"És a levélben ezt írta, mondván: Hirdessetek bőjtöt, és ültessétek Nábótot a nép élére."

 A királyokról írt első könyv 21, 9

Aháb király és a szőlőtulajdonos Nábót története (1Kir. 21, 1-16), bár a régmúltban játszódott le, nagyon jellemző a mai jogviszonyokra, amikor sokan hatalmukat arra használják fel, hogy javakat orozzanak.
Nábót jezréeli lakos, akinek szőlője van a királyi palota mellett. Őseitől kapott örökség ez, melytől ő, aki Isten népe rendjében akar élni, nem válhat meg. Izráelben ugyanis úgy tekintették a földet, mint Isten tulajdonát. Isten adta a honfoglalás alkalmával az egyes törzseknek és nemzetségeknek. Az így kapott szent földet, mint Isten haszonbérlői őrizték és adták tovább utódaiknak. A földtulajdon képezte a régi Izráelben a gazdasági és állami élet alapját. Csak az volt a teljes jogú izráeli polgár, akinek földje volt. Fontosnak tartották azért, hogy az atyáiktól kapott földet megőrizzék és kényszerítő körülmények nélkül ne idegenítsék el.
Aháb király szeretné megszerezni Nábót szőlőjét. Jog szerint két lehetősége volt erre: elcserélni vagy megvásárolni. Ilyen értelemben tett ajánlatot Nábótnak, aki azonban nem fogadja el a király ajánlatát. Visszautasító válaszát tehát személyes joga mellett Isten törvénye is motiválja. Számára Isten parancsa fontosabb, mint a király kívánsága. Az Istenhez való hűség mellett eltörpül előtte a jó üzlet lehetősége.
A királyi tulajdon különbözött a többiekétől. Nem személyes tulajdon volt, hanem a hivatallal járt. Birtokai: koronajavak voltak. Dinasztiák változásánál fontos következményei voltak ennek, mert a koronajavak az új királyi család tulajdonává lettek (2Sám 9:7; 12:8). Többféle. lehetőség volt a királyi javak növelésére: vásárlás, elítélt személyek vagy elmenekültek vagyonának birtokbavétele. Ezeket a király vagy hűbérül adta, vagy a királyi kamarás irányítása mellett kezeltette.
Áhábot bántja ugyan Nábót válasza, de nincs törvényes eszköze kívánsága megvalósítására. Az
izráeli ember érzelmi hullámzására jellemző indulatossággal ment haza palotájába. Ilyen
állapotban találja felesége, Jezábel. Ő nem veszi tudomásul Isten népének életrendjét, ő a keleti
államjog szerint a királyi hatalmat korlátlannak tartja, így igényt támaszthat az alattvalók földjére
is. Ezt a királyi hatalmat jelezte Sámuel is a királyt kívánó népnek (1Sám 8:10–22). Jezábel
közbelépésével a jog és a hatalom harca kezdődik el.
Nábót kezdeti felmagasztalása éppúgy része ennek a harcnak, mint a két hamis tanú állítása, amellyel aztán sikerül elérnie a szőlőtulajdonos halálraítélését és javainak - köztük a szőlőnek is - a birtokbavételét.
Isten és a király káromlásának a vádjával ítélik el Nábótot, aki a két hamis tanú vádja ellen nem tud védekezni. (Mint a Mt 26:65 mutatja: Jézust is Isten káromlásáért ítélik el)
Egyedüli bírája és vádolója neki is Isten lehet, aki hűségéért és Isten törvényéhez való kitartásáért minden bizonnyal mennyei ajándékokban részesítette.

"Azután, mikor asztalnál ülnek vala, megjelenék magának a tizenegynek, és szemükre hányá az ő hitetlenségöket és keményszívűségöket, hogy azoknak, akik őt feltámadva látták vala, nem hivének,"

Márk evangéliuma 16, 14

Feltámadása után Jézus először jelenik meg a tanítványi közösségnek. Éles ellentét van e megjelenés, és a Mária Magdolnával való találkozás között. Míg Máriához szelíden és kedvesen szól, addig a tanítványoknak szemrehányást tesz.
Nem azért neheztel rájuk, mert azokban a napokban nem tanítványokhoz méltó viseletük volt, a szemrehányás oka hitetlenségük és keményszívűségük. Nem bűneiket sorolja fel Jézus ezen az alkalmon, hanem azt, hogy az örömhír elfogadására teljesen alkalmatlanokká lettek. Egy-egy tanítvány személyes beszámolója, az asszonyok sírása és félelme, Mária Magdolna bizonyságtétele nemcsak a tanítványok számára, de sokszor nekünk is érthetetlennek tűnik. S nem csupán a feltámadás tényét nem tudjuk megmagyarázni, de azt sem, hogy Jézus miért vállalta ezt az áldozatot. Sokkal ésszerűbbnek tűnne az a befejezése az evangéliumok elbeszélésének, hogy Jézus miután feltámadt, és legyőzte a halált Isten dicsőségébe vonul. De ő nem ezt teszi: újra és újra megjelenik a tanítványoknak. Bizonyítja nekik, hogy feltámadása nem öncélú, hanem úgy szolgál az Isten dicsőségére, hogy közben az emberek megváltatását és örök életét eredményezi.
Nekünk, mai tanítványoknak is meg kell értenünk ezt. Mi is sokszor ott ülünk az emberi életünk nekünk terített asztalánál, mikor megjelenik előttünk az Úr. Tőlünk is ugyanazokat a dolgokat várja el, mint akkori tanítványaitól: "Elmenvén e széles világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek" (Mk. 16, 15)

"Mikor pedig reggel, a hétnek első napján föltámadott vala, megjelenék először Mária Magdalénának, akiből hét ördögöt űzött vala ki."

Márk evangéliuma 16, 9

Halála óta most először jelenik meg a feltámadott Jézus. Az evangélium arról számol be, hogy reggel a hét első napján történik mindez. Mintha minden előre megtervezett ütemben menne végbe. Az első hét a teremtés időszaka, amikor az Isten ezt a világot megalkotta. Most egy új időszak kezdődhet el, Jézus feltámadásával. A hét első napján, azaz vasárnap történik mindez. Még most is visszacseng a fülemben, amit konfirmációm alkalmával tanultam: mi keresztyének azért ünnepeljük a vasárnapot, mert Jézus ezen a napon támadt fel a halálból. Nemcsak egy új hét kezdete ez a nap, hanem egy új lehetőség, egy új élet esélye.
Nem mindenki tud élni ezzel a lehetőséggel. Ha figyelmesen elolvassuk az előző igeverset, abban az áll, hogy azok az asszonyok, akik elsők voltak vasárnap reggel a sírnál, hiába kaptak határozott utasítást arra, hogy az üres sír látványát (kétségtelen bizonyságát a feltámadásnak) elmondják a tanítványoknak, semmit sem szóltak, mert féltek (Mk. 16, 8).
Mária Magdolnának, azonban maga a feltámadott Úr jelenik meg. Az a nő, akit súlyos betegségből gyógyított meg (Lk. 8, 2) sokkal bensőségesebb, személyesebb kapcsolatba került Jézussal. Őt nem a rokoni szálak, nem a földi kötelékek, hanem a teljes gyógyulásnak a ténye, a megváltásnak a lehetősége kapcsolja Krisztushoz.
A mi hitünk is ezen áll: felismerjük-e magunkban, mennyire rá vagyunk szorulva Krisztusra. Nem bebalzsamozni kell az ő testét, a koronát se mi kell rátegyük a fejére, mert nincs Ő ráutalva a mi dicséretünkre: nekünk kell alázatos szívvel Hozzá menni.
Mária Magdolna így tett azon a vasárnap reggelen, így jelent meg neki az Ő Ura. János evangéliumában Mária és a Feltámadott találkozását részletesebb leírásban találjuk (Jn. 20, 11-18), s láthatjuk benne, miképpen lesz erősítéssé a gyengeség, örömmé a fájdalom, életté a halál. 

Mit csinálsz itt, Illés? - vasárnapi igehirdetés

Bibliaolvasás:

"És Akháb elbeszélé Jézabelnek mindazokat, amelyeket Illés cselekedett és a többek között, hogy hogyan ölte meg mind a prófétákat fegyverrel.

És követet külde Jézabel Illéshez, mondván: Ezt cselekedjék velem az istenek és úgy segéljenek, ha holnap ilyenkor úgy nem cselekszem a te életeddel, mint ahogy te cselekedtél azoknak életekkel mind egyig.

Amit mikor megértett, felkelvén elméne, vigyázván az ő életére. És méne Beersebába, amely Júdában volt; és ott hagyá az ő szolgáját.

Ő pedig elméne a pusztába egynapi járó földre, és elmenvén leüle egy fenyőfa alá, és könyörgött, hogy hadd haljon meg, és monda: Elég! Most óh Uram, vedd el az én lelkemet; mert nem vagyok jobb az én atyáimnál!

És lefeküvék és elaluvék a fenyőfa alatt. És ímé angyal illeté őt, és monda néki: Kelj fel, egyél.

És mikor körülnézett, ímé fejénél vala egy szén között sült pogácsa és egy pohár víz. És evék és ivék, és ismét lefeküvék.

És az Úr angyala eljött másodszor is és megilleté őt, és monda: Kelj fel, egyél; mert erőd felett való utad van.

És ő felkelt, és evett és ivott; és méne annak az ételnek erejével negyven nap és negyven éjjel egész az Isten hegyéig, Hórebig.

És beméne ott egy barlangba, és ott hála. És ímé lőn az Úrnak beszéde ő hozzá, és monda néki: Mit csinálsz itt Illés?

Ő pedig monda: Nagy búsulásom van az Úrért, a Seregek Istenéért; mert elhagyták a te szövetségedet az Izráel fiai, a te oltáraidat lerontották, és a te prófétáidat fegyverrel megölték, és csak én egyedül maradtam, és engem is halálra keresnek.

