Gyermekkori nyaralásaim fontos színtere volt a Fekete- és a Fehér-Körös ölelésében Kis-Körösköz nevezettel ékeskedő táj, azon belül Vadász, Vadászon belül a református parókia. A papi portán öt virágszál, öt papkisasszony nyílott, mindegyikbe szerelmes voltam, s bár nem mind lett volna korban hozzám illő, hatéves koromban bármelyiket szívesen elvettem volna feleségül. A szomszédos Bélzerindnek, a környék legapróbb és legeldugottabb falujának anyai nagyapám, Gyenge János volt bő száz évnek előtte a lelkipásztora. A múltbeli dolgok ilyetén állásának köszönhetően mostani riportutunk számomra többet jelentett szokásos etnoszportyánál: zarándoklat egy kisvilág tünedező partjain.
A táj közelmúltjáról szóló, mára érvényét vesztett természeti leírásban olvastam nemrég, hogy „itt találhatóak a legsűrűbben természeti értékek, itt a legösszefüggőbbek a természeti élőhelyek. A térség legszabályozatlanabb folyóvize: a Tőz menti holtágak régi idők hírmondói. A nagyobb sodrású szakaszokon békaszőlő, süllőhínár, tócsagaz, a lassúakon vízipáfrány, fehér tündérrózsa terem”. A közeli Ágya szülötte, Olosz Lajos versbe örökítette a Fekete-Köröst délről tápláló folyóvizek szabdalta kishazát: „TŐZMISKE, ÁGYA, SZINTYE, KERÜLŐS / határán kanyargott a lusta, szelid Tőz. / Mindkét partján kék erdő sötétlett. / Őstölgyek alatt a nappal is sötét lett.”
Királyi vadászok faluja volt. 1910-ben lett legnépesebb a település, 2448-an lakták, 552 román mellett 1761 magyart, 126 cigányt, 10 szlovákot és 9 németet írtak össze. A legutóbbi népszámláláskor, 2002-ben 1258 lakosából viszont 539 cigány, 429 magyar és 280 román nemzetiségű volt. Haász Tibor, a 35 százalékban magyarok lakta, négy faluból álló község, Tőzmiske RMDSZ-es polgármestere szerint Vadászon kilenc esztendő elteltével tovább változtak az etnikai arányok a romák javára: 2011-ben mintegy 800 főre szaporodtak, a magyar maradék körülbelül 350, a román 80 lelket számlál.
A falu neve királyi vadászok egykori lakóhelyére utal. A honfoglaló magyarság elég hamar megüli a környéket, erről tanúskodik a környékbeli falvak ősi neve, a honfoglaló nemzetségek neve: Gyarmat, Zerind, Jenő, Elek, Bököny. Az oklevelek Vadaz formában már 1214-ben említést tesznek a településről, és arról, hogy két vízimalma is van. Korai megülését eredetileg 13. századi, később bővített temploma is bizonyítja. Első román lakói a 17. század végén telepedtek be, az 1960-as években a már régebben itt élő néhány roma család mellé több hullámban román anyanyelvű cigányok érkeztek a faluba.
Vadász korábbi, ambiciózus református lelkésze, Szakács Lajos 2002-ben kismonográfiába foglalta össze a település históriáját, mutatta fel értékeit. A történelem minden viharát túlélő falu számtalanszor cserélt gazdát, 1566-ban a két közeli erősség: Gyula és Jenő elestével került török kézre. S hogy ekkor kik lakták, arra nézve pontos kimutatás maradt fenn a korabeli török lajstromokban. Egytől egyig magyar nevek: Aszalós, Bothos, Csatári, Csomós, Diák, Dorog, Fábián, Gács, Gerefi. Szakács tiszteletes monográfiája szerint „1636–1649 között annyira kipusztul a falu, hogy az akkori gazdának nagy áldozatok árán sikerül újratelepítenie. A lelkes újratelepítést jellemzi, hogy a nemesek sokan feladják vagyonukat, és inkább jobbágyok lesznek, csak hogy ne szűnjön meg létezni a falu. (…) 1692-ben ismét a királyi udvar tart igényt Vadászra, mint saját birtokra. Ekkor települnek be a hegyekből a románok. (…) Az 1657 és 1695 között folytatott harcokban a falu lakossága megdöbbentően megfogyatkozik, egyharmadára csökkent. 1698-ban tatár seregek pusztítják a környéket, a Rákóczi-féle szabadságharc is megtizedeli a falut. 1703-ban pedig végleg megpecsételődik a sorsa: Rákóczi és Bercsényi katonái teljesen elpusztítják. A lakosság nagy része ekkor menekül a Sárrétre.” Egy Vadász múltját ismertető román szerző így sommázza kurtán-furcsán a korszak történéseit: „Fosta veche localitate românească, este distrusă de ungurii lui Rakoczy (sic!), după 1711 populaţia revenind în sat.” (A volt régi román települést Rakoczy magyarjai pusztítják el, 1711 után a lakosság visszatér a faluba.) Érdekes volna utánajárni: mi válthatta ki a kurucok haragját a már szinte teljesen elnéptelenedett falu lakossága ellen.
