Isten beszédének a hirdetése, Istennek a beszéde. (Praedicatio verbi Dei est verbum Dei.)
A 2Thessz. 2, 13-ra alapuló megállapítás, a 2. Helvét Hitvallásban hangsúlyozódik az egyháztörténelem folyamán először, hogy ettől kezdve minden igehirdetés alaptörvénye legyen, és a prédikálás felelősségét meghatározza.
Ahhoz, hogy a mai 21. századi igehirdetők, ne csak a felelősség nyomasztó terhével találkozzanak, összefoglaljuk röviden, amit szem előtt tarthatunk a prédikáció megírásakor, valamint az igehirdetés előadásakor is.
Isten Igéje nélkül nincs prédikáció. A biblia textusa nélkül nincs igehirdetés. Isten Igéjének hirdetése a szentírás szövegét továbbadó, üzenetét meghirdető, tanítását elfogadón szemléltető akció. Éppen ezért a prédikációra való felkészülés körültekintő, több szálon kutató, párhuzamos gondolatokat egybevető feladatvégzés. Isten Igéjét meg kell ismerni szövegében, a bibliai szövegösszefüggés egységes üzenethordozásában, egyháztörténeti jelentkezésében és az élet istentiszteletére való befolyásával. A teológiai tudományok mérlegén Ige-ismeretünket könnyen megvizsgálhatjuk. Ezek a tudományágak, a maguk Krisztusra tekintő (krisztocentrikus) tanításaikkal nemcsak ellenőrzik ismeretünket, hanem újabb inspirációkkal gazdagítanak. A prédikáció üzenetének mondanivalóját nem tévesztjük el, ha alapos szövegelemzés után a praktikusság jegyében rövid, de annál velősebb célkitűzést fogalmazunk meg. Ennek mindig két része van, egyetlen összetett mondatban tömörítve. A mondat első része szól arról, amit Isten a maga részéről az embertől megkövetel, míg a második tagmondat arról szól, hogy mire indít a mennyei ismeret a felebarát irányába. (Vertikális és horizontális vonalak meghatározta sík, amelyen Isten látni akarja az igehirdetés nyomán megújuló embert. Avagy a metanoia és katarzis jelentkezésének foglalata.)
A precízen megfogalmazott célkitűzés mentén három alapvető követelményt sohasem szabad elfelejtenünk.
Textusszerűség. Isten Igéjét hűségesen, nem kibővítve, nem leszűkítve, hanem a biblia szövege szerint követve szabad magyarázni.
Időszerűség. A 21. századig a templomok nagyjából azért ürültek ki, mert az ilyen helyen szolgáló prédikátorok vagy a bibliai múltban hagyták a hallgatóságot, vagy az időszerűsítésben alkalmatlan példákkal éltek. (Így Isten Igéjét nem engedték a lélek közelébe.)
Gyülekezetszerűség. A gyülekezetét megismerő lelkipásztornak könnyű dolga van, mert ismeri az örömöket, a gondokat. Érzékeli a kihívásokat, a lehetőségeket. Lelkileg serkenteni tudja a lankadókat, és a lendületben lévőkre vigyázni tud.
A prédikáció Isten Igéjének jól megismert szövegének élményszerű szemléltetésével indul, hogy a hallgatóság élethelyzetébe szólaltasson meg a lélekbe elmélyítve folyamatmagyarázó ugyanakkor új ismereteket feltáró gondolatokat, mert ezen az úton segíti a gyülekezet tagjait a tevőleges keresztyén életvitelhez. (szemléltetés, elmélyítés, alkalmazás lépései) Az igével élő ember kívánni fogja, hogy a maga által annyiszor megpróbált, de mindannyiszor kudarcba fulladt sorsát Isten kezére bízza.
A teológia tudományágai segítik a prédikációra készülő igehirdetőt. Feladatom, hogy a Heidelbergi Káté segítségének a jelentőségéről beszéljek az igehirdetés vonatkozásában és a 21. század követelményei között.
Vállalkozásomat konkrét kérdés megvilágításával fogom bemutatni.