És monda: Jőjj ki és állj meg ezen a hegyen, az Úr előtt. És ímé ott az Úr volt elmenendő. És az Úr előtt megyen vala nagy erős szél, amely a hegyeket megszaggatta és meghasogatta a kősziklákat az Úr előtt; de az Úr nem vala abban a szélben. És a szél után földindulás lett; de az Úr nem volt a földindulásban sem.

És a földindulás után tűz jöve, de nem volt az Úr a tűzben sem. És a tűz után egy halk és szelíd hang hallatszék.

És mikor Illés ezt hallotta, befedé az ő arcát palástjával, és kimenvén, megálla a barlang ajtajában, és ímé szózat lőn ő hozzá, amely ezt mondá: Mit csinálsz itt Illés?"

Királyok első könyve 19, 1-13

Check this out on Chirbit

Alapige:

"És beméne ott egy barlangba, és ott hála. És ímé lőn az Úrnak beszéde ő hozzá, és monda néki: Mit csinálsz itt Illés?"

Királyok első könyve 19, 9

"És beméne ott egy barlangba, és ott hála. És ímé lőn az Úrnak beszéde ő hozzá, és monda néki: Mit csinálsz itt Illés?"

A királyokról írt első könyv 19, 9

Illés próféta személye talán mindenki előtt ismert: egyik legnagyobb személyisége az Ószövetségnek. Ő az, aki szárazságot jósol, majd esőt csinál, ő az, aki a Kérith patakjából iszik és a hollók táplálnak, ő az, aki megsokasítja a szegény özvegyasszony lisztjét és olaját, majd később még a fiát is feltámasztja annak. Ő az, aki Isten prófétái közül egyedül maradván, legyőzi a Baál prófétákat Isten segítségével, és bizonyítja a népnek, hogy az Úr az Isten, ne sántikáljanak kétfelé (IKir. 18, 21)!

Most ezt az Illést is lelkileg összeomolva látjuk: egy barlangban keres menedéket. Attól a fenyegetéstől fél, amelyet Jézabel, Aháb király felesége helyezett kilátásba. Ő megfogadta, hogy egy napon belül végez Illéssel, mint ahogy a próféta végzett Baál papjaival.

Igénk nem csupán Isten megmentő erejéről, oltalmáról szól, hanem elsősorban arról, hogy az Úr törődik az övévivel még teljes kétségbeesésük és összeomlásuk alkalmával is.

A mai ember is sokszor barlangba bújik bánatával, fájdalmaival. Nem szereti senkinek megmutatni gyengeségeit, sokszor még Isten előtt is titkolja azokat. De Isten mindent lát.

Mit csinálsz itt, Illés? - hangzik el a kérdés, de a hanghoz nem társul semmi anyagi, materiális dolog, nincs teste, alakja a hangnak. A szél, a földindulás, a tűz és a halk szelíd hang által, melyben Istent keresi ebben a történetben, arra ösztönzi a prófétát, hogy érezze Isten jelenlétét.

József Attila egyik versében így ír Istennek meglátásáról:

Gondolatban tán nem is hittem;
De amikor egy nagy zsákot vittem
S ledobva, ráültem a zsákra,
A testem akkor is Őt látta.

Most már tudom Őt mindenképpen,
Minden dolgában tettenértem.
S tudom is, miért szeret engem,
Tettenértem az én szivemben.

"Pilátus pedig csodálkozék, hogy immár meghalt volna; és magához hivatva a századost, megkérdé tőle, ha régen halt-é meg?"

Márk evangéliuma 15, 44

Jézus halálának történetében furcsának tűnik, hogy a tanítványok távol maradnak. Temetéséről is egy olyan - talán titkos - tanítvány intézkedik, akiről előzőleg alig hallottunk. Arimáthiai József egy tisztességes tanácsbeli ember volt, aki maga is várta Isten országának eljövetelét (Mk. 15, 43). Ő ment be bátran Pilátushoz, hogy kikérje Jézus holttestét.
A római helytartó rácsodálkozik arra, hogy Jézus meghalt volna. Miért csodálkozhatott rá? Mert tudta, hogy Jézus miképpen viszonyult halálos ítéletéhez: egy cseppet sem félt attól, és biztos volt abban, hogy rajta a halál kötelékei sem fognak.
Mégis meghalt. Elsőnek a vele együtt kivégzettek közül.
Pilátus kételyei mögött ott van a százados bizonyságtétele is Jézus haláláról: hatóságilag igazolt tény a halál beállta.
Nem foglalkozik az evangélium azzal, hogy azokat az érzéseket, érzelmekből fakadó kérdéseket taglalja, melyek akár a tanítványok, akár maga Pilátus lelkiismeretéből némán kiáltottak, csupán a tényeket közli.
A tanítványok elmennek a Golgota helyéről, csupán a hatóságok intézkednek - illetve az a titkos tanítvány -  Jézus eltemetéséről. Minden sietve történik, hogy még az ünnep beállta előtt eltemessék a testet.
Olvasva ezt a történetet megfogalmazódik bennem, hogy mai tanítványokként mi is teljesen lebénulunk cselekedeteinkben, ha olyan történik körülöttünk, amire nem számítottunk. Jézus halála ilyen volt tanítványai számára. Bár többször mondta nekik, hogy neki meg kell halnia, mégsem hitték. Amikor bekövetkezett pedig, teljesen tehetetlennek érezték magukat, és úgy is viselkedtek.
Isten azonban gondoskodott arról, hogy legyenek, akik cselekednek, legyenek, akik ebben a halálos csendben és félelemben is bizonyságot tegyenek az igazságról.
Arimáthiai József tette - aki kikérte Jézus holttestét Pilátustól - arról árulkodik, hogy ő bízik abban, hogy neki már Jézus áldozata miatt soha nem lesz szüksége arra az újonnan megvásárolt sírra, hiszen Jézus által immár őneki örök élete lesz.
Adja a mindenható Isten a mi életünkbe is ezt a lelkületet, hitet és reménységet, amely a földi dolgokról az igazi valóság felé irányítja tekintetünket!

"Mikor pedig hat óra lőn, sötétség támada az egész földön kilenc óráig."

Márk evangéliuma 15, 33

Jézus halálát - éppenúgy, mint születését, földön is észlelhető égi jelenségek kísérték. A betlehemi éjszakában világító csillagnak az ellentéte a jeruzsálemi világosságban elbúvó napfény.
Az evangéliumok tanúsága szerint Jézus keresztrefeszítése és agóniája valamikor a déli órákban történhetett, zsidó napszakszámítás szerint, a hatodik órájában a napnak. Pont akkor, mikor sötétedni kezdett! Valószínűleg nem mindenki volt tisztában azzal, hogy miért tűnik el a nap az égről. Bár épp a napkeleti csillagvizsgáló bölcsek története azt igazolja, hogy fejlett volt a csillagászat tudománya, de nem valószínű, hogy az ünnepre érkezők tudhatták, mi megy végbe. A háromórás sötétség nem is egyedül járója az eseményeknek: az ünnep előtti napon kettészakad a templom kárpitja. Mindenki gondolhatja, hogy valami nagy dolog történt.
Valóban úgy van: a világ Megváltója, a Messiás, a Főpap most elégtételt ad, megszabadít a pusztulástól, önmagát adja, hogy nekünk életünk legyen. Minden úgy megy végbe, hogy kevesen látják a valóságot. Sőt, ma is kevesen hiszik el, hogy ez így van. Azért, mert lehetetlennek tűnik, hogy valaki életét adja barátaiért. Megérthetetlen a feltámadás lehetősége.
Csak állunk, és bámulunk ma is ezeken a dolgokon. S észre sem vesszük, hogy amíg életünk legégetőbb kérdéseire keressük a választ, a feleletet mindenre magától az Élettől kapjuk.
Sötétség lett a földön kilenc óráig. Míg az emberek tervei szerint haladt a dolog, sötét volt a földön. Ez a sötétség nemcsak akkor, sőt nemcsak a sötétnek nevezett középkorban, de a mi lelki világunkban is olyan gyakran jelen van. Isten halált legyőző hatalma, emberi életet gondviselő szeretete és kegyelme azonban újra megvilágíthatja életünket

"Mikor pedig kicsúfolták őt, leveték róla a bíbor ruhát, és a maga ruháiba öltözteték; és kivivék őt, hogy megfeszítsék."

Márk evangéliuma 15, 20

Jézus megcsúfoltatásának világi oldala arról szól, hogy a hatalom alá vetett ember gúnyt űz nem csak abból, ami szent, hanem abból is, ami a kegyelet dolgai alá tartozik.
Jézus földi élete felett a nép, az emberek kimondták a halálos ítéletet. Még ebben a helyzetben is akadnak olyanok, akik csúfot próbálnak űzni belőle. A "vitézekről" - akikhez megostoroztatása után vitetik Jézus - olvassuk azt, hogy miután bíborba öltöztetik Őt és tövisből font koszorút tesznek a fejére, gúnyosan köszöntik Őt, mondván: üdvöz légy, zsidók királya! Nádszállal verik a fejét, és köpdösik Őt, és térdet hajtva tisztelik Őt - írja az Ige.
Mindenki megéli egyszer legalább az életben a megaláztatásnak fájdalmas voltát. Ha nem is olyan mértékben, mint Jézusnak fájhatott, de mindenkinek fáj. Nem a töviskorona, nem az arculköpés fáj olyankor, hanem az az indulat, pillanatnyi gyűlölet, ami mögötte van. Az, hogy emberi mivoltod már semmit se számít.
Jézus kicsúfolása mindamellett elég furcsán sikerült. Egyrészt az ószövetségi próféciák teljesedtek be a történések által, másrészt pedig végeredményképpen a "vitézek" is a maguk balgatag módján, "térdet hajtva tisztelik Őt." (Mk. 15, 19)
Íme, az igaz embert még megaláztatásában is tisztelni kell. Néhány éve nagy vihart kavart a Mel Gibson rendezésében megjelent Passió című, Jézus keresztrefeszítését bemutató filmdráma, mert eléggé elevenen mutatta be az eseményeket. De a filmből csupán azt láthattuk, hogy miket kellett Jézusnak átélni, azt, amit az evangéliumokból tudunk. De milyen lehetett úgy megélni ezt, hogy isteni hatalmánál fogva bármikor kiléphet a megalázottságból? Mert Jézus, aki a Krisztus, az élő Isten Fia megbüntethette volna azonnal a "vitézeket", elpusztíthatta volna a Birodalmat, helytartóstúl együtt, vagy Kajafást, vagy az egész népet.
De Ő úgy szerette ezt a világot, hogy életét adta érte. Csak Neki volt hatalma erre!