A gyülekezet. A sok oszloppal tagolt, kúriaszerű parókián beszélgetünk Lőrinc Lóránd Péter lelkipásztorral és Jakab Károly főgondnokkal (képünkön). A kurátorban ötven esztendeje nem látott aradi líceumi diáktársamat ismerem fel. Néhány percnyi nosztalgiázás után rátérünk az eklézsia és a falu dolgaira. Az ifjú tiszteletes 2004 óta pásztorolja a vadászi gyülekezetet. 2011. január elsején 325 híve volt, azóta hétszer temetett, egyszer sem keresztelt, tehát beszélgetésünk napján 318 tagja van az egyházközségnek. Tavaly tizenhárom temetés volt, három keresztelő mellett, tavalyelőtt nem volt keresztelő, és kilencszer temettek. Három-négy „gyermekreménységgel bíró” fiatal családot tartanak számon. Minden évben átlag négyen konfirmáltak, 2006 volt a csúcs, tizenegy konfirmandussal. Jó esetben három esküvőre lehet számítani, de tavaly egyetlen pár sem fogadott örök hűséget egymásnak. Ünnepekre, főleg karácsonyra hazajönnek az elszármazottak is, olyankor megtelik a templom.
Mialatt a népmozgalmi adatokat sorolgatják, kiderül, hogy Jakab főgondnok borúlátóbb a papjánál. „Szerintem 2050-ben nem lesz ötven magyarnál több Vadászon. Hatvan éve még ezerkétszázan voltunk, s most minden évben elveszítünk nyolc-tíz református magyart.” A jóval fiatalabb lelkész kevésbé pesszimista: „Minél kevesebben vagyunk, annál kisebb a fogyás. Igenis, a magyar közösségnek még van megtartó ereje, s ami a legfontosabb, egy-két kivétellel nem románosodnak el.” A közösségi alkalmak közül, melyeknek az egyház is társszervezője, a Fekete-Körös menti magyar ajkú fiatalok találkozója a legnépszerűbb. Nagyzerind, Feketegyarmat, Ágya, Erdőhegykisjenő, Simonyifalva, Bélzerind fiataljai sereglenek egybe olyankor Vadászon.
A falu dolgairól. A mezőgazdász végzettségű főgondok elmondása szerint az egyházi földeket – 36 hektárnyi területet – csak hosszas pereskedés után sikerült visszanyerniük. A Fekete-Körösből Simonyi fölött kiszakadó, Tamásda alatt a Tőzzel visszatérő Leveles-ér, vadásziasan: „a Zér” két partján régente csak magyarok éltek. Jakab mérnök vitatja a falu monográfiájába foglaltakat a románság megjelenésével kapcsolatban, szerinte betelepedésük későbbi keletű, mint ahogy a dolgozatban áll. Egyébként a legrégibb, a magyarok által megült falumag görbe utcákból áll, a későbbi jövevények, a románok, majd a romák számára alakítottak ki egyenes házsorokat. Az első cigány családok pásztorkodtak és kéregettek, a falu eltartotta őket. Az egykéző magyarokkal, illetve románokkal ellentétben egy-egy roma családban nyolc-tíz gyermek született, s ma sem adják hatnál alább.
Az első–negyedik osztályba öten járnak az osztatlan magyar tagozaton, és még hárman Simonyifalvára. A hajdani felekezeti iskola rekordéve 1902 volt, akkor 131 fiú és 143 leány volt iskolaköteles. A fiatalok száma (19 éves korig) csaknem a lakosság felét képezte: 1125-en voltak. Jövőre négy-öt elsős lesz, bár a magyar óvodát nyolcan fejezték be, kettő közülük vegyes házasságból származik, egy román ajkú cigány gyermek is magyar óvodába járt, a községközpont román iskolájába íratják majd őket.