Manapság egyre több prédikáció foglalkozik a nemzet, a nemzetet alkotó ember kérdésével. A 21. század jelenlegi szakasza izgalmas idő a nemzet fogalmának tisztázása ügyében. A szociológusok, filozófusok részben elismerték, hogy nincs közös nevező a nemzet fogalmát definiálók körében. A nemzetről szóló szószéki beszédek is bizonytalanok ezen a téren. A magyarság körében egyenesen elterjedt egy fájdalmas jelenség, ha valaki bizonytalan a fogalom használatában, talán ennek nyomán nem tűnik a nemzet élharcosának, akkor akár árulónak is nevezhető. Arról nem is akarok beszélni, amikor egyesek önmagukat a nemzet harcosának, a nemzeti vonalhoz tartozónak, avagy a nemzeti jelleget meghatározó eminens szereplőnek deklarálják, bizonyíthatatlan ismérvek alapján. Ha a Bibliát ilyen szempontból átvizsgáljuk, a magyar fordítások is igen váltakozó formában beszélnek a nemzetről, mint népről, nemzetségről, vagy idegen népekről. Számomra a nemzet fogalmát Péter első levele adja elénk: „Ti azonban választott nemzettség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe…” (1. Péter2,9). A nemzet fogalma körül megjelenő rokon jelentések itt egymás mellett állnak. Alkalom nyílik szót ejteni generációkról, fajokról, egymáshoz rendelt törzsekről, akár egy ország népéről, amelyben akár ezernyi különbözőségek is megjelenülhetnek. A nemzet fogalmának megvizsgálása részben igazolja a tudomány tapogatózását arra nézve, hogy közös gyökérből származók, közös kultúrával rendelkezők, akiknek egyazon múltja, és azonos jövőképe van. Ugyanakkor éppen a nemzet fogalmát kisajátítók bizonyítják, hogy ilyen közös ismérvek ellenére is ki lehet közösíteni embereket, csoportokat vagy családokat. A fenti Ige először is a származás Istentől való egyértelműségét tárja elénk. Nem mások szeszélye által van a nemzet, vagy benne az egyének, hanem Isten akaratából. A kiválasztás, avagy a szentté nyilvánítás Isten műve. A nemzet Isten világából fakad, ott kezdődik az a nemzés, amelynek eredménye a kiválasztott és szent nemzet. Jeremiás próféta köntörfalazás nélkül szól az ő származásáról úgy, hogy a nemzet születésének titkáról is hasznos információkat közöl. „Így szólt hozzám az Úr Igéje: Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek, és mielőtt világra jöttél, megszenteltelek…” Jer.1, 4-5. Itt az embrionális állapot előtti szituációt rajzolja elénk a Szentírás. A nemzetté válás preembrionális története fogalmazódik meg, amely messze megelőzi a magunk nemzethez tartozás eldöntő ítélkezését, a kultúrát, a múltról és jövőről szóló nagy ívű felfedezéseinket.
A nemzetről szóló prédikációnkat remélhetőleg a teológiai diszciplínákon át megvizsgáltuk. Számunkra csak annyi a feladat, hogy a Heidelbergi Káté tanításán is tanulmányozzuk a kérdést. Fekete Károly: A Heidelbergi Káté magyarázata c. könyvében figyelmeztet arra, hogy a káté nem fog minden kérdésre választ adni. Csak a legfontosabbakra. Többek között nincs államtana, és folytatom nincs nemzettörténete sem, nemzetstratégiája sem. Hiányzik a nemzettana is. Vagy mégis?!
A Heidelbergi Kátéban az a csodálatos, hogy tételesen felsorolható témák hiányozhatnak, ennek ellenére a káté varázsa, hogy a teljes ismerete lehetővé teszi, hogy látszólag hiányzónak tűnő kérdés felszínre kerüljön.