"Ünnepenként pedig egy foglyot szokott vala elbocsátani nékik, akit épen óhajtának."

Márk evangéliuma 15, 6

Az amnesztia bűncselekmények vagy bűntettesek egész kategóriáira kiterjedő kegyelem. Isten ezt Jézus Krisztus áldozatáért alkalmazza a bűneit megbánó, Hozzá megtérő embereken.
Vannak, akik hatalmuknál fogva szintén gyakorolják a kegyelemosztásnak eme módozatát. Olyan hatalommal felruházott emberek ezek, akiknek komoly befolyásuk van egy-egy közösségen belül: hadvezérek, királyok, vezetők. Általában ünnepélyes alkalmakkor szokták ezt az amnesztiát kihirdetni, s túl azon, hogy elengedik a bűnös megbüntetését, saját magukról is egy kedvező képet, a kegyelmes vezető látszatát próbálják kelteni.
Jézus elfogatásakor Pilátus, a római helytartó is élt a kegyelem kihirdetésének lehetőségével. Több dolog is erre késztette őt:
1. kihallgatása alkalmával a helytartó semmi olyan bűnt nem talált Jézusban, amely okán büntetésre lett volna méltó. Sőt, amikor a tömeg elé állíttatik, azt mondja róla: Ímhol az ember! (Jn. 19, 5)
2. az ítélet meghozatala alatt, a helytartó felesége éjjeli álmára hivatkozva azt üzeni Pilátusnak, hogy ne avatkozzon ez igaz ember dolgába. (Mt.27, 19)
3. a zsidóknak páska-ünnepük volt,  kikérhettek egy foglyot, maguk határozhatták meg, hogy kit, ezt a helytartó köteles volt szabadon engedni.
A helytartó minden ráruházott hatalma kevés volt azonban, hogy Isten Fia, a Főpap az áldozatot ne mutassa be. Bár azt látjuk, hogy Pilátus nem tudta megmenteni Őt (a nép mesterségesen felszított gyűlölete hatalmasabb volt az uralkodói amnesztia erejénél), érezhetjük, hogy nem a nép, sem annak vezetői, hanem Isten irányítja a dolgokat: Jézus nem saját, hanem a nép bűneiért, Istennek elvégezett tanácsából és rendeléséből adatott halálra." (ApCsel 2, 23)
Pilátus amnesztiája, helytartói hatalmánál fogva meghirdetett kegyelme nem bizonyult elégségesnek. Mint ahogy egy embernek a kegyelmi, azaz megbocsátási hajlama sem válhat tetté, hacsak nem Isten akarata által viszi azt végbe.
Nehéz, de nem lehetetlen dolog a megbocsátás, a kegyelem megélése. De csak akkor válhat valósággá, ha nem saját magunk elégtételére, jóságunk hirdetésére, hatalmunk fitogtatására használjuk, hanem valóban, szívünk szerint éljük meg a kegyelem reánk és rólunk másokra áradását.

"És megkérdé őt Pilátus: Te vagy-é a zsidók királya? Ő pedig felelvén, monda néki: Te mondod."

Márk evangéliuma 15, 2

Ha valaki minden előzmény nélkül lesz szemtanúja, vagy cselekvője egy történésnek, akkor szoktuk mondani, hogy belekerült, mint Pilátus a Hiszekegybe. Valóban idegenként magányoskodik Pilátus az Apostoli Hitvallás bizonyságtételében? Úgy gondolom, nem. Igazából hálát kellene adnunk azért, hogy belevették. Bár pogány volt és valószínűleg az is maradt, nem védte meg az igazságot, bár felismerte azt. Féltette rangját, pozícióját ezért nem állt ki Jézus mellett, szerepe mégis fontos volt az üdvtörténet szempontjából.
Sok tanítás elintézi a kérdést azzal, hogy Pilátus csak egy időhatározó a hitvallásban, ami azt jelzi, hogy Jézus egy meghatározott történelmi korszakban élt és nem a legendák időtlen világában. Ez valóban így van, de azért ennél sokkal többről van szó.
Pilátus szerepe nem a hitvallás (ezt felesleges is lenne tőle számon kérnünk) hanem hivatalos és hiteles tanúsítása annak, hogy Jézus is szenvedett egyszer a bűnösökért, ”az igaz a nem igazakért”(1 Péter 3,18).
Hivatalánál fogva, a zsidók elvárásait is kielégítve  teszi fel a kérdést Jézusnak: Te vagy-é a zsidók királya? Jézus válasza sejtelmes, bár nem kitérő: messiás voltát éppen Pilátussal mondatja ki. A kérdésben ugyanis benne van a válasz.
Jézust az Atya szolgáltatta ki Kajafásnak, majd Pilátusnak, a zsidó népnek és az egész világnak. Ő az emberek által megvetett, a fájdalmak férfia, útált és elhagyott, aki most mindnyájunk előtt megjelenik. Látjuk-e benne a mi Királyunkat? Királyt, aki minket oltalmaz és megtart, megfizet tékozlásainkért, e földi lét után pedig az Ő örökkévalóan békés, gyönyörűségekkel teljes országába honosít át.
Ha mindezt látjuk, vagy érezzük, a mi életünkből sem maradhat el a kredó, a hitvallás.

"Amint pedig Péter lent vala az udvarban, odajöve egy a főpap szolgálói közül."

Márk evangéliuma 14, 66

Péter - illetve minden keresztyénnek lenni próbáló ember - tagadásának a történetére a kakasszó emlékeztet. Református templomok tornyán - a csillag mellett - ez a jelkép is megjelenik néhol. Bár sokszor a szélkakas jelzi az emberi elhajlásokkal hasonlóságot mutató kiszámíthatatlan szélirányt is, mégis a bibliai történet alapján mindenki arra a figyelmeztetésre gondol, amely arra késztette a mesterét megtagadó Pétert, hogy keservesen zokogjon.
Az első tanítvány, aki még nem sokkal azelőtt szabadkozott, hogy a Jézusra váró meghurcoltatások nem következhetnek be; a Kőszikla, aki kardot ránt a Jézust elfogni akaró főpap egyik szolgájára, néhány óra elteltével már a tűz mellett melegedik a főpap udvarában. Nem kell feltétlenül azokra gondolni, akik manapság is szeretnek a tűz mellett melegedni, de ők is kezdetben azzal a szándékkal indulnak oda, hogy oltsák a lángokat.
Péter immár lecsendesedett: messziről figyeli, mi történik Jézussal, s bár fáj neki, hogy nem avatkozhat bele sorsa alakulásába, megbékél az új helyzettel. Lassan elég lesz, ha melegedhet.
Ha túl közel mész a tűzhöz, megéghetsz - hangzik egy mondás. Igaz ez Péter esetében is. Annyira elhiszi, hogy ő a helyzeten nem tud változtatni, hogy a későbbiekben háromszor is letagadja hogy ismerné Jézust.
Veszélyben sosem forog az élete: először csupán egy rabszolganő szólítja meg, mert ismerősnek találja. Péter hevesen válaszol, és biztonságosabb helyet keres. Aztán a rabszolganő környezete figyelmét is felhívja Péterre. Nagyobb jelentősége ennek sincs: egy ilyen jellegű ügy nyilván nem a rabszolganő és társai szintjén intéződik. Péter mégis megismétli tagadó nyilatkozatát.
Harmadszor egy másik jelenlevő, alighanem a Jézus elfogására kiküldött csapat egyik tagja, ismeri meg Pétert, és bizonyítékul említi ellene (valószínűleg tájszólása miatt) galileai származását. Péter az ismert tagadó, esküdöző formulával felel.
Ekkor elhangzik a kakasszó, és ez a jel emlékezteti Pétert Jézus szavaira,amelyekkel megjövendölte az imént történteket. Péter emlékezik, és eljut a megbánás helyére: kezdi érteni, hogy a döntő eseményeket itt nem emberi erények, egyéni hősiesség, hanem egészen másfajta erők irányítják.
Felelősek vagyunk sorsunk alakulásáért, de tudnunk kell, hogy nincs az a mélység, ahonnan Isten ne tudna kiemelni. A figyelmeztető kakasszó nekünk is szól: ismerjük fel helyzetünket!

A hatalomnak jobbján - vasárnapi igehirdetés

Bibliaolvasás:

"A főpapok pedig és az egész tanács bizonyságot keresnek vala Jézus ellen, hogy megölhessék őt; de nem találnak vala.

Mert sokan tesznek vala ugyan hamis tanúbizonyságot ellene, de a bizonyságtételek nem valának megegyezők.

És némelyek fölkelének és hamis tanúbizonyságot tőnek ellene, mondván:

Mi hallottuk, mikor ezt mondá: Én lerontom ezt a kézzel csinált templomot, és három nap alatt mást építek, amely nem kézzel csináltatott.

De még így sem vala egyező az ő bizonyságtételük.

Akkor a főpap odaállván a középre, megkérdé Jézust, mondván: Semmit sem felelsz-é? Miféle bizonyságot tesznek ezek te ellened?