A vadászi első–nyolcadik osztályos román tagozat voltaképpen „roma tagozat”, hiszen csupán egy-két román kisdiák tanul ott, közel kétszáz, párhuzamos osztályokba járó cigány gyermek mellett. Miattuk az iskolát, az óvodát is állandóan bővíteni kell, nemrég adtak át egy új, modern épületet. A cigánysor régen kinőtte magát. A romák először a „román” faluban vették meg a házakat, most már a „magyar” faluban sincs olyan utca, ahová nem költözött be néhány cigány család. Az a nyolcvan román beékelődve él a cigányok között, minden román családra jut öt cigány família. A románoknak már papjuk sincs.
Van vagy hetven tehén, a magyarok és a románok közül vagy három-négy ember tart lovat. A cigányok egyre-másra vásárolják a lovakat, jobbára lopott takarmánnyal etetik őket. Két esztendeje a gazdák értesítették a községközpontban székelő rendőrséget, hogy roma falusfeleik ráeresztették a lovaikat a zsenge vetésre, kijött két altiszt, ám az egyiket úgy megverték, hogy a kezét is eltörték. Azokkal a fiatalabbakkal, akik jobban beilleszkedtek, akiknek munkahelyük van, Borosjenőbe vagy Nadabra járnak dolgozni, nincs baj, csak tíz-tizenkét családot kellene Vadászról kizsuppolni – vélekednek beszélgetőpartnereim.
A földekkel sok a gond, nagy szárazság sújtotta a vidéket, az idén még nem volt ötvenliternyi eső, ami a tizede az átlagos évi csapadékmennyiségnek. A gazdák elmentek, kiöregedtek. A szántók negyven-ötven százalékát művelik meg. Szerencsére jelentkezett két magyar vállalkozó, ők vagy kétszáz hektáron gazdálkodnak, ők majd bővülnek, terjeszkednek, ahogy tudnak. „A Körös árterületén, a Leveles két oldalán nagyon jó termőföldek vannak. A Fajzásban, a kaszáló helyén, nagyapámék még hallották, ahogy a bölömbika bőgött – meséli Jakab Károly. – Szeszélyes vízi világ volt ott hajdanában. A régiek őszi búzát vagy őszi árpát nemigen vetettek, mert mindig elvitte az árvíz.” Károly jelenleg nyolcvan hektárt művel. A fele az övé, a többit béreli. Gépesítve, egy emberrel dolgozik, de az idei évet nem tudja, hogy fogja kiheverni, nagyon gyenge termés ígérkezik.
A lelkipásztor és a főgondok kíséretében indulunk falunézőbe. A parókiával szemközt vadonatújnak tűnő épület ékeskedik. „A községi tulajdonban lévő volt egyházi iskolát a polgármesteri hivatal korszerűsítette. De ha felépül az új tanintézeti épület, a református egyház fogja használatba venni. Évek óta lakatlan, nagyon romos volt, most központi fűtés van benne, a víz bevezetve, angolvécéket szereltek fel. Csak az udvart kell még rendbe tenni. Az eklézsiának nem lett volna annyi pénze, hogy felújítsa” – bizonygatja a lelkész. Elképzeléseik szerint lesz egy terem, amelyikben istentiszteleteket fognak tartani, a másik a fiatalok vagy akár az idősebbek számára közösségi rendezvények megtartására lesz alkalmas. „A magyar polgármester harmadik ciklusát tölti, a tizenhárom tanácsos közül kilencen magyarok vagyunk – magyarázza a községi tanácsosi tisztséget is betöltő kurátor. – Vadász a mérleg nyelve, ilyen szempontból szerencsések vagyunk a cigányokkal, mert ők reánk szavaznak, sőt a románok egy része is.”
