéttel kapcsolatos megjegyzéseit, gondolatait: sérült főütőér, sérült tüdőbe vezető erek, elterjedt izomsorvadás. Nincs remény a szívátültetésre, nincs remény a gyógyításra, kezelésre.

Terápia: fájdalomcsillapítók, és ágyban feküdni.

Prognózis: - itt kis szünetet tartott - egy éven belül halál. 

Megállította a magnót, de még volt mit mondania.

- Miért? - kérdezte hangosan. Miért tetted ezt? Te juttattad őt ide!

Te okoztad neki ezt a gyötrelmet, és Te kárhoztattad őt korai halálra!

Miért?

És akkor az Úr válaszolt neki:

- A fiú az Én bárányom, nem terveztem, hogy sokáig a te nyájadhoz tartozzon, mert, ő az én nyájamnak tagja, és az lesz örökké. Itt az én nyájamban nem lesz fájdalom, olyan jólétben lesz része, amit te el sem tudsz képzelni. Szülei egy napon találkozni fognak vele és ~ok is megismerik a békességet és az én Nyájam gyarapodni fog.

A sebész forró könnyeket hullajtott, de ingerültsége meg ennél is hevesebb volt.

- Te teremtetted ezt a fiút, Te teremtetted ezt a szívet! Meg fog halni hónapokon belül. Miért?

Az Úr válaszolt:

- A fiú az Én bárányom, vissza fog térni az én nyájamhoz, amint elvégezte küldetését. Én nem azért küldtem az én bárányomat a nyájadba, hogy elveszítsem, hanem azért, hogy egy másik elveszett bárányt megmentsen.

A sebésznek potyogtak a könnyei.

A sebész odaült a fiú ágya szélére. A szülők vele szemben ültek.

A fiú felébredt és suttogva kérdezte:

- Kinyitottad a szívemet???

- Igen - mondta a sebész.

- Mit találtál? - kérdezte a fiú.

- Megtaláltam Jézust - felelte az orvos.