Ő pedig hallgat vala, és semmit sem felele. Ismét megkérdezé őt a főpap, és monda néki: Te vagy-é a Krisztus, az áldott Isten Fia?

Jézus pedig monda: Én vagyok. És meglátjátok majd az embernek Fiát ülni a hatalomnak jobbján, és eljőni az ég felhőivel.

A főpap pedig megszaggatván ruháit, monda: Mi szükségünk van még tanúkra?

Hallátok a káromlást. Mi tetszik néktek? Azok pedig halálra méltónak ítélték őt mindnyájan.

És kezdék őt némelyek köpdösni, és az ő orcáját elfedni, és őt öklözni, és mondani néki: Prófétálj! A szolgák pedig arcul csapdossák vala őt."

Márk evangéliuma 14, 55-65

Check this out on Chirbit

Alapige:

"...meglátjátok majd az embernek Fiát ülni a hatalomnak jobbján, és eljőni az ég felhőivel."

Márk evangéliuma 14, 62

"Jézus pedig monda: Én vagyok. És meglátjátok majd az embernek Fiát ülni a hatalomnak jobbján, és eljőni az ég felhőivel."

Márk evangéliuma 14, 62

Nagyon sok olyan jézusi beszédet ismerünk az újszövetségből, melyben Megváltónk valaminek (életünk elemi részének) mondja magát. Én vagyok a jó pásztor..., én vagyok az életnek kenyere..., én vagyok a szőlőtő... - hogy csak az legismertebbeket említsük.
Kajafás főpap előtt állva azonban másképpen hat Jézus ajkáról az "Én vagyok" - tanúságtétel. Nem csupán arról van szó, hogy Jézus minden tanítását megerősíti ez az egyszerű létige, hanem ennél sokkal több található itt.
Elsősorban Jézus magára vállalja tetteinek következményeit: a tanításokat, gyógyításokat, vállalását annak, hogy ő az Ószövetségben megígért Messiás megtestesítője.
Továbbá Jézus hitelességet ad annak, hogy jó pásztorrá, szőlőtővé, élet kenyerévé, kovászává és sójává válhat minden embernek, aki reménységét és bizodalmát belé veti. Teszi ezt annak ellenére, hogy minden láthatóan fordítva látszik. Ugyanis ő a főpap előtt áll, aki épp az istenkáromlás halálos ítélettel járó bűnét próbálja rábizonyítani.
Jézus mégis egyenesen áll meg előtte, és talán ugyanazokkal a szavakkal vállalja az istenfiúságot, az Atyával való élő kapcsolatot, amellyel az egyiptomi szolgaság idején az égő csipkebokorban mutatkozott be Isten Mózesnek: Vagyok, a ki vagyok.
Krisztus hatalma akkor fog nyilvánvalóvá lenni, mikor meglátják majd ülni az embernek Fiát a hatalomnak jobbján. Addig mi is csak keressük a hatalmat, az igazságot, mint annyi meg annyi ember már itt e földi életben.
Jézusnak egyik vagyok-mondása lehet eligazításul ebben a figyelmünket és gondolatainkat szerteárasztó útvesztőkkel teli világban: "Én vagyok az út, az igazság és az élet" (Jn. 14, 6).

Esketési igehirdetés

Tofană Dănuţ és Vágó Hermina házasságának megáldása alkalmával elhangzott igehirdetés (2015. szeptember 19)

Alapige:

"Örüljetek az Úrban mindenkor; ismét mondom, örüljetek!

A ti szelídlelkűségetek ismert legyen minden ember előtt. Az Úr közel!

Semmi felől ne aggódjatok, hanem imádságotokban és könyörgéstekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Isten előtt.

És az Istennek békessége, mely minden értelmet felül halad, meg fogja őrizni szíveiteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban."

Pál apostol Filippibeliekhez írt levele 4, 4-7

Check this out on Chirbit

"Azok pedig ráveték kezeiket, és megfogák őt."

Márk evangéliuma 14, 46

A gonosz hatalom ráveti magát a jóra. Erről szól emberi életünk körforgása: valaki mindig arra vágyik, hogy jobb legyen, s célja elérése érdekében nem válogat az eszközökben. S mire ráébred, hogy mit követett el, már a birtoklás sem teszi őt boldoggá.
Jézus elárulásának a története tökéletesen bemutatja az, hogy mivé silányul minden emberi törekvés, ha Isten nélkül próbáljuk azt véghezvinni.
A Mester elfogatásában jelentős szerep jutott Iskariótes Júdásnak, az egyik tanítványnak. Ő volt az, aki az utolsó vacsoránál Jézussal egyszerre nyúlt az étel után, s aki a Sátán ösztönzésére sietett el a tanítványi közösségből, hogy elárulja Jézus hollétét.
Miért tette ezt? A Sátán ösztönzésére, aki szívében elültette a Megváltó irányában támasztott elvárások kudarcba fulladásának a tévhitét. Júdás a tanítványok között egyáltalán nem tűnt kisebbszerűnek. Maga a Mester a pénz kezelésének felelősségteljes feladatával bízza meg (valószínűleg a tanítványok közül ő végezhette el legjobban ezt a munkát).
A pénz felügyelete az anyagi dolgok felé terelhette a figyelmét, így talán neki lehetett a legnehezebb megérteni azt, hogy Jézus megváltó munkája, népe felszabadítása nem materiális külsőségekkel megy végbe, hanem a Messiás az emberek életét a gonosztól, a Sátántól akarja megszabadítani.
Ahogy az árulás jele, a júdási csók sem tűnhet egyből feladásnak, ugyanúgy a harminc ezüst pénz sem az Akeldamai (Vérmezei) földnek a megvételére kellett. A gonosz azonban miután hatalmába keríti az embert, ügyel arra, hogy csapdájából ne tudjon szabadulni könnyen.
Igénkben azt látjuk, hogy a gonosz győzedelmeskedik: az igazra rávetik kezüket a gonoszak, és megfogják Őt. Hiába a tanítványok fegyverrántása, Isten Fia hagyja magát a gonosz kezére jutni. A csók az árulás jele, az ezüstpénz pedig az áruló bére lett.
Jézus azonban fellebbenti a titkot a szenvedéstörténetben az igazi hatalomról, amikor a helytartóval, Pilátussal szembesítik. Őt nem csak egyszerűen elárulják, megfogják és elítélik: neki hatalma van minden dolog felett, ellentétben bármelyik emberrel. A helytartónak is azt mondja: "Semmi hatalmad sem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna néked" (Jn. 19, 11).
Ez az a hatalom, amely által Jézus Krisztussá lesz, azaz Megváltónkká, aki életét önként teszi le, mert hatalma van felvenni is azt. Ez a hatalom dönt le minden emberi hiábavalóságot.

"És menének ama helyre, amelynek Gecsemáné a neve; és monda az ő tanítványainak: Üljetek le itt, amíg imádkozom."

Márk evangéliuma 14, 32

Ha érdeklődők érkeznek a templomunkban, és megkérnek arra, hogy beszéljek nekik a gyülekezetről, templomról, mindig szó esik a kazettás mennyezet jelképrendszeréről. Ez a több mint kétszázéves mennyezet nem a művészeti grafikájáról híres, hanem arról hogy egyszerűségében is sokat sejtet. A csillagok, melyek minden kazetta közepén ottvannak, a gyülekezet tagjait; a Nap a teremtő és gondviselő Istent; a Hold pedig a lelkipásztort jelképezi, aki az Igét, melyet hirdet Istentől kapja, mint az az égítest a fényt és meleget, mely éjjel világít a sötétben.
Van egy különös alapossággal kifaragott és megfestett kazetta is a templom tetőszerkezetében. Koronakazettának nevezik ezt, a többi kazetta által alkotott központi helyen található, és ha a templom berendezési tárgyaihoz viszonyítjuk a helyét, akkor meg kell említenünk, hogy pont az úrasztala felett van a helye. S amint az úrasztala színhelye az Isten által való közösségre hívásnak (az úrvacsora és keresztség sákramentumait erről a helyről szolgáltatjuk ki), úgy ez a kazetta is valami hasonlót, Istennel való életterünket szimbolizálja. Azt a paradicsomi állapotot, melyet az Édenkert jelentett az ember számára.
Mai igénk helyszíne egy másik kert, amely nagyon fontos üdvösségünk számára: a Gecsemáné kertje. Jézus szenvedésének a színhelye. Itt kezdi el inni a keserű poharat. Ő munkálkodik azért, hogy ez a kert az elvesztett kert felé mutasson utat: szenvedése és áldozata a kegyelem és Istenre találásunkat eredményezze.
Míg Jézus vért izzad, tanítványainak azt tanácsolja, hogy üljenek le. Később ez a tanács kibővül: "Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne jussatok!" (38. vers)
A két színhely között, az elvesztett és vágyott dolgok párhuzamában nekünk is egyetlen esélyünk van a megmaradásra: keressük Isten közelségének áldásait!

"És dicséretet énekelve kimenének az olajfák hegyére."