A templomról. Vakációs emlékeim között fontos helyet kapott a hatalmasnak tűnő istenháza monumentálisan égre törő tornya. A vaskos, akár bástyának is beillő épületrész – melyről később megtudtam, hogy a török hódoltság idején valóban erősségként, őrtoronyként használták – gyermekkori emlékeim szerint igen romos állapotban lehetett, az oldala leomlással fenyegetett. A tatárjárás pusztítása után, a 13. század második felében hamar újratelepült Vadász. A régészeti kutatások arra engednek következtetni, hogy ebben az időszakban, az Árpád-kor utolsó évtizedeiben épült a temploma. A lakosok, a templom építtetői minden bizonnyal tehetős emberek lehettek, hiszen egy hatalmas toronyra is jutott tégla, melyet a közeli téglaégetőből hoztak. A műemlék értékeinek feltárását és a restaurálást irányító szakemberek, Emődi Tamás és Lángi József véleménye szerint a tornyot egy időben emelték a templomhajó legrégibb részével. Az eredeti épület óromán stílusban épült. A középkori bejárat ma is látható, bár ma már nem ezt használják.
A templom belső tere északon és délen ülőfülkékkel van tele, melyek előtt a középkori szokás szerint a gazdagabb lakosok helyet vásárolhattak maguknak. Rómer Flóris, a főbejárat fölötti freskó újrafelfedezője ezt írja a templomról: „eredetileg cemiterialis kis templom volt, mint a legtöbbje az első keresztény templomoknak, mely körül az ősök temetkeztek.” Rómer azt is tudni véli, hogy a templom körül leásván, bizonyára emberi csontokat is találnánk. 1332-ben már saját plébániával bír a falu, és papjának nevét is tudjuk. György pap a Köleséri főesperesség legmódosabb plébánosa. Ez az adat bizonyítaná a kutatók előbbi megállapításait is.
A Vadászról írt kismonográfia szerzője szerint: „Az 1400-as évek rengeteg viszontagságot hoznak, hiszen a falu egyik nemesi család birtokából a másikéba kerül. A Becseyek, a Sámolykeszyek, a Pethők, a Vásáryak, az Illyeyek, a Farkasok, a Maróthyak és a Miskeyek kezén is keresztülmegy. Gazdag falu lehetett, különben nem harcoltak volna ennyien érte. A kutatók szerint a 15. század első felében festhették a templomban talált képeket. A templomban ugyanis, a belső bejárat felett timpanonos szerkesztésű freskó ugrik ki a falból. A képet minden bizonnyal megrendelésre készítették, valószínűleg a fent említett években. A kép nagy művészi értékkel bír és a restaurátorok szerint, a felhasznált színek alapján, egy szász mester készíthette, ami az akkori időben nem kis pénzbe került. A freskó a keresztre feszített Krisztust ábrázolja. Az alkotó meglepő plasztikussággal és realitással ábrázolja a Megváltót. A kereszt jobb oldalán az asszonyok állanak, a három Mária. Bal oldalán pedig két apostol látszik, egyikről bízvást állíthatjuk, hogy Péter apostol, hiszen egy kulcsot tart a kezében.” Egy régi, 1832-es lelkipásztori jelentés arról számol be, hogy „templomunk régibb része mint most is látszik, és a még most is élő öregektől tudatik vak ablakokkal, faragott és festett képekkel volt teljes”.
Főszerkesztő-fotográfus kollégám egyre-másra készít felvételeket a gótikus, bélletes kapuzat fölötti falfestmény maradványairól (képünkön). Annak idején a kálvini hitre tért elődök nemigen kímélték a templom ma már közel hat évszázados értékeit, a feltárt freskómaradék felületét valamikor egy gerenda számára törték át.
Belépve a kapun a legények számára 1801-ben épült, a gyülekezet lélekszámának gyors gyarapodásáról tanúskodó karzat köti le a figyelmünket. Feliratának sutaságában is sokatmondó szövegét csak a nyakunkat kitekerve sikerül kibetűzni: „Urunk engedelméből a Vadászi reformata Szent Eklzsia a maga költségével építette e fikart Ohlá János molnár által Albert Miháj biróságá: öreg Kováts István kur. és Máté Ferenc egyházfiságában.”
Kísérőnk tájékoztatása szerint a patinás bútorzat is, az 1833-ban újrafestett kazettás mennyezet első változata is korabeli. 1810-re készül el a munka, amint ezt a következő felírással egy kazetta is bizonyítja: „Ez a mennyezet épült a kőkar alatt valóval és a bent lévő székekkel s katedrával együtt Ns. Csatári János asztalos által Bíró ör. Kováts István, kur. Bondár Ferenc, egyházfi Kotsis Ferenc idejében Ao. 1810 Die 8 sept.”