Lapozzuk együtt a kátét a nemzet kérdésének megvilágítására. Olvassuk a 4. kérdést. „Mit követel tőlünk Isten törvénye?” A vertikális vonalon megfogalmazódik Isten szeretete, amit az embernek illik viszonozni. A horizontális tengelyen jelentkezik a felebarát. Kicsoda ez a felebarát. Ebben az összefüggésben nyilvánvaló, hogy Istennek egy másik gyermeke, mint én és a velem együtt lévők. A felebarátok nem haverok, nem barátkozó pajtások, nem cimborák, hanem Isten országának tagjai, tehát nemzettársak a kiválasztott és szent közösségben. Jézus Krisztus a felebarát szeretete kapcsán eljut az ellenség szeretetéig. Érdemes elgondolkodni afelett, hogy mi olykor ellenfeleinket is képesek vagyunk gyűlölni, pedig egy nemzethez tartozókként többnyire csak önös, primitív érdekek feszítenek szét minket. Isten nemzete szent és általa kiválasztott közösség, tehát a tagoknak is ilyenekké kell válniuk. Isten szeret, tehát szeresd őt, a felebarátot nemzettársként állította melléd, tehát őt is szeresd.
Nemzeti összetartozásunkkal, kultúránk megbecsülésével, múltunk értékelésével, jövendők megtervezésével bajok vannak. Az igehirdető hitele elveszett, ha nem tapint rá a baj gyökerére, a kútmérgezés okára. A Káté egyenesen így kérdez a 7. kérdésben: „Akkor hogyan fajult az ember ilyen gonosszá?” Az első emberpár engedetlensége nyomán az utódok bűnben fogantak és születtek. Az imago Dei elvesztése Isten megcsalásával kezdődött, amely öncsalás is volt, ugyanakkor minden ember nyomorúságának a kezdete. Íme, hogyan kerülünk az egyén és közösség őszinte arculatának megismeréséhez, a drámai helyzet megértéséhez és a tragédia elkövetkezésének meglátásához. A bűnesettel az ember saját magát fosztotta ki, életét önmaga megzabolázhatatlan indulatával tette tönkre. Ilyen állapotban nemcsak annyi történik, hogy Isten kivonja adományait az embervilágból, hanem engedi a test kívánságait eluralkodni, valamint haragjának terhét elnehezedni. Az egyén és nemzet bűneset utáni állapota kilátástalan, mert a gonoszság uralma alá hajtottuk fejünket.
Az ember önpusztító helyzetében megint nem a maga szerepét ismeri fel, hanem az Istenét keresi eszeveszett indulattal, közben vádolja, rágalmazza és kárhoztatja a Teremtőt. Önféltő és utódokért aggodalmaskodó állapotban a bűn áldozata hajlamos arra, hogy Istent a törvény teljesíthetetlenségével vádolja meg. Az ember bukása nem Isten figyelmetlenségéből történik. A 9. kérdés feleletében egyértelmű a válasz: a törvény teljesíthető volt, viszont az ördög felbujtása nyomán az ember magát és utódait megfosztotta Isten adományaitól. A mai világ emberének érzékelnie kell, hogy maga előtt görget egy irdatlan nagy adóság csomagot, amelyben az erkölcstelenség elhatalmasodásával szaporodik minden átok, melyek mételyezik sorsunkat minden téren és minden időben.
Az elesett ember generációkon át való bukdácsolását ismét Isten beavatkozása szüntetheti meg. A 26. káté kérdés az Apostoli hitvallás első sorát taglalva himnikus újongással adja nemzetnek, népnek, embernek tudtára, hogy „énnekem az ő Fiáért, Krisztusért Istenem és Atyám”. A térdre kényszerült ember esélye: hitével Istent látni. Istent nemcsak a hatalmast, az elérhetetlent, hanem a kegyelmest, aki „a rosszat is a javamra fordítja.” A hit szemével látni az elveszett Éden után a felkínált mennyei modellt. Isten ajánlata: az ő országának elfogadása. Ameddig a hit fölfele néz, addig a megtermékenyített cselekedet ennek nyomán szolgál minden irányban megbékélt lélekkel, a megszabadított élet örömével és a felülről érkező erők áradásának igénybe vételével és akadálytalanításával. A testi-lelki szükségre gondot viselő Isten így veszi tenyerére a hozzá megtért embert és a nemzetet.