Márk evangéliuma 14, 26

Az utolsó vacsora utáni pillanatokat eleveníti fel Igénk. A páskavacsora megtartása, Jézus áldozatvállalásának és kereszthalála hírének felvillantása, az úri szent vacsora sákramentumának szereztetése különleges titkot ébreszt bennünk. Vajon mi is történhetett ekkor?
Az utolsó vacsora asztali közössége azzal ér véget, hogy Jézus kinyilatkoztatja tanítványainak: "nem iszom többé a szőlőtőnek gyümölcséből mind ama napig, amikor mint újat iszom azt az Isten országában" (25. vers). Bár az asztaltársaság elvonul a vacsoraasztaltól, de együtt marad. Zsoltárokat énekelnek, a zsidó ünnepi hagyományok szerint. Nem tudják, de valójában ők testesítik meg az emberi jellemeket.
Mikor Jézus eléjük tárja, hogy olyan dolgok fognak megtörténni, amelyek miatt mindegyikük megbotránkozhat majd, szabadkoznak. Inkább szeretnének együtt énekelni, közösen ünnepelni, mintsem attól félni, hogy a megveretett pásztor hiánya miatt elszéled a nyáj.
Nem is a pásztor veretik meg, hanem mi hittük azt, hogy ostoroztatik, verettetik és kínoztatik Istentől (Ézsaiás 53, 4).
Mindeközben ő vezeti azt a csoportot, amelyik dicséretet énekel Istennek.
Bennünket is így vezet az Úr. Eképpen visel gondot rólunk is: miközben küzd értünk, hogy a világ gonosz hatalma ne ejtsen rabságba, énekel, dicséretet ad Istennek.
Ebből a küzdelemből mennyit veszünk ma észre? Tudunk-e Vele a küzdelemben is zsoltárt énekelni?

"Akkor Júdás, az Iskariotes, egy a tizenkettő közül, elméne a főpapokhoz, hogy őt azoknak elárulja."

Márk evangéliuma 14, 10

Akkor Júdás szívében a megfogant gondolat Jézus elárulása felől kezdett valósággá lenni. Nagyon sokan próbálják mindmáig megmagyarázni Júdás tettét, megérteni gondolkodásmódját. Nem könnyű dolog. Általában "okoskodásunk" ott ér véget, hogy: ennek így kellett lennie, mert Isten igazságosságának megfelelni nem lehetett volna, csakis Isten Fiának halála által (HK 40). Próbáljuk azzal is magyarázni, hogy talán Júdás csalódott Jézusban, ugyanis nem ült Dávid trónjára, nem azonnal szabadította meg Izraelt, és még az olajat is eltékozolta, amit Magdalai Mária hozott (Mk. 14, 3-10).
Sokszor érzem azt magammal kapcsolatban is, hogy másoknak csak az olaj számít életemből. Bizonyára sokan vannak, akik úgy gondolják, hogy az emberek nem valódi értékeik szerint minősítik őket. Ebből a félreismerésből következnek a tagadások, egymás elárulása, a bizalmatlanság, az egymás ellen fordulás.
Ugye hány Júdáshoz hasonló áruló van életünkben? Olyanok, akik harminc ezüstpénzért feladnának minket.
Minden bizonnyal az ilyen embereket messzemenően megvetjük. Júdás minősítése is eme emberi ösztönök alapján történik. Kétezer év távlatából is megvetjük azt az embert, aki csókkal árulja el az Ember Fiát. De mi különbek vagyunk nála?
Isten Fia miattunk, a mi bűneinkért is szenvedett.
Isten igazságának mi megfizetni nem tudtunk volna... egyedül csak Isten Fia. Aki életét adta, hogy nekünk örök életünk legyen.
Lehet ma elárulnak, megvetnek bennünket. Gondoljunk arra, hogy Jézus épp mi miattunk vállalta ezt az életet!

"Két nap mulva pedig húsvét vala és a kovásztalan kenyerek ünnepe. És a főpapok és az írástudók tanakodnak vala, hogy csalárdsággal mimódon fogják meg és öljék meg őt."

Márk evangéliuma 14, 1

Két nappal az esztendő egyik legnagyobb ünnepe előtt megbolydul Izrael nyugalma. A kovásztalan kenyerek ünnepe a fővárosba vonz minden zarándokot.
Olyan izgatott váradalmakkal teli emberek, annyi beteljesülést váró izgatott reménység, külsőséges csillogás, vagy belső békességre való igyekezet van az emberi szívekben, mint a mi karácsonyvárásaink alkalmával.
Nagy ünnepek alkalmával mindenki igyekszik kitenni magáért. Egymásnak készített ajándékaink szépen vannak csomagolva, az ünneplés előkészítve. Ilyenkor még arra is vigyázunk, hogy nehogy megsértsük valamivel egymást, nehogy az ünnep hangulatán rontsunk.
Nem így volt ezen a kovásztalan kenyerek ünnepén. Jézust félre akarták állítani. Azért, nehogy az ünnepre érkező tömeg értesüljön arról, amit hirdet. Ő ugyanis az ellenkezőjét hirdette annak, ami valóság volt: a földön a mennyek országát, a hatalmaskodók előtt Isten igazságossággal és szeretettel áthatott gondviselését, a bűnösök evangéliumát: a bűnök megbüntetését és a bűneiket megbánók iránti kegyelmet.
Ez nem tetszett akkor a hatalmasságoknak. Attól féltek, hogy Jézus új világrendet teremt, amelyben nekik már nem lesz hatalmi helyük. Ezért tanakodnak a főpapok az írástudókkal, ezért szőnek csalárd terveket.
Jézus azonban mintha tudomást se akarna erről venni: engedi, hogy az események Atyja elvégzett rendelése szerint folyjanak. Megengedi, hogy fejét drága olajjal megkenjék, elnézi, hogy a tanítványok között árulója van, az utolsó vacsorán pedig előrevetíti kereszthalálát és annak szükségességét.
Mintha most is azt látnánk, hogy a világ gonosz terveket szőne maga ellen, Isten pedig hagyná hogy aláássunk minden dolgot életünk körül. Egyik ember nem érti meg a másikat, küzdünk érveink mellett. Sokszor észre sem vesszük, de úgy emésztjük fel erőnket, hogy életünket áldozzunk fel miatta.
Jézus valóban készül a kovásztalan kenyerek ünnepére. Együtt van barátaival, s ha van is, akinek véleményével nem ért egyet, hagyja magát az Isten gondviselésére. Ellenfelei pedig gonosz terveket szőnek: miképpen kellene Őt elveszíteni. Talán nem is sejtik, de valójában ők is Isten hatalmából cselekednek. 

"Ha pedig akkor ezt mondja néktek valaki: Ímé itt a Krisztus, vagy: Ímé amott, ne higyjétek."

Márk evangéliuma 13, 21

Jézus ebben az igeversben eljövetelének, vagyis inkább dicsőségben és hatalomban teljes visszajövetelének várásáról beszél.
Ki várja Jézus visszajövetelét valóságosan tiszta szívvel? Az, aki tudja, hogy Jézus őt megváltotta bűneiből. Aki még bűnökben él, az nem várja az igazságtételt, aki pedig nem is hallott még soha az igazságszolgáltatásról, lehet az utolsó ítéletről sem tud.
Mi, emberek is ebbe a három csoportba sorolhatóak vagyunk: vannak köztünk tudatlanok, akik semmiről tudomást nem szerzünk, minden meglepetésként fog érni bennünket; vannak, akik bár tudjuk, hogy mindenért eleget kell tenni, de saját erőnkben, saját hatalmunkban bízunk; és vannak, akik Jézusban, az Ő bűnbocsánatában, bűneinkért való áldozatában, feltámadásában és igazságának elégtételében bízunk.
Akik ilymódon átadták Jézusnak életüket, azok várják visszajövetelét. Számukra Krisztus várása nem az ítélethozatal, hanem a kegyelem kihirdetésének ünnepélyes alkalma lesz. Ünnep, amikor szenvedésünkért, meghurcoltatásunkért, könnyeinkért és háborúságainkért Isten kegyelme által elégtételt kapunk.
Sokan vagyunk, akik ezt várjuk Jézus visszajövetelében: a szegények örömét, a töredelmes szívűek meggyógyítását, a foglyok szabadulását, a lesújtottak szabadon bocsátását, az Úr kedves esztendejének hirdetését, a gyászunknak végét (Ézsaiás 61, 1-2).
Az igazság várásában azonban óva int bennünket Jézus: ne legyünk naivak, hiszékenyek. Lesznek álpróféciák, jövendőlések, melyek hitünket akarják törni, azáltal, hogy kihasználják álmainkat. Mondják majd, és elhitetik velünk, hogy ez a jó, vagy az a helyes. Krisztusról is mondják, hogy itt, vagy amott található.
Talán egyetlen eligazítást ebben a kérdésben a Szeretet-himnuszban találunk: "Legyenek bár jövendőmondások, eltöröltetnek; vagy akár nyelvek, megszűnnek; vagy akár ismeret, eltöröltetik. Mert rész szerint van bennünk az ismeret, rész szerint a prófétálás" (1Korinthus 13, 8-9).
Krisztus visszajövetelének várásában is, mint ahogy eljövetelében, ott lesz a teljes szeretet. Egyedül ez által valósulhat meg az ember Istennek való önátadása, bűneinek megbocsátása, új életének kezdete.

Tájékoztatás a Jelölő Közgyűlés eredményéről

A 2015. szeptember 13.-án a Vadászi Református Egyházközségben megtartott Jelölő Közgyűlés döntése alapján a következő személyek lettek presbiteri tisztségre jelölve:

1. Jakab Károly
2. Balázs János
3. Kristó Sándor
4. Szabó Attila
5. Illyés Mária
6. Borbély Zoltán
7. Papp Juliánna
8. Nagy Sándor
9. Nagy Juliánna
10. Szabó Edith
11. Köteles József
12. Szatmári Anna
13. Scridon Judit
14. Vágó Imre
15. Vágó Csilla
16. Joó Juliánna
17. Kovalcsik Juliánna
18. Vékás Rozália
19. Horváth Berecz Mária
20. Szloboda Ilona
21. Vágó Lajos
22. Szabó Mihály
23. Szabad József
24. Nagy Csilla
25. Csák Juliánna
26. Csák Sándor
27. Takó Erzsébet
28. Szabó Beáta
29. Nagy Zoltán
30. Vágó Ferenc
31. Gyarmati Ernő
32. Borbély Lajos
33. Vékás Ibolya
34. Csák Róza
35. Gazsó Attila
36. Nagy Erzsébet
37. ifj. Köteles József
38. Szatmári Lajos
39. Illyés Sándor
40. Csák József
41. Nagy Teréz
42. Vékás Juliánna

A Jelölő Közgyűlésen az arra jogosult személyek 26 jelölőcédulát töltöttek ki, összesen 351 jelölés történt, 42 személy lett presbiteri tisztségre jelölve.