A berendezés elkészítése Csatári János asztalosmester érdeme. Munkájának szemléletes leírása a belső tér gazdag kiképezését bizonyítja: „Erre a célra rengeteg veres, kék, fehér és zöld festéket vásárolnak a mester számára. Az asztalos igen szép munkát készít. A mennyezetet kifesti. A kazettákon szereplő jeleknek megvan a jelentésük. A mennyezet közepén található Nap Istent szimbolizálja, míg a szószék felett levő Hold a lelkipásztort. Ahogyan a hold a naptól kapja fényét, úgy a lelkipásztor Istentől kapja azt, és szét kell szórnia Isten Igéjének hallgatóira. Nem az övé tehát, amit ad, hanem Istené. A többi kazettán a Csillagok láthatóak, azaz a gyülekezet. Az Úrasztala felett található faragott kazetta az Édenkertet jelképezi, ebből azt lehet kiolvasni, hogy az Úrvacsora azt a helyreállított közösséget jelenti Istennel, amelyet csak az Édenkertben tapasztalhatott meg az első emberpár, bűnbeesése előtt. Valószínű, hogy a padok mellvédjén kívül a kőkar alatt levő deszkázás és a szószék is ki volt festve. Erre utalnak azok a minták, amelyek jelenleg a cinteremben találhatóak.”
Jelenleg a templom tetőszerkezetének az átalakítása volna a legfontosabb munka. Emődi Tamás, az egyházkerület építésze pályázattal igyekszik támogatást szerezni az eredeti, román kori ablakok feltárására, amikor lesz rá anyagi fedezet, a tizenegy ülőfülkét is elővarázsolják. 2002-ben csak falkutatásra, a bejárat freskójának felújítására futotta. Székesfehérvári szakértők restaurálták, Láng József irányításával. A gyülekezet adakozó kedvét mi sem bizonyítja beszédesebben, mint hogy 2006-ban, amikor legutóbb renoválták a templomot, kétszázmillió lej adomány gyűlt össze; volt olyan egyháztag, aki kéthavi nyugdíját is felajánlotta.
Névcsemege. Jártunkban-keltünkben kirajzolódik számomra a falu – a „magyar” falu legősibb része. Előzetes olvasmányaimat kísérőink elmondásával kiegészítve élhetem ki helynévgyűjtő mániámat: Napkeleti utca, a Malom tér, a Hat ház utca, a Nagy korcsma utca, a Kápolna utca, megannyi girbe-gurba, zegzugos sikátor, odébb az újabb keletű Nyárfás utca, Bokor utca, Ponyvahát őrzi a településtörténet különböző időszakait. És a határrészneveknek a falumonográfiában fellelhető gazdag választéka is csemege riporterségem számára: „A vadászi határt, ahogyan az a régieknél szokásban volt, természetesen a régi tulajdonosokról, birtokosokról nevezték el. A Józsi major József főhercegről kapta nevét, aki a 19. században vásárolta meg a határnak ezt a részét. A Maróczi tarló az egykor ezen a földön lévő, de a törökdúlás alatt elpusztult Marócz faluról kapta nevét. A Blayer, a Teleki, a Tisza, a Szentpáli és a Csete tarlók az egykori birtokosokról kapták nevüket. A falu határában levő földek nevei: Ködmönös, Balogföld, Árpáskert, Kenderföld, Szálláskert. A földeken laposok voltak, melyek biztosították a környező földek vízellátását. Ilyen volt a Mészár lapos, a Jegyző lapos, a Horgos rét, a Fajzás lapos.”
Nincs szándékomban a teljes helynévkincset belezsúfolni riportnak szánt írásomba, csak megjegyzem, hogy trófeámat legidősebb riportalanyom, Vékás János egészítette ki.
A legendás csontkovács. Mielőtt Vadász másik hírességét – az egyik a templom… –, János bácsit meglátogatnánk, arra is futja kísérőim idejéből, hogy megmutassák: túl a falu szélén, a határban hol állt a Simonyi bárók szépséges kastélya, megannyi uradalmi épülettel, halastóval, hatalmas parkkal, melyről immár csak egyetlen egy fa, egy Észak-Amerikában honos virginiai boróka tanúskodik. (Simonyi óbesterre és a birtokközpontot tovább fejlesztő, miniszterviselt fiára riportom következő részében, az általa alapított Simonyifalvának szánt beszámolómban szentelek nagyobb spáciumot.)