Elengedhetetlen követelmény, hogy a személyiségében megerősödni vágyó ember, a szent nemzet önazonosságtudatát erősítve, eljusson a mi Urunk elfogadásához, azzal a hitvallással, hogy „saját tulajdonává tett minket,… az ördög hatalmától megváltott minket.” A 34. káté kérdésére adott felelet a bűnbeesés kezdeményezőjének félreállításáról tesz bizonyságot, azzal a félreérthetetlen hangsúllyal, hogy ez egyedül Krisztusnak tulajdonítható. Az, ami az első Ádám által megromlott, az most a második Ádám által helyére került. Krisztus világmegváltó műve Istennek „az egész emberség bűne elleni haragjára” hozta el a bocsánatot. A passió folyamatában követhető a mélység, ugyanakkor a magasság, ahová, és ahonnan Isten Szentlelke kísér bennünket is, és az egész emberséget a megigazítás igényével.
A nemzet kérdését nem lehet az 54. káté kérdés alapos tanulmányozása nélkül megérteni. Isten a világ kezdetétől a világ végezetéig mindenkire számít. Azokra is, akiket mi kirekesztenénk ebből a körből. Isten Szentlelke pontos névsorral rendelkezik, amelyen szerepel mindenki, időben bármikor, térben bárhol is legyen. A szentek közössége így alakult ki. Ezt a közösséget egyedül ő ismeri. A függőleges vonalon most Isten kitartó és mindenre kiterjedő gyűjtő akcióját kell felfedeznünk, a vízszintes terjedésben az oltalmazott és megtartott gyülekezetet. A szent és kiválasztott gyülekezet, nemzet a nemzet felett. Vizsgálva identitásának rétegeit, mindenekelőtt az Istennel való kapcsolatot, az evangélium jelenlétét mutathatjuk ki. A teremtési rend hajdan felborult, de az most visszaállt, ebben éled az ember és a közösség kapcsolata. Krisztus erőivel elkezdődik az új föld, az ég pedig új arcát mutatja. A bénító álmosság megszűnik és az ébredést lázas, és lendületes szolgálat követi. Új ember, új közösségben a szent és kiválasztott nemzet alkotó része.
A megújított ember, aki a megváltás csodája előtt naponta térdre roskad, nem győz gyönyörködni Isten áldásának napi megszámlálhatatlan ajándékban jelentkező eredménye felett. Látja a maga életének felülről vezérelt boldogságát, ugyanakkor az egyre gyarapodó, és egyre rendezettebb nemzetet kibontakozni maga körül. Az ilyen ember boldogan kéri a Krisztus imádságában megfogalmazott óhajt: Jöjjön el a Te országod!
Isten országa távoli délibáb addig, ameddig nem látjuk annak megvalósulhatóságának lehetőségét. Addig ember embernek farkasa marad. Fegyverkovácsoknak meg sem fordul a fejében, hogy a gyilkoló szerszámok helyébe más eszközöket kellene készíteni. Népek, nemzetek hódító utakra indulnak a világhatalom vágyával, megnyomorítva magukat és utódaikat.
A hitvalló igehirdetés, a hitvallás megfogalmazásain keresztül nemcsak kívánatossá teszi Isten országát, hanem lépésről lépésre megmutatja a reánk háruló feladatsort. Leírja Isten kezdeményező munkáját, de azt is, ami az emberen múlik. A 21. század igehirdetése akkor lesz hiteles, ha ebben a föltekintő, és oldalra néző megszólalása gyógyító módon segíti sok baj között a hallgatóit a menny küszöbének irányába. Bizonyára sok bűnt, vétket lehet elprédikálni a nemzet, a nép, a gyülekezet kárára, de bűnös mulasztás lenne továbbhallgatni a kegyelem Krisztusának nemzetépítő, megigazító, megszentelő munkájáról. Az ilyen igehirdetésnek van helye a 21. században, amely hitelét csak erősíti, ha komolyan veszi Isten örök érvényű szavát, és az évszázadok által kipróbált hitvallásokat.
Nagyvárad, 2013. október 31.
A békesség kötelékében
Csűry István