Tisztelettel kérjük a jelölteket, hogy legkésőbb október 4.-ig adjanak választ jelölésük vállalásáról. Ekkor az istentisztelet alkalmával a Választó Közgyűlés másodízben való kihirdetése alkalmával lehetőségük lesz a jelölés vállalása felől nyilatkozni.

Tanévnyitó istentisztelet

Bibliaolvasás:

"Mikor pedig a templomból kiméne, monda néki egy az ő tanítványai közül: Mester, nézd, milyen kövek és milyen épületek!

Jézus pedig felelvén, monda néki: Látod ezeket a nagy épületeket? Nem marad kő kövön, amely le nem romboltatik.

Mikor pedig az olajfák hegyén ül vala, a templom átellenében, megkérdezék őt magukban Péter, Jakab, János és András:

Mondd meg nékünk, mikor történnek meg ezek; és mi lesz a jel, amikor mindezek beteljesednek?

Jézus pedig felelvén nékik, kezdé mondani: Meglássátok, hogy valaki el ne hitessen titeket.

Mert sokan jőnek majd az én nevemben, akik azt mondják: Én vagyok: és sokakat elhitetnek.

Mikor pedig hallani fogtok háborúkról és háborúk híreiről, meg ne rémüljetek, mert meg kell lenniök; de ez még nem a vég.

Mert nemzet nemzet ellen, és ország ország ellen támad; és lesznek földindulások mindenfelé, és lesznek éhségek és háborúságok.

Nyomorúságoknak kezdetei ezek. Ti pedig vigyázzatok magatokra: mert törvényszékeknek adnak át titeket, és gyülekezetekben vernek meg titeket, és helytartók és királyok elé állítanak én érettem, bizonyságul ő nékik.

De előbb hirdettetnie kell az evangyéliomnak minden pogányok között."

Márk evangéliuma 13, 1-10

Check this out on Chirbit

Alapige:

"És lesztek gyűlöletesek mindenki előtt az én nevemért; de aki mindvégig megmarad, az megtartatik."

Márk evangéliuma 13, 13

Eklézsia - gyülekezeti lapunk 28. száma

eklezsia28

"És lesztek gyűlöletesek mindenki előtt az én nevemért; de aki mindvégig megmarad, az megtartatik."

Márk evangéliuma 13, 13

A szent város pusztulásához hozzátartozik mindennek a pusztulása, ami valaha értéket jelenthetett. A letűnt korok krónikái arról tájékoztatnak mindig bennünket, hogy valami elmúlt.
Igy múlnak el a mi napjaink is. Sajnos nem tudjuk visszahozni az elmúlt napok szép emlékeit, nem tudjuk visszacsinálni azokat a dolgokat, amelyeket ma már másképp tennénk.
Jézus a város, az értékek és a világ pusztulásáról szólva azt mondja, hogy nemcsak hogy megszűnik minden, ami régen szép lehetett, de mi magunk is gyűlöletesekké válunk a világ előtt. Mi, akik az örök értéket szeretnénk képviselni. Lehet ilyen?
Aki mindvégig megmarad, az megtartatik - hangzik Jézus ígérete. De hogyan lehet megmaradni a hitben, a reménységben? Hogyan lehet megmaradni Jézusban?
Mindig is voltak háborúk, földrengések, éhínségek és pusztulások. Nem szabad azonban azt gondolni, hogy minden földindulásnál itt a vég. De az is rossz, amikor az ilyen jelek nem emlékeztetnek arra, hogy egyszer egy ilyen jelenség az utolsó lesz. Számolni kell azzal, hogy az új dolgok szülési fájdalmakkal jönnek létre, és ez nem lehet másképp az új világ létrejötténél sem. Ezért azonban nem a vajúdás fájdalmait kell sajnálni, hanem az új, születendő világ áldásait kell szenvedésünkkel előkészíteni. Minél komolyabb árat fizetünk érte, annál becsesebb ajándéknak vesszük majd.
Isten kegyelmi ígérete most még ingyen van. Mennyit adnál érte?
Ha tehetem - legalább így, a hétvége közeledtével - mindig megszólítok valakit, hogy várom a templomba. Így volt ez ezen a héten is. A válasz: túl olcsó eljönni! A munka - még vasárnap is - többe kerül, becsesebb.
Eljön az idő, mikor mindened odaadnád, hogy templomba mehess. Gyere, még tudsz jönni, hogy megtartassál!

"Mikor pedig a templomból kiméne, monda néki egy az ő tanítványai közül: Mester, nézd, milyen kövek és milyen épületek!"

Márk evangéliuma 13, 1

Jézus, a tanítás után kivonul a templomból. Tanítása során felhívta a figyelmet a templomi visszásságokra, arra, hogy sokan képmutatásból jelennek meg és nem szívük szerint adakoznak (nem feltétlenül anyagiakra, hanem a szívnek a hálájára gondol itt).

A templomot elhagyva egyik tanítvány arra kéri a Mestert, hogy nézzen vissza a templomra. A kérésben az is benne van, hogy ne csak azt lássa a visszapillantásban, ami szeme elé tárulkozik, hanem lássa a templom épületének szemlélésében azt az évszázados fejlődést, mely a nép önrendelkezése, függetlensége, messiási váradalma felé tekint.

Önrendelkezésről, függetlenségről, jogaink kiharcolásáról a XXI. században nekünk is megvan a saját eszménk. Miközben jelenünk megélhetésért vívott harcait viseljük, vannak olyan eszményeink, melyeket az elmúlt évtizedek emberi igazságtalansága érlelt elvárássá bennünk. Elképzeléseink vannak arról, hogy milyen az az eszményi állapot, amelyben emberi méltóságunk szerint élni kellene. Ilyen érzésekkel rendelkezhetett Jézus ama tanítványa is, aki a templomra irányította vissza a Mester tekintetét.

Míg a tanítvány a kövekben és az épületekben az emberi társadalom előre irányuló mozgását, a civilizáció és a fejlődés irányát látta, addig Jézus egy teljesen téves irányt lát benne. "Látod ezeket a nagy épületeket! Nem marad kő kövön, a mely le nem romboltatik" - mondja.

Ha belegondolok, hogy a mai embernek mi a hitele és mi a reménysége, látok is, meg nem is változást a mai állapot és gyermekkorom emlékei között. Teljesen más az emberek életkörülménye, de a mentalitás sok esetben ugyanaz maradt. Ma is magában bízik elsősorban minden ember. Ha szűkségbe is jut, az első dolog, hogy megpróbál saját maga erejéből kikeveredni eme állapotából. Ha ez nem sikerül, barátaira, ismerőseire apellál... S az utolsó a sorban Isten, Pedig Ő a valódi megoldás. Manapság is kövekben (barátokban és ismerősökben) és épületekben (intézményekben) bízunk leginkább, ahelyett, hogy Isten gondviselő szeretetére hagyatkoznánk.

Egyik, a szűkölködő ember reménységét valóságosan szemléltető református énekünk (MRÉ 162) biztatása így hangzik: 

Szűkölködünk nagy mértékben segedelem nélkül,

Reménykedünk: örök Isten, Te légy segítségül!

Dicsérhessünk és lehessünk Jézus szava hallgatói,

Igaz megtartói.

Kérjük mi is Isten segítségét, és meglátjuk, ahogy a kövek (életünk látható reménységpillérei) valóságos kenyerekké (reménységünk beteljesedésévé) válnak! 

"Őrizkedjetek az írástudóktól, akik örömest járnak hosszú köntösökben és szeretik a piacokon való köszöntéseket."

Márk evangéliuma 12, 38

Az írástudókkal és a farizeusokkal való érintkezés bemutatásának végén az evangélium szerkesztője rátér arra, hogy Jézus jellemzését is bemutassa az ilyen természetű emberekkel kapcsolatban. Nem túl hízelgő az, amit ez a vélemény tartalmaz: hosszú köntösökben járnak, ás szeretik a piacokon való köszöntéseket - mondja Jézus.
Az írástudók tekintélyeskedése, a beléjük vetett bizalommal való visszaélésük, és mindezeknek egy külsőséges kegyességgel való leplezgetése csak súlyosabbá teszi Isten ítéletét rajtuk. A hosszú köntös a figyelem felkeltésén túl a hibák elrejtésére, leplezésére is szolgál, a piacokon való köszöntés pedig a az irántuk való tiszteletadás elvárását.
Istennél nem lehet úgy érdemet szerezni, hogy közben takargatjuk magunkat. Református lelkészként gyakran hallom, hogy a palást (ez is egy hosszú köntös) sokmindent eltakar. Valóban így is van. Személyes véleményem, hogy a palást - melyet igehirdetési szolgálatok alkalmával veszek magamra - azt jelképezi, hogy most bár egyszerű ember beszél, de Isten Igéjét mondja. Isten Igéjét azonban nem csak palásttal, hosszú köntöst viselve lehet, hanem egyszerű emberként is szükséges azt cselekedni. Nem védelmez a köntös, hanem kötelez, s így van ez a különféle tisztségekre vagy méltóságokra nézve is. Az írástudókat és a farizeusokat is ugyanazon az egyetemes emberi jogok és kötelességek illették meg, melyek minden emberre érvényesek: Isten gyermekei, az Ő megváltottai, elhívott népének tagjai.
Mint minden kísértések közé kitett embernek, nekünk is őrizkednünk kell a túlzásoktól. A fejezet végén elbeszélt történet arra figyelmeztet bennünket, amit a világban láthatunk. A szegény özvegyasszony két fillére többet ér az Isten iránt bemutatott hálaadásnál, mint a gazdagok nagy adománya. Van, aki mai értékekben beszélve is vagyonokat ad a perselyezéskor adakozás alkalmával, és van, aki mindenét oda teszi. Jézus a templomi perselyezés alkalmával jól látja, ki mennyit szán az Istennek. Ő nem a földi értékét látja a dolgoknak, hanem a szív indulata szerint értékel. Vajon bennünk mit lát?
Igénk azt mondja, hogy őrizkedjünk a képmutatástól, ne takargassuk hiányosságainkat. Tárulkozzunk ki az Úr előtt, és bízzuk rá életünk gondjait!