Elbúcsúzunk hajdani iskolatársamtól, Jakab Károlytól, hiszen aratás közben áldozta fel az idejét számunkra, és Lőrincz tiszteletes úr kíséretében nyitunk be Vékásékhoz. A jómódról, szorgalomról és rendről tanúskodó portát könnyű megtalálni: az utolsó előtti ház az alvégen. Egyébként minden cigánygyerek tudja, hiszen ha más megyei vagy külföldi rendszámú gépkocsi érkezik Tőzmiske felől, némi fizetségért egymással versengve kalauzolják a messze földön hírt s nevet szerzett csontkovácshoz a gyógyulni vágyó pácienseket.
János bácsi (képünkön) meg a lánya az udvaron fogad bennünket, egy aradi kútmester azon tüsténkedik, hogy új szivattyút szereljen a mélységes mélyen, a felszíntől 150 méterre rejtőzködő forrás vizét előcsalogatandó. A gazda némi habozás után elegyedik szóba velünk. Nem titkolja: unja már az okvetetlenkedő újságírókat, de miután kienged, csak úgy árad belőle az ízes beszéd, akár a föld mélyéről a tiszta, jéghideg ivóvíz. A „csontkovácsolást” a nagyapjától, Vágó Istvántól tanulta, Vágó István meg az apósától, aki huszárok szanitéce volt hajdanán az osztrák–magyar seregben. „Nem akartam én ezzel foglalkozni, volt nekem más megélhetőségem, harminc évig a pékségben dolgoztam. Nem akartam, hogy kuruzslónak tartsanak, a kommunizmusban nem lehetett itt fityegni. Pedig a nagytatám el volt ismerve, elvittek bennünket Bukarestbe a nagyfőnökökhöz, napokig ott voltunk, azt mondták, Vágó bácsi csinálhatja, de csak itthon. Féltek, hogy a doktoroknak elveszi a kenyerit. Mégis meg-megpróbáltam az ő felügyelete alatt, gyakran le is gorombított. A tata 1974-ben halt meg, még el se temettük, már ott állott egy autó, attól kezdve én csináltam. Az előbb ment el egy kliens, gyakran még késő este is bekopognak, miután lefeküdtem. Itt nem lehet programáltatni. Az ország minden részéből jönnek, még külföldről is. Szeretném továbbadni a tudásom, de nem nagyon van kinek. Erre születni kell, itt voltak már nyolcan-tízen, mutassam meg, hogy kell csinálni, hogy kell helyre tenni a csontot. Egy bioenergiás teljes csontvázat is hozott magával, többen levideózták, mit hogyan csinálok, mégse tudták eltanulni. A doktorok gyakran ideküldik a kórházakból a betegeket. Hány kliensem volt, nem tudnám megmondani, milliónál kevesebb, százezernél több. Sokszor, ha kimegyek az utcaajtóba, még be se jövök, már három bokát meg három kezet helyre teszek. Az unokám átvehetné, ha volna hozzá hajlandósága, erős keze van, Aradon vízilabdázik, de nem áll kötélnek, nem lehet forszírozni, ha nem akarja. A kutyát se lehet bottal a nyúl után zavarni.
Amikor a rendszerborulás volt, harminc év után otthagytam a pékséget, lett a föld, gondoltam, hogy abból megélünk. Az lesz a kolbászból a kerítés, de nem lett. Először csak tíz hektárt adtak vissza, aztán még valamivel többet, mint húsz. Presbiter is voltam, megindítottam itt a kisgazdapártot, 500 hektáron pedig egy társulást szerveztem. De már négy esztendeje abbahagytam a gazdálkodást, nem is bírom már, hetvenéves elmúltam, de nem is érdemes. Nagytatámtól hallottam, a harmincas években ment itt legjobban az élet, szuper volt. Szorgalmas, jószágtartó emberek voltak. Minden jobb háznál volt négy ökör, két-három tehén, borjú, tíz-tizenkét nagyállat, disznó is sok volt, három csürhét makkoltattak az erdőben a vadásziak. Négyszer volt évente vásár, országos vásár. A tatám minden vásárra előállított egy pár szép ökröt, eladta a felvásárlóknak, azok tovább adták a zsidóknak. Akár egy hold földet is lehetett venni értük. A románok is szorgalmasak voltak, jól megvoltunk velük, megtanultak gazdálkodni. A románokkal szuper volt a viszony. Ők, a régi öregek mind tudtak magyarul.”