"És jövének hozzá Sadduceusok, akik azt mondják, hogy nincsen feltámadás."

Márk evangéliuma 12, 18a

Az újabb kérdés a szadduceusoktól jön, akik a farizeusokkal ellentétben tagadják a feltámadást, mert az Ószövetség általuk elismert irataiban betűszerinti említése nem mutatható ki.
Jézus és a szadduceusok párbeszédében a feltámadás reménységének formája és jogosultsága a téma. A szadduceusok egy mózesi eredetű, tehát isteni tekintélyű parancsra hivatkoznak, amikor a hét férfitestvér és a hátrahagyott özvegy feltámadást követő egymáshoz való viszonyáról kérdezik Jézust.
Kérdésükkel, amelynek alapja egy mesterkélt történet, azt akarják bizonyítani, hogy ha a feltámadás reménysége jogos, akkor Mózes rendelkezése, tehát az Írás parancsa képtelenség. Jézus arra mutat rá, hogy ellenfelei nem értik az írás igazi tartalmát, ezért nem veszik komolyan Isten hatalmát. Azt az erősen anyagias gondolkodást a feltámadás felől, melyet ezek az emberek képviselnek, Jézus helytelennek ítéli, és rámutat arra a földi ésszel fel nem érhetően magasztos életformára, amelyet Isten a földi történelem lezárása után szán az új ég alatt az új földön megújított emberiségnek.
A mózesi korból származó gyötrő kérdésre, a feltámadás bizonyítékát ugyancsak egy mózesi történettel ilusztrálja: a csipkebokornál elhangzott isteni szózatban, amely arról ad kinyilatkoztatást, hogy aki a földi történelem során egyszer élő közösségbe került Istennel, azt ő nem hagyja a halálban. "Isten nem holtaknak, hanem élőknek Istene" - hangzik a 27. versben Jézus ajkáról. Ha tehát ő Mózesnek úgy mutatkozott be, mint atyáinak, Ábrahámnak. Izsáknak és Jákobnak, az élő atyáknak Istene, akkor ők - az atyák - valahogyan már az élők között vannak.
Mai szadduceusokat sem lehet meggyőzni könnyebben a feltámadás reménysége felől, mint ahogy azt a Krisztusban nyert kijelentés teszi. Nekünk egyetlen reménységünk van: a Krisztus. Ha Őt követjük, örök életünk lehet a megváltott világban a feltámadás (óemberünk bűneinek levetkezése és a Krisztusban megtisztított új ember megelevenítése) által.

"És küldének hozzá némelyeket a farizeusok és a Heródes pártiak közül, hogy megfogják őt a beszédben."

Márk evangéliuma 12, 13

Jézust újra és újra próba elé állítják - nem azért, hogy afelől bizonyosodjanak meg, hogy ő lenne a Messiás, hanem mert a maguk állítását szeretnék az ilyen emberek igazolni.

Igeversünk elbeszélésében a farizeusok mellett most megjelenik egy másik csoportosulás, a Heródes-pártiak közössége. A farizeusokról tudjuk, hogy azok a törvény betűi szerint éltek, életüket azáltal kívánták Istennek szentelni, hogy az előírásokat szigorúan megtartották. Ezzel szemben a Heródes-pártiakra a Római Birodalom és annak kihelyezett tisztviselői iránti rokonszenv volt jellemző.

Ezt az újabb vitát a Nagytanács visszavonult tagjai kezdeményezik. A választott népnek súlyos hitbeli kérdése az, hogy fizethet-e adót a pogány uralkodónak. A farizeusok csak ítéletként, negatív formában tudják elfogadni az adott helyzetet, a velük ellentétben álló Heródes-pártiak pedig puszta érdekből, Róma iránti alantas megalkuvásból.

A kétféle világnézettel élő küldöttség bevezető szavaiból mindjárt kitűnik, hogy egyáltalában nem az igazság keresése a céljuk, hanem Jézust akarják tőrbe csalni. Jézus a kérdést már csak a kétféle téves vélekedés helyreigazítása miatt is komolyan veszi. 

Az adópénz, a Tiberius-dénár, a megistenített császár hatalmának kiáltó jelképe, melyet mindkét tábor képviselői gátlás nélkül használnak, amíg hasznuk van belőle.

Aggályaik csak az adófizetésnél kezdődnek: vajon jó helyre kerül-e a vagyonuk, az értékük, életük munkája?

Jézus válaszában elmondja, hogy az ember egész életével Istennek adós, Isten iránti engedelmessége pedig arra a hálára kötelezi őt, hogy míg az Istennek kijáró tiszteletet Neki megadjuk, addig a földi hatalmasságoknak is lerójuk tartozásunkat, amely által a földi életünk fenntartásához szükséges viszonylagos, de nélkülözhetetlen javakról gondoskodik.

Az "Adjátok meg ami a Császáré, a Császárnak, és ami az Istené, az Istennek" (Mk 12, 17) szólássá vált formulája hitünket a mindenkori világi elöljáróink iránti tiszteletre (mint Isten irányunkba kimutatott gondviselő munkájának e világi letéteményeseire), irányítja, tudatosítván bennünk, hogy egész életünk Istenhez tartozik.

"És kezde nékik példázatokban beszélni: Egy ember szőlőt ültetett, és körülvevé gyepűvel, és sajtót ása, és tornyot építe, és kiadá azt munkásoknak, és elutazék."

Márk evangéliuma 12, 1

Az írástudók meggyőzése a hatalom kérdésének meg nem válaszolásával nem zárult le. Jézus egy példázattal elégíti ki az írástudók kíváncsiságát.
A példázat kezdetén közkedvelt képpel szól Izráel kiválasztásáról. A folytatásban a Jézus-korabeli palesztinai földbirtokviszonyok tükröződnek, és a példázat éle – ahogyan magukban az írástudók is felismerik a nép engedetlen vezetői ellen irányul.
Isten emberekre, népe vezetőire bízza rá a maga ültette drága szőlő gondozását. Gyümölcstermésének számonkérésére prófétáit küldi el: a példázatbeli rabszolgák sorsa utal arra a keserű valóságra, amelyről az ige olyan gyakran szól: Izráelben a próféták tipikus sorsa az, hogy népük vezetői gyilkolják meg őket. Ezt fokozza a példázat odáig, hogy ugyanez a sors vár az egyetlen Fiúra, a Messiásra is.
Isten elveszi a maga országa gondozásának Feladatát a nép jelenlegi vezetőitől, és mások kezébe teszi le. Mindebben az emberektől meggyalázott, de Istentől felmagasztalt Krisztus sorsa a döntő, ebben csúcsosodik ki a példázat befejezése.
A mai világ hatalmasságainak kérdésére Jézus nyugodtan válaszolhatna ugyanezzel a kis példázattal: benne most is mindenki felismerhetné a maga által játszott, vagy alakított szerepet. Vannak felfogadott szőlőmunkásaink, vannak szolgák, van tulajdonos és van örököse mindennek.
Ha megértjük a példázatot, akkor megértjük életünket is. Isten - mindennek tulajdonosa - világot teremtett, hogy az embert abban elhelyezze a maga képére és hasonlatosságára, hogy művelje és őrizze azt. Az emberek munkásokból birtoklók akartak lenni, ezért sorra küldték el, alázták és gyilkolták meg a szőlősgazda szolgáit, akik a gyümölcs terméséből kértek volna. Mikor a szőlőbirtokos egyszülött Fiát küldte hozzájuk, őt is megölték, remélvén, hogy így a szőlős tulajdonjoga rájuk marad.
Jézus kérdése: Mit cselekszik hát a szőlőnek ura? - minket is rá kell ébresszen arra, hogy Fia által mekkora áldozatot hozott a mi érdekünkben Isten, amikor Jézust küldte el, hogy ráébresszen minket arra, hogy valójában Hozzá tartozunk.

"És ismét Jeruzsálembe menének. Mikor pedig ő a templomban körüljára, hozzámennek vala a főpapok és az írástudók és a vének."

Márk evangéliuma 11, 27

Jézus ismét Jeruzsálembe megy. A béke városában azokban a napokban inkább zaklatottság érezhető az emberek lelkületében. Virágvasárnap még zöldellő ágakat terítenek az érkező Messiás elé az útra, sőt felsőruháikat is lábai elé vetik, és kiáltozzák a zsoltár szavaival a "Hozsánna! Áldott, a ki jő az Úrnak nevében!" (Zsolt. 118, 25-26) üdvözlést, de Jézus tudja, hogy neki még sokat kell mutatnia az embereknek, hogy elkezdjenek hinni Benne.
Nem elég a szépszavú igehirdetés, a lelkes, szelíd hang, a jóságos üdvösségre hívás, nem elég a betegek meggyógyítása, a bűnök megbocsátásának ígérete, nem elég a sok csodatétel - a nép most vár Messiást, most akar megoldást élete kérdésére.
Sokan nem értik meg Jézust: tanítványai rácsodálkoznak tetteire, de ugyanúgy a hitetlenség gátlásában maradnak; a nép azért követi Őt, mert egyre többet látnak Tőle, s várják, mikor veszi át a hatalmat a világ felett. Nem értik meg, hogy a hatalom amúgy is az Ő kezében van. Nem fogják fel, hogy Ő király lévén szolgává lett érettünk, hogy mi az Ő áldozata által meggazdagodjunk.
Vannak ellenfelei Jézusnak, akik folyton azt tudakolják, hogy milyen hatalommal cselekszi Ő a csodákat. Az akkori értelmiség (írástudók és vének) kérdései a mai felvilágosult emberekben is ottvannak. Nemcsak abban a korban, de a mi világunkban is a vallásosság körül a dolgok egyre fojtogatóbbá válnak. Minél inkább belemerül az ember, annál gyakoribb a világ felfogásával való nézeteltérés lehetősége.
Ahogy a passió hetének történetében egyre inkább kirajzolódni látszik Jézus előtt a golgotai kereszt képe, mint a népéért önmagát feláldozni akaró Krisztus sorsa, úgy a mindenkori hívőnek is ez a kereszt jelenik meg, de már a megváltatást, az üdvösséget jelképezve.
Keresztyén életvitelünkhöz hozzátartozik az, hogy a keresztről mi is így tegyünk bizonyosságot. Isten ölelő karja az, amely által Fiával átölelte ezt a világot, magához fogadta az Őt igazán megismerni vágyó embereket.

Amikor imádkozva megálltok... - igehirdetés

Bibliaolvasás:

"És beméne Jézus Jeruzsálembe, és a templomba; és mindent körülnézvén, mivelhogy az idő már késő vala, kiméne Bethániába a tizenkettővel.

És másnap, mikor Bethániából kimentek vala, megéhezék.

És meglátván messziről egy fügefát, amely leveles vala, odaméne, ha talán találna valamit rajta: de odaérvén ahhoz, levélnél egyebet semmit sem talála; mert nem vala fügeérésnek ideje.

Akkor felelvén Jézus, monda a fügefának: Soha örökké ne egyék rólad gyümölcsöt senki. És hallák az ő tanítványai.

És Jeruzsálembe érkezének. És Jézus bemenvén a templomba, kezdé kiűzni azokat, akik a templomban árulnak és vásárolnak vala; a pénzváltók asztalait, és a galambárúsok székeit pedig felforgatá;

És nem engedi vala, hogy valaki edényt vigyen a templomon keresztül.

És tanít vala, mondván nékik: Nincsen-é megírva: Az én házam imádság házának neveztetik minden nép között? Ti pedig rablók barlangjává tettétek azt.

És meghallák az írástudók és a főpapok, és tanakodnak vala, hogy mi módon veszíthetnék el őt. Mert félnek vala tőle, mivelhogy az egész sokaság álmélkodik vala az ő tanításán.

És mikor beestveledék, kiméne a városból.

Reggel pedig, amikor mellette menének el, látják vala, hogy a fügefa gyökerestől kiszáradott.

És Péter visszaemlékezvén, monda néki: Mester nézd, a fügefa, amelyet megátkoztál, kiszáradott.

És Jézus felelvén, monda nékik: Legyen hitetek Istenben.

Mert bizony mondom néktek, ha valaki azt mondja ennek a hegynek: Kelj fel és ugorjál a tengerbe! és szívében nem kételkedik, hanem hiszi, hogy amit mond, megtörténik, meg lesz néki, amit mondott.

Azért mondom néktek: Amit könyörgéstekben kértek, higyjétek, hogy mindazt megnyeritek, és meglészen néktek.

És mikor imádkozva megállotok, bocsássátok meg, ha valaki ellen valami panaszotok van; hogy a ti mennyei Atyátok is megbocsássa néktek a ti vétkeiteket.

Ha pedig ti meg nem bocsátotok, a ti mennyei Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket.

Márk evangéliuma 11, 11-26

Check this out on Chirbit 

Alapige:

"És mikor imádkozva megállotok, bocsássátok meg, ha valaki ellen valami panaszotok van; hogy a ti mennyei Atyátok is megbocsássa néktek a ti vétkeiteket.

Márk evangéliuma 11, 25

"És mikor imádkozva megállotok, bocsássátok meg, ha valaki ellen valami panaszotok van; hogy a ti mennyei Atyátok is megbocsássa néktek a ti vétkeiteket."

Márk evangéliuma 11, 25

A megátkozott fügefa elszáradásának tényét a tanítványok másnap reggel konstatálják. Péter visszaemlékezvén arra, mi történt előző nap, így szól Jézushoz: Mester, nézd a fügefa, melyet megátkoztál, kiszáradott (Mk, 11, 21).
Erre Jézus csak annyit válaszol, hogy: Legyen hitetek Istenben!
Mitől éledhet fel valakiben a hit bármiben is? Attól, ha észreveszi, hogy a körülette történő dolgokban valakinek az irányítása, tervezése fedezhető fel. A legtöbb ember vagy a sors kiszámíthatatlanságát, a jószerencsét vagy a balszerencsét véli felfedezni életkörülményei mögött, míg a vallásosabbak az Isten gondviselését, az Ő irányítását tapasztalják meg. Az előzőek hite azon a naivitáson alapszik, miszerint irányítható, vezethető, befolyásolható a világ alakulása, míg az utóbbiak hite reménység, a Gondviselő Isten kiáradó szeretetének elfogadása.
Jézus azt mondja tanítványainak, hogy legyen hitük Istenben, látva a csodákat. A hit nem a vallásosság tükröződése az ember életében, hanem éppen fordítva. Pál apostol nem hiába helyezi ezt a dolgot a három legértékesebb emberi kincs közé a Szeretet himnuszában. A hit azt jelenti, hogy meglátjuk azokat a dolgokat, amelyek valójában még nincsenek is, de lehetnek.
Mikor imádkozunk, általában ilyen nem létező, de vágyott dolgok állnak előttünk. Imádkozunk értük, áhítjuk őket. Kérjük a szebb jövőt, a békességet, a megértést, holott világunk épp az ellenkezőkkel van tele. Szépnek gondoljuk világunkat, amiben élünk, közben magunk is rengeteg kiszáradt fügefával találkozunk utunk közben.
Azért van ez így, mert saját életünk megváltoztatását mások megváltoztatásával akarjuk kezdeni. Még most is visszacseng fülemben a múlt vasárnapi úrvacsoraosztás alkalmával elhangzott figyelmeztetés: Szenvedjétek el egymást és ha egymásra valami panaszotok vagyon, bocsássatok meg egymásnak, mint Jézus is megbocsátott tinéktek!
Az imádságunk akkor lesz tényleg Istennel való kapcsolatteremtés és hitünk növekedése, ha ezzel a megbocsátó indulattal, lelkünk szeretetre, reménységre és mások iránti megbocsátásra való hangolásával kezdődik

"Akkor felelvén Jézus, monda a fügefának: Soha örökké ne egyék rólad gyümölcsöt senki. És hallák az ő tanítványai."

Márk evangéliuma 11, 14

A virágvasárnapi történetet Márk evangéliumában néhol részletesebben, máshol pedig teljesen leegyszerűsítve találjuk a többi Szentírásban található evangéliumhoz képest.
A jeruzsálemi bevonulás itt egy vemhes állaton megy végbe, és az ujjongó tömeg képe is megegyezik a többi korabeli tudósítással, azonban az embernek - olvasva ezt a beszámolót - az az érzése támad, hogy itt nem is annyira a történésen van a lényeg, hanem valami máson. Ezt az érzetet erősíti meg a 11-14 versek tudósítása is, melyben arról van szó, hogy Jézus tanítványaival visszamegy Bethániába éjszakára, és másnap megy vissza Jeruzsálembe. Itt, a két település között történik valami furcsa, érthetetlennek tűnő dolog, amelyet, ha Krisztus eddigi jótékony tevékenységével vonunk párhuzamba, annál értetlenebbül állunk a történések előtt.
Reggel, Bethániából Jeruzsálembe menet Jézus megéhezik. Miután meglát egy fügefát, odamegy hozzá, hátha talál levelei között termést, amelyet megehetne. Nem véletlen, hogy nem talál, mert még nem volt a fügeérés ideje. De Jézus, mintha ezt nem tudná, megátkozza a fügefát: soha örökké ne egyék rólad gyümölcsöt senki - mondja.
Mi történhetett itt valójában? Jézust eddig nem ilyennek ismertük. Ő a végtelenül türelmes, emberekhez szelíden, barátságosan szóló prófétai lelkületű ember ekkorát változott?
Valójában Jézus messiási jelt mutat az övéinek. A szentíró megjegyzése fontos: nincs fügeérés ideje.
Amikor ezek az események történnek, nagyhétben vagyunk. Mit is jelent ez?Az emberek előbb Hozsánnát kiáltanak Jézusnak, majd kereszthalálra küldik Őt. Senki nem tudja, mit miért cselekszik. Más irányítja az emberi gondolkodást, befolyásolva minden ember életét. Sokszor mi sem tudjuk, kik segítenek rajtunk, s ki a gonosz, akitől tartanunk kell, nem tudunk különbséget tenni Barabbás és Jézus között.
A fügefa csupán a terméketlenségnek a jelképe. Az élet körforgásához hozzászokott embernek természetesnek tűnhet az a magyarázat, hogy a fügefán azért nincs gyümölcs, mert még nincs itt a termés ideje - de nem úgy Isten Fiának. Ő megjelenítette az emberek előtt Isten országának minden dicsőségét, ígyhát az embereken a sor, hogy elinduljanak az üdvösség, a gyümölcstermés útján.
Az Ige élesen kiemeli a jelnek azt az értelmét, hogy a gyümölcstermés időszerűségét nem a külső körülmények határozzák meg Isten népe életében, csak az ítélő Isten akarata.
Az ünnepélyes átok azt jelenti, hogy attól a néptől, amely Ura számonkérésekor gyümölcstelennek bizonyul, elvétetik a gyümölcstermés lehetősége.

Mi tudnánk-e valamit felmutatni Isten Fiának az életünkből, amiért Ő áldást mondana ránk? Vagy mi is ilyen terméketlen fügefák maradnánk